Hetek - IV. évfolyam, 10. szám, 2000. március 04

Szepesi György, az élő legenda. A 6:3 euforikus öröme ma is lelkesít Fotó: Somorjai

- Gyuri bácsi! A neved szinte összeforrt a magyar rádióval, a rádiózással, az olimpiai közvetítésekkel. Ahogy egy-egy bajnokságot „láttattál-bemutattál” rádión keresztül, azt az emberek évtizedeken keresztül újrahallgatták és újraélték. Beszólásaid szlogenekké váltak. A mostani fiúk is nagyon felkészültek, tehetségesek, kedvesek, de az a közvetlenség, családiasság, a sportolókkal való hallatlan együttlélegzés, az az eksztatikus öröm, az a sok-sok rögtönzés, ami a közvetítéseidet élménnyé tette, az mostanra hiánycikké vált. Mit tudtál - vagy mit tudsz -, amit mára elfelejtettek a riporterek, elfelejtettek a szurkolók és talán elfelejtettek a sportolók is?
- Egy személyes példát hadd mondjak el erről. Én a Váci út 97-es számú házban születtem, majd a jó szerencsém pontosan 100 házzal messzebbre vezérelt, Angyalföld és Újpest határára, a Váci út 197-be. 10-11 éves voltam, mikor az angyalföldi pályán láttam játszani annak az időszaknak a legnagyobb futballistáját, Szusza Ferit. Ezzel a fiúval a barátságom most már több, mint 60 éve tart. Ott láttam és ott tapasztaltam, hogy kik is azok a zsenik, akik a futballt, a sportot valójában előreviszik. Mert ezek a fiúk - az Öcsi, a Szusza -, már akkor, 9 éves gyerekként is zsenik voltak. Aki ezt nem látta, az vak volt, vagy nem akarta látni.
Én mindenképpen nagy futballista szerettem volna lenni, de megvolt bennem az a képesség, hogy felismertem a saját gyenge adottságaimat, és felismertem jó szívvel azok különleges képességeit is. És ebben az a lényeg, hogy jó szívvel. Tehát nem irigyeltem tőlük, hanem azt mondtam, hogy így én soha nem fogok tudni játszani, soha az életben. Az az isteni szikra, amitől ezek a gyerekek a pályán, a grundon egyszer csak felizzottak, bennem nem volt meg. Aztán különböző külső és belső ösztönzésre egyszer csak azon az úton találtam magam, ami a mikrofonhoz vezetett. Észrevettem, hogy ez az a hely, ahol az én képességem meg tudja segíteni, ki tudja fényesíteni, az ország és a világ elé tudja tárni az ő nagyszerűségüket. Nem szégyelltem, és nem tartottam kevésnek azt, hogy őket szolgáljam a mikrofon előtt.
A kérdésedre válaszolva, talán ez a hozzáállás az, ami mostanság hiányzik, illetve hiánycikk. Mi annak idején mindenki tehetségének megadtuk a tiszteletet. Éppen holnap este fogom átvenni első magyar sportújságíróként a Gerevich-díjat, amelyet a legjobb magyar sportolók bizottsága egyhangúlag szavazott meg nekem. Azzal indokolták a döntésüket, hogy a közvetítéseimből legintenzívebben az sütött át, az sugárzott, hogy szeretem őket, s ez hallatlanul segítette a szerepléseiket.
- Erre irányult a kérdésem, csak te pontosabban és tömörebben fogalmaztál.
- Ma a legtöbb riporter nem hivatásként éli meg és végzi a munkáját, hanem kenyérkeresetként, és ez bizony érződik. Manapság, ha rosszul játszik egy csapat, vagy egy játékos lemarad egy tizedmásodperccel, a riporter szinte személyes sértésnek veszi. Hogy jön ahhoz valaki - gondolja -, hogy rosszul játsszon, amikor ő aranyérmet, győzelmet jött közvetíteni, nem pedig egy vereséget. Én pedig azért mentem ki mindig a pályára, hogy kiszolgáljam a sportolókat, illetve hogy az ő sikerüket, győzelmüket úgy adjam át a hallgatóknak, mintha az a saját magam sikere is lenne. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy amikor veszítettünk, a kudarcot is sajátomként közvetítettem, sőt együtt sírtunk, szomorkodtunk az öltözőben.
Mikor például Gyarmati Dezső gólt dobott, tehát a bal kezéről a hálóba került a labda, úgy beszéltem erről - azt súgtam a mikrofonba - hogy ilyen balkéz nincs már több a világon, ez olyan, mint Puskás bal lába. Vagyis ez a hasonlat azt jelentette, hogy én nem magamat emeltem Gyarmati mellé - tehát nem azt mondtam, hogy én még ilyen dobást nem láttam - hanem egy másik világklasszis játékost, Puskás Öcsit, pontosabban annak is a bal lábát. Sokszor láttam Gyarmati kezét, tudtam, mit tud az a kéz. Az Öcsi bal lábát pedig százszor, ezerszer láttam az öltözőben, ahogy féltették, ahogy masszírozták, ahogy a világbajnokságokon két orvos, három orvos is körülállta.
Tudod, aki nem érezte a kispályák öltözői levegőjét, aki nem mosdott lavórban - én most a harmincas, negyvenes évek környékéről beszélek - aki nem tudta, milyen az a kérges cipő, vagy fűzős labda, az nem is érezhette és nem is érthette azt, ami a pályán a fiúkkal történik. Az nem is tudta közvetíteni azt a hangulatot.
- Ha amatőr módon is, de te hány évig fociztál?
- Ne viccelj, 1934-től egészen 61-ig igazolt játékos voltam.
- A meccseket honnan közvetítetted?
- Mindig a pálya széléről, nem pedig a hatodik emelet hermetikusan zárt üvegkalitkájából. Ennek csak az volt az egyetlen hátránya, hogy nem volt teljes rálátásom a pályára. Ugyanakkor hihetetlen atmoszférát teremtett a tömeg reagálása hátulról. A pálya szélén lehetett hallani azt is, hogy mit beszélnek egymással a játékosok, és én is hozzájuk szólhattam. Tehát, mikor az Öcsi, vagy később a Flóri odakiabált valakinek, én tudtam, hogy ez mit jelent, azt jelentette, hogy pár másodperc múlva kellett jönnie a labdának. Én ilyenkor már nagy bátran úgy is közvetítettem, mintha az a labda oda is ért volna. Az esetek 99 százalékában úgy is történt. Szinte pontosan tudtam egy másodperccel előbb, hogy mi fog történni a pályán a következő pillanatban.
Ennek az lett a következménye, hogy nem én mentem az események után, hanem - ha tizedmásodpercekkel is - de megelőztem azokat. Amikor például azokat a hosszú góóóóóóólokat boldogan kitrombitáltam, akkor a g betűnél még a labda nem is érte a hálót, de a szó végén már bent volt a gól. Ebben egyszer sem tévedtem az elmúlt 55 évben. Egy idő után azt mondták rólam, hogy én vagyok a tizenkettedik játékos a csapatban. Annyi bizonyos, hogy a nagy pillanatokat mindig közösen éltük át. A csapatból, akik még élünk, azóta is rendszeresen összejárunk, jó barátok vagyunk. Most ünnepeltük pár hete Grosics meg az én születésnapomat. Március 3-án ünnepeljük a régi Siposban Hidegkúti Nándi 78. születésnapját. Megint együtt lesz a régi nagy csapat.
- Hogyan születtek a híressé lett improvizációid?
- A rögtönzésekre, improvizációkra nagyon föl kell készülni. Általában azt gondolják a hallgatók, hogy az csak úgy jön magától. Igen, jön, ha felkészülök rá. Igen, a pillanat adja, de ahhoz, hogy „adhassa”, nekem mindent, de mindent ismerni kell az adott sportról, a körülményekről, a játékosokról, a játékosok személyiségéről, hobbijáról, sőt a magánéletéről is, egyszóval mindenről. Még így is megvan az esélye annak, hogy egy-egy ilyen beszólás rosszul sül el. A külföldi játékosoknál is rendelkezésünkre állnak mindenféle adatok, csak fel kell készülni rá. A játékos felismerése is alaptétel volt, méghozzá messziről, a mozgásáról kellett mindenkit felismerni. Az én időmben nem is voltak még számok a pólón.
- A külföldieknél hogyan oldottad ezt meg?
- Úgy, hogy a meccsek előtt két-három edzésükön jelen voltam - mellesleg ez nem ment mindig simán - és nekem elég volt ez a három-négy óra ahhoz, hogy a mérkőzésen a játékosokat felismerjem.
- Idézem neked Hofi egyik mondatát legutolsó műsorából: „Nem kell bántani a labdarúgókat, mert a mi labdarúgóink legalább élő emberre, rendőrre, kapura nem lőnek.” Vagyis hova lett a magyar foci, Gyuri bácsi?
- Az a mélypont, ahol most tartunk, minimum egy évtizedes folyamat eredménye. Angliában, Brazíliában, Németországban, Olaszországban, Nigériában, de már Ázsiában is elképzelhetetlenül nagy a foci presztízse, a labdarúgás népszerűsége. Ott elegáns dolog megjelenni miniszterelnöknek, színésznek, popsztárnak. Nagyon régen nálunk is így volt ez, de ma már talán az egyetlen Koós Janin kívül senki nem jár ki a régiek közül. Nem sikk ma már Magyarországon meccsre járni. Fájó szívvel azt kell, hogy mondjam, nincs is nagyon miért kijárni.
Részint azért romlottak el a fiúk, mert sokkal több pénzt kaptak, mint amit a munkájuk, produkciójuk alapján megérdemeltek, de sokkal kevesebbet a külföldi sztárok gázsijánál. A hetvenes, nyolcvanas évektől kezdve nagyobb sikereket lehetett elérni a gazdasági életben, vagy a közéletben, hiányozni kezdtek az igazi sztárok. Az utolsó nagy játékosunk a Détári-Nyilasi-Törő-csik-hármas volt. 15 éve alapjában véve új sztárt nem neveltünk ki Magyarországon. A Détárinak nem lett volna szabad a Frankfurtot elcserélnie az Olimpiakosszal. Tehát 16 vagy 18 évvel ezelőtt nem lett volna szabad Görögországba mennie. Viszont ott olyan pénzt ígértek neki, ami elkápráztatta. Sajnos nem a jövőjére gondolt, hanem a jelenre.
- Régen mi tartott hosszú ideig egybe egy csapatot? Az a szellem, ami akkor összehozta az embereket, ma már nem működik?
- Albert Flórinak még voltak kisegítő játékosai, tehát egy Bene, egy Fazekas olyan csapatban játszott, amelyik még valóban egy csapat volt, érted, CSAPAT! Már Törőcsik, Nyilasi egyedül maradtak a pályán, és Détári még inkább. De hadd térjek vissza Puskáshoz. Mikor ő játszott, akkor Bozsik Cucu pontosan tudta mi a dolga, mit kell csinálnia, Détári hiába kiabálta bárkinek, hogy „ide”, nem volt, aki valóban oda is adta volna neki. Egyedül pedig futballt nem lehet játszani. Ismered a dalt, ugye: „E-gye-dül-nem-megy… e-gye-dül-nem-megy…”.
A magyar aranycsapat azért is volt nagy, mert ugye volt benne hét világklasszis és négy „vízhordó”. Csakhogy ez a négy vízhordó örömmel vállalta a szerepét, örömmel dolgozott az Öcsiék lába alá. Nálunk ez hiányzik. Magyarországról már a középkategóriások is kiszerződnek, mert még így is sokszorosát kapják az itteni fizetésüknek. Persze az is igaz, amikor ezek a magyar világsztárok elindultak, akkor például csak azon a környéken, ahol én laktam, 16 amatőr csapatban rúghatták a labdát a srácok. Mára ezek közül egy maradt. Az is igaz, hogy abban az időben csak három nagy profi csapat volt Magyarországon, a Hungária, az Újpest és a Ferencváros, és ezek mindegyike mögött egy-egy olyan gyáros állt, aki a csapatot tokkal-vonóval finanszírozni tudta. Nehéz ügy. Nem is tudnék igazán megoldást tanácsolni. Ehhez fiatal, dinamikus, menedzser típusú, gazdasági sportszakemberek kellenének, akik mindent átlátnak.
- A sydneyi olimpián ott leszel?
- Természetesen, bár most egy periférikus sportágat vállaltam, a céllövészetet. Fölkínálták, bármelyik sportágat választhatom, és azt közvetítek, amit akarok. De én erre azt mondtam, akik hétről hétre, hónapról hónapra ott vannak valamilyen sportágban, és eljutnak addig, hogy esetleg aranyérmes közvetítésben számolhatnak be a magyar sikerről, akkor én nem fogom elvenni előlük ennek az örömét. Én már közvetítettem számtalan sikeres aranyérmet, se szeri se száma, ők még nem. Sok sikerben volt már részem az életben. Azt kérdeztem, melyik sportágat nem választották. Kiderült, hogy a céllövészetre nem jelentkezett senki.
- Így bevállaltad.
- Miért ne? Nézd, én egy elégedett ember vagyok. Nem leszek attól most nagyobb, ha elveszem a közvetítést Török Lacitól, vagy ha beugrok az öttusába, amit Magyarországon én közvetítettem, azt hiszem, először. Radnóti Laci talán már két évtizede dolgozik az öttusában. Most hogy jövök én ahhoz, hogy azt mondjam neki: „Öregem, ezt majd én csinálom”. Különben is, most ő van olyan viszonyban a Hanzélyékkal, amilyenben annak idején én voltam Puskásékkal. Aztán 2002-ben kimegyek a futball-világbajnokságra, mert ott lesz a FIFA-kongresszus is, és én, mint tiszteletbeli örökös tag, a vendégek között leszek. Akkor töltöm be 80. évemet. Aztán a többit meglátjuk, ember tervez, Isten végez.
- Mondd, mit vinnél át ebből a századból a következő századba?
Talán a 6:3-mat, meg azt a hihetetlen lelkesedést, ami akkor abban a csapatban volt. Azt az eufórikus örömet, amit ez a világ magyarságának okozott. Ezt ugyanúgy lehetett érezni Erdélyben, Kanadában, mint Budapesten vagy Ausztráliában. Ez figyelmeztető jel lehetne a maiak számára, hogy egy igazi sportteljesítmény micsoda fantasztikus hatással lehet az egész világra. Na, ez az igazi békejobb.
Miniszterelnökök, miniszterek jönnek-mennek - de ki emlékszik már a tavalyi hóra - akik viszont valódi értéket képviselnek, (egy Balczó, egy Puskás, egy Egerszegi) azoknak neve az idő múltával egyre fényesebb lesz. Ha már nem lehettem velük válogatott játékosként, hazai címerrel a pályán - a ringben, a páston, a medencében, a szőnyegen - akkor hazai címerrel álltam, és állok ma is a mikrofon előtt. Ennyit a fociról.