Vissza a tartalomjegyzékhez

Schmidt Barna
Napelemek a szemfenéken

Nagy valószínűséggel az emberek túlnyomó többsége csak tudományos-fantasztikus filmekből ismerheti az úgynevezett cyborgot, amely nem más, mint az ember és a gép összekeveréséből kreált lény. A 45 éves Kevin Warwick viszont saját bőrén, pontosabban testében tapasztalja, milyen érzés félig robotnak lenni.


Egy világtalan amerikai férfi húsz éve lát elektródákkal. Virtuális élmény     Fotó: MTI

Amikor az angol férfi kilép a házából, a villany önműködően elalszik bent, a bejárati ajtó saját magától kulcsra záródik, mintha egy szellemkéz automatikusan beriglizné. És ez még nem minden. Amikor megfelelően közel ér garázsához, autója már távolról felismeri őt, kinyílnak a jármű központi zárai, a garázsajtó felemelkedik anélkül, hogy Warwick egy ujjal is hozzáérne valamihez. Mielőtt belavírozna az irodájába, a bejáratnál gyorsan fölcsendül egy fémes hang „Jó reggelt, Warwick úr!” felkiáltással. Lakásába hazatértekor ismét egy gépi hang üdvözli, amely ezután közli az úriemberrel, hogy öt perc múlva kész a meleg vacsora a mikrohullámú sütőben. Lefekvés előtt azért még megfürdik az általa éppen kívánt hőmérsékletű vízben, persze a csapokhoz nem kell hozzányúlnia, a frissítő közeg enélkül is belefolyik a kádba. Természetesen gondoskodni kell a kellemes alvásról is: amint belép a hálószobába, ágya fölmelegszik saját testhőmérsékletére. A Format című osztrák hetilap - amely az emberi szervezet tökéletesítésének lehetőségeiről eszmefuttatást jelentetett meg a tudomány jelen állásának felvázolásával - illusztrációként mutatja be a brit urat.
Warwicknak, aki az egyik helyi egyetem kibernetikaprofesszora, egy néhány centiméter hosszúságú üvegkapszulát ültettek az alkarjába. Ebben a testidegen szerkezetben jó pár mikroprocesszor, valamint egy „parányi” adóállomás van elhelyezve. Ezen a chipen keresztül a számítógépek közvetlenül kommunikálhatnak a profeszszor testével.
A beépített konstrukció rádióhullámok segítségével egyelőre csak adatokat szolgáltat használójának mindenkori helyzetéről, és a vevőállomások ezen jelek alapján hajtják végre az előre beprogramozott feladatokat. Ám a feltaláló nem elégszik meg ennyivel, feltett szándéka egy olyan mikrochip kifejlesztése, amely már nem csupán rádióhullámokat bocsát ki, hanem tudja fogni a külvilág felől érkező jeleket is. Ezeket aztán az idegrendszer továbbítaná a megfelelő helyre. Az angol feltalálónak elmondása szerint egyelőre még fogalma sincs, hogyan reagál majd teste a beáramló információtömegre.
Jóllehet a brit férfi a világon az első valóban létező cyborg, ember és gép összeolvasztásán hosszú idő óta fáradoznak idegtechnikusok, agykutatók és informatikusok. A lázas fejlesztési törekvéseknek két céljuk van: egyrészt az egészségesek életének megkönnyítése, automatizálása - amint azt az előbbi példa mutatta -, másrészt az eddig gyógyíthatatlannak gondolt betegek megszabadítása szörnyű kínjaiktól. Az elképzelés így kissé bibliainak tűnik: a vakok újra látnak, a némák megszólalnak, a süketek hallanak, a bénák ismét járnak. A kísérletek eredményei alapján a közeljövőben valóságnak tűnik a sérült vagy elhalt idegek és a beteg érzékszervek szilíciumchipekkel történő helyettesítése. A testbe implantált elektródáknak kell majd az amúgy életképtelen izmokat áram segítségével mozgásra ingerelni, az előzőekben bemutatott „gondolatolvasó” egységek közreműködésével.
Az egészségügyi kutatások egyik fő csapásiránya a beteg szem helyrehozása, a vakok szeme világának visszaadása. Számos tudós fáradozik jelenleg is szem-chipek és mesterséges retinák létrehozásán. Az egészséges szervezet esetében több százmillió fotoreceptorra hárul az a feladat, hogy a beérkezett fényt elektromos jellé alakítsák át. Az orvosok által előállított műretina ezzel ellentétben mintegy 7000 apró napelemből áll. A készülék működése egyszerű: miután a fény rávetődött a napelemekre, ezek elektromos impulzusokat keltenek az úgynevezett CCD-chip közbeiktatásával, amely impulzusokat a látóideg már képes értelmezni, és továbbküldi a nagyagy vizuális központjába, ahol a kép előáll.
A felállított elméletet nemrégiben át tudták emelni a gyakorlatba. Még huszonhat éve egy látásképtelen páciens agyába chipet helyeztek el. De látható eredményt csak a közelmúltban sikerült elérni: egy újfajta képfeldolgozó szoftvernek köszönhetően a 62 esztendős New York-i beteg sémaszerű kontúrok érzékelésére képes. A vak páciens napszemüvegére szerelt minikamera helyettesíti a szemet. A kamera továbbítja a képeket egy hordozható videomagnóba, amely a fényjeleket átalakítja, és vastag kábelen, valamint egy platinaelektródán keresztül a látóközpontba szállítja azokat. Habár igazi képeket nem lát az illető, de legalább a nagyobb betűket el tudja olvasni, és az utcán egyedül tud közlekedni. Az már szinte elhanyagolható dolog, hogy horrorfigurára emlékeztető módon vastag kábelköteg kúszik be a kezelt személy agyába a koponyába vágott léken át.
Ennél valamivel elegánsabb megoldást találtak ki Németországban. Olyan mikrochipet fejlesztett ki egy német neuroinformatikus, amely szintén a szemüvegbe ültethető, és miniatűr adókkal van felszerelve. Ebben a speciális kamerában az optikai információk elektromos impulzusokká alakulnak át, és egy, a retinára helyezett, ötszáz érzékelőcellát tartalmazó érintkező fóliára továbbítódnak. Innen a szükséges adatok közvetlenül a látóidegre, illetve a nagyagy vizuális központjába kerülnek, ahol megtörténik a képalkotás. Igaz, ez is még csak sémaszerű körvonalrajzot szolgáltat viselőjének, csakúgy, mint az amerikai módszer, azonban a New York-i változattal szemben nem kell megfúrni a páciens fejét. De végrehajtottak már sikeres állatkísérleteket kamera nélküli - szubretinális - variációra is, amelynek jellegzetessége, hogy a szemüveg helyett közvetlenül a szemre helyezik a napelemeket.
Hogy melyik lesz az eredményesebb irányzat, ma még tippelni sem tudnak a hozzáértők. Arról azonban mindegyikük meg van győződve, hogy a digitális képalkotás problémáját az emberi szemben 2-3 éven belül megoldják. Csupán egy lényeges láncszem hiányzik még: olyan anyagot kell találni, amit a szervezet nem dob ki legalább hatvan évig. Mindenesetre a sikeres tesztek sok embernél bizakodásra adnak okot. Stevie Wonder, a milliomos popénekes például nemsokára ilyen eljárást szeretne igénybe venni vakságának leküzdésére. A sztár a minap könnyeivel küszködve nyilatkozta: „Teljes lenne az életem, ha vakságom csak tíz percre eltűnne, és láthatnám négy gyermekemet.”
A másik biztatónak tűnő vonulat a chiptechnika gyógyításban történő alkalmazásában a mozgáskorlátozottak mozgásának komputerizált támogatása. A roncsolódott idegrostokat szilikon bevonatú nemesfém huzalokkal helyettesítik, a megszakadt gerincvelő kapcsolatokat pedig mikrochipekkel próbálják áthidalni. Az elhalt izmokat elektromos stimulációval szeretnék újra lendületbe hozni.
Statisztikai adatok szerint ötből négy gerincoszlop-sérültnek néhány izma még kismértékben mozgásképes. Elsősorban ezeken az embereken tudnak az új vívmányokkal segíteni, mert ezekben az esetekben az idegrostok nincsenek teljesen szétroncsolva, hanem képesek gyengébb jelátvitelre. Kanadai kutatók beépített jelerősítőt fejlesztettek ki, amely bizonyos parancsra legalább részlegesen mobilizálni tudja a pácienst. A sebészek mikroszkóp alatt vékony kábeleket varrnak az idegvégekre, és a drótok másik végét egy központi vezérlőbe kötik be. A végtagok gombnyomásra behajlanak, így legalább robot-jellegű mozgásra képes lesz az addig béna személy.