Vissza a tartalomjegyzékhez

Munkatársunktól
Szaddám kormányőre voltam

Mahmud Mohammad Ziad 36 éves iraki állampolgár a kivégzés elől menekült Magyarországra. Azt, hogy korábbi harcostársai miért akarták agyonlőni, csak sejti, ugyanis semmilyen bírósági eljárás nem folyt ellene. A vádat a kínzásokon közölték vele: állítólag részt vett egy Szaddám-ellenes merényletben. Azok után, hogy tíz éven át szolgált Szaddám köztársasági őreként. Az egykori katona embercsempészek segítségével érkezett hazánkba, de a visszatoloncolástól nem kell tartania: a magyar hatóságok is tisztában vannak vele, hogy hazaküldése egyenlő volna a halálos ítéletével.

- Olvastam azt a rövid önéletrajzot, amit az ENSZ Menekültügyi Hivatalának, és más szervezetek számára írt. Döbbenetes. Sikerült már kihevernie a történteket?
- Fizikailag már sosem jövök teljesen rendbe, a kivert fogaim helyett biztosan nem nőnek újak. Másrészt pedig annak ellenére, hogy hetedik éve élek itt, sokszor arra ébredek éjszaka, hogy üvöltözöm, azt képzelem, hogy a háborúban vagyok. Vagy a vallatásokon.
- Azt írja a beadványában, hogy Szaddám Huszein köztársasági őreként szolgált. Találkozott vele személyesen? Egyáltalán hogyan került a köztársasági őrezredbe?
- Személyesen nem találkoztunk, de különböző állami ünnepségeken a közelében vol-tam. Mi gondoskodtunk a biztonságáról. A szolgálatot sorkatonaként kezdtem meg 1981-ben. Ekkor már folyt az Irán elleni háború. Egy hónapig Ninivében zajlott a kiképzés, ezután kiválasztották azokat az embereket, akiket Szaddám köztársasági őrének szántak. Engem is alkalmasnak találtak, és rögtön elszállítottak Bagdadba, ahol egy féléves különleges kiképzésen kellett részt venni.
- Mit jelent az, hogy különleges?
- Kegyetlen. A sivatagban nappal 55 fok volt, ha viszont kint töltöttük az éjszakát, nem szabadott elaludni, mert aki elaludt, az megfagyott. Nem válogattak a módszerekben: a kiképzés alatt száz emberből öt minden következmény nélkül meghalhatott. A cél az volt, hogy megtanítsanak a feltétel nélküli engedelmességre.
- Ezt mivel tudták elérni?
- Mondok egy durva példát: a parancsnok meglátott egy élő kutyát, azt el kellett kapni és a szeme láttára megenni.
- Micsoda…? Megevett egy élő kutyát?
- Nem egyedül. Száz-százötvenen gyakorlatoztunk együtt, jött a parancs, és akkor futott mindenki. A kerítésnél megfogtuk a kutyát, nem tudott elmenekülni. De mondok mást: amelyik katona nem tudott úszni, meghalt.
- Hagyták, hogy megfulladjon?
- Persze, úszni tudni kell. Előfordult, hogy a gyakorlatozás során valamilyen tóhoz vagy folyóhoz érkeztünk: mondta a parancsnok, hogy a túloldalon találkozunk. Beugrottunk, de aki nem tudott úszni, az megfulladt. Nem baj. Az a lényeg, hogy erős és engedelmes katonák legyünk…
Hat hónap után kezdődött az elméleti képzés, és a fegyveres gyakorlatok. A kiképzés után Basra és Bagdad között kellett szolgálatot teljesítenem. 1984-ben telt le a kötelező katonai szolgálat, de a háború miatt végül is 1988-ig kellett szolgálnom.
- Ha jól értem tehát, nemcsak az elnök körül látott el biztonsági feladatokat, hanem a fronton is harcolt.
- Igen, voltak időszakok, amikor a harcba vezényeltek.
- Hány embert kellett megölnie?
- Nem tudom, nem számoltam. De a háborúban egy kérdés volt fontos: én lövök, vagy engem lőnek le? A falunkból egyébként ezerötszáz embert soroztak be, ebből harmincan maradtunk életben.
- Annak ellenére, hogy hűségesen végigszolgált hét évet, végül majdnem az iraki titkosszolgálat áldozatává vált. Hogyan történt ez?
- Az iráni háború után két év normális élet következhetett, de 1990. augusztus 2-án a rádió, a televízió és az összes újság közzétette: minden hatvanhatodik életévét be nem töltött férfit harcba várnak. Ekkor támadta meg Irak Kuvaitot. Azután Amerika megkezdte Irak bombázását. Irak lángtengerré vált. Ebben az időben egyre nagyobb lett az elégedetlenség az országban, megszaporodtak a Szaddám elleni merényletkísérletek. Szaddám biztonsági emberei meg járták az országot, és keresték a gyanús elemeket. Máig sem tudom, mit kellett elkövetni ahhoz, hogy egy ember gyanússá váljon. Hallottunk halállistákról, melyekre nagyon egyszerű volt felkerülni. Elég volt hozzá egy közbiztonságis szava.
- Önt is halállistára helyezték?
- Igen, de a letartóztatásomkor ezt még nem tudtam. 1991. március 5-én szörnyű lármára lettünk figyelmesek. A bátyám üzletében dolgoztam, amikor az ablakokat, ajtókat betörve katonák nyomultak be. Könnygáz gránátokat dobtak közénk, és a boltban tartózkodó összes embert a falhoz állították. Nem kérdeztek, csak ütöttek, ahol értek.
- Nem is mondták, miért jöttek vagy kit keresnek?
- Nem, egy katonai táborba vittek. A körletig egy fára erősített dróttal vertek. Ez alatt a vonulás alatt vesztettem el a fogaim egy részét, eltörték az orrcsontomat, a szemöldököm felrepedt, annak ellenére, hogy a szemem végig be volt kötve. A házban tovább folytatták a verést. A folyosón két ember végignézett mindenkin, és a bekötött szemem ellenére megállapították, hogy én is részt vettem egy államellenes merényletben. Ez a merénylet egy olyan városban történt, ahol soha nem jártam, és a merénylet időpontjában még kormányőrként szolgáltam.
- Mit mondtak, ön konkrétan milyen szerepet vállalt az akcióban?
- Állítólag bombát készítettem és Szaddám házára dobtam.
- Nem engedték, hogy tisztázza magát?
- Eleinte beszéltem, elmondtam az igazat, de hiába, meg sem hallgattak. Sőt, a kihallgatás hamarosan átalakult vallatássá. A katona az arcomba csapott, ömlött a vér az orromból. Nagyon féltem, tudtam, ha az igazat mondom, hogy nem tettem semmit, akkor is megölnek, és ha félelemből beismerem azt, amit el sem követtem, akkor is biztosan halál vár rám.
Ekkor új módszerhez folyamodtak: mindkét mutatóujjamra drótokat raktak, amikbe áramot vezettek. Amikor rámkapcsolták az áramot, három vagy négy méterre elrepültem és elájultam. Felélesztettek, pofonokkal folytatták. Beszélni már nem tudtam, a lábamnál fogva felkötöttek a ventillátorra és lógva hagytak. Ütöttek, közben egyfolytában mondták a vádakat.
- Meddig tartott ez a borzalom?
- Még két héten át naponta egy órát vallattak. Miután belátták, hogy nem mennek semmire, a kapitány közölte, hogy halálra vagyok ítélve. Mivel Ninivében nincs kivégzés, öt nap múlva Bagdadba szállítottak. Mindennap vártam a halált, de egyszer csak kihirdették, hogy elmarad a kivégzés, mert Szaddám mindenkinek megkegyelmez.
- Ez igaz volt?
- Nem. Az történt, hogy a börtönparancsnok értesítést kapott egy ENSZ-misszió érkezéséről, amely a politikai foglyok helyzetét akarta ellenőrizni. Emiatt kiürítették a börtönt. Engem Kerbelába szállítottak, végül onnan sikerült megszöknöm.
- A börtönből?
- A rabszállító buszról. Ugyanis amikor letartóztattak, volt nálam négyszáz dínár, amit bevarrva tartottam a ruhámban. Mivel a kínzások alatt is végig ugyanabban a ruhában voltam, és a motozásnál nem találták meg a pénzt, tulajdonképpen ennek köszönhetem a megmenekülésemet. Mielőtt beértünk volna a kerbelai börtönbe, mondtam az őrnek, hogy itt a pénz, engedjen el. Elengedett, mivel a nagy sietség miatt csak a Bagdadból elszállított rabok létszámát dokumentálták, de azt, hogy személy szerint kit hová visznek, azt nem.
- Vagyis az őr nem vállalt kockázatot az ön elengedésével…
- Így van.
- Hogyan került ide?
- A félelem először visszahajtott Bagdadba, ami nagyváros, és segít elveszni a tömegben. Két-három hónapig tartott, amíg felépültem, azután nekiláttam a szükséges okmányok beszerzésének. Persze nem a saját nevemmel, mert a listán továbbra is rajta voltam. Azután pénzt gyűjtöttem, és 1994 elején Törökországot is érintve ide érkeztem.
- Miért pont Magyarországot választotta?
- Tudja, mi úgy tanultuk az iskolában, hogy Európában nincsenek határok, ezért úgy állapodtam meg az embercsempésszel, hogy eljuttat Magyarországra, és innen majd magam megyek tovább. Hegyeshalomnál fennakadtam az ellenőrzésen, de szerencsére nem toloncoltak ki. Azóta itt élek, és nincs is szándékomban hazatérni.