Nagy valószínűséggel az emberek túlnyomó többsége csak tudományos-fantasztikus
filmekből ismerheti az úgynevezett cyborgot, amely nem más, mint az ember és a gép összekeveréséből
kreált lény. A 45 éves Kevin Warwick viszont saját bőrén, pontosabban testében
tapasztalja, milyen érzés félig robotnak lenni.
Egy világtalan amerikai férfi húsz éve lát elektródákkal. Virtuális élmény
Fotó: MTI
Amikor az angol férfi kilép a házából, a villany önműködően elalszik bent, a
bejárati ajtó saját magától kulcsra záródik, mintha egy szellemkéz automatikusan
beriglizné. És ez még nem minden. Amikor megfelelően közel ér garázsához, autója
már távolról felismeri őt, kinyílnak a jármű központi zárai, a garázsajtó
felemelkedik anélkül, hogy Warwick egy ujjal is hozzáérne valamihez. Mielőtt belavírozna
az irodájába, a bejáratnál gyorsan fölcsendül egy fémes hang „Jó reggelt,
Warwick úr!” felkiáltással. Lakásába hazatértekor ismét egy gépi hang üdvözli,
amely ezután közli az úriemberrel, hogy öt perc múlva kész a meleg vacsora a
mikrohullámú sütőben. Lefekvés előtt azért még megfürdik az általa éppen kívánt
hőmérsékletű vízben, persze a csapokhoz nem kell hozzányúlnia, a frissítő közeg
enélkül is belefolyik a kádba. Természetesen gondoskodni kell a kellemes alvásról
is: amint belép a hálószobába, ágya fölmelegszik saját testhőmérsékletére. A
Format című osztrák hetilap - amely az emberi szervezet tökéletesítésének lehetőségeiről
eszmefuttatást jelentetett meg a tudomány jelen állásának felvázolásával -
illusztrációként mutatja be a brit urat.
Warwicknak, aki az egyik helyi egyetem kibernetikaprofesszora, egy néhány centiméter
hosszúságú üvegkapszulát ültettek az alkarjába. Ebben a testidegen szerkezetben jó
pár mikroprocesszor, valamint egy „parányi” adóállomás van elhelyezve. Ezen a
chipen keresztül a számítógépek közvetlenül kommunikálhatnak a profeszszor testével.
A beépített konstrukció rádióhullámok segítségével egyelőre csak adatokat szolgáltat
használójának mindenkori helyzetéről, és a vevőállomások ezen jelek alapján
hajtják végre az előre beprogramozott feladatokat. Ám a feltaláló nem elégszik meg
ennyivel, feltett szándéka egy olyan mikrochip kifejlesztése, amely már nem csupán rádióhullámokat
bocsát ki, hanem tudja fogni a külvilág felől érkező jeleket is. Ezeket aztán az
idegrendszer továbbítaná a megfelelő helyre. Az angol feltalálónak elmondása
szerint egyelőre még fogalma sincs, hogyan reagál majd teste a beáramló információtömegre.
Jóllehet a brit férfi a világon az első valóban létező cyborg, ember és gép összeolvasztásán
hosszú idő óta fáradoznak idegtechnikusok, agykutatók és informatikusok. A lázas
fejlesztési törekvéseknek két céljuk van: egyrészt az egészségesek életének megkönnyítése,
automatizálása - amint azt az előbbi példa mutatta -, másrészt az eddig gyógyíthatatlannak
gondolt betegek megszabadítása szörnyű kínjaiktól. Az elképzelés így kissé
bibliainak tűnik: a vakok újra látnak, a némák megszólalnak, a süketek hallanak, a
bénák ismét járnak. A kísérletek eredményei alapján a közeljövőben valóságnak
tűnik a sérült vagy elhalt idegek és a beteg érzékszervek szilíciumchipekkel történő
helyettesítése. A testbe implantált elektródáknak kell majd az amúgy életképtelen
izmokat áram segítségével mozgásra ingerelni, az előzőekben bemutatott „gondolatolvasó”
egységek közreműködésével.
Az egészségügyi kutatások egyik fő csapásiránya a beteg szem helyrehozása, a vakok
szeme világának visszaadása. Számos tudós fáradozik jelenleg is szem-chipek és
mesterséges retinák létrehozásán. Az egészséges szervezet esetében több százmillió
fotoreceptorra hárul az a feladat, hogy a beérkezett fényt elektromos jellé alakítsák
át. Az orvosok által előállított műretina ezzel ellentétben mintegy 7000 apró
napelemből áll. A készülék működése egyszerű: miután a fény rávetődött a
napelemekre, ezek elektromos impulzusokat keltenek az úgynevezett CCD-chip közbeiktatásával,
amely impulzusokat a látóideg már képes értelmezni, és továbbküldi a nagyagy vizuális
központjába, ahol a kép előáll.
A felállított elméletet nemrégiben át tudták emelni a gyakorlatba. Még huszonhat éve
egy látásképtelen páciens agyába chipet helyeztek el. De látható eredményt csak a
közelmúltban sikerült elérni: egy újfajta képfeldolgozó szoftvernek köszönhetően
a 62 esztendős New York-i beteg sémaszerű kontúrok érzékelésére képes. A vak páciens
napszemüvegére szerelt minikamera helyettesíti a szemet. A kamera továbbítja a képeket
egy hordozható videomagnóba, amely a fényjeleket átalakítja, és vastag kábelen,
valamint egy platinaelektródán keresztül a látóközpontba szállítja azokat. Habár
igazi képeket nem lát az illető, de legalább a nagyobb betűket el tudja olvasni, és
az utcán egyedül tud közlekedni. Az már szinte elhanyagolható dolog, hogy horrorfigurára
emlékeztető módon vastag kábelköteg kúszik be a kezelt személy agyába a koponyába
vágott léken át.
Ennél valamivel elegánsabb megoldást találtak ki Németországban. Olyan mikrochipet
fejlesztett ki egy német neuroinformatikus, amely szintén a szemüvegbe ültethető, és
miniatűr adókkal van felszerelve. Ebben a speciális kamerában az optikai információk
elektromos impulzusokká alakulnak át, és egy, a retinára helyezett, ötszáz érzékelőcellát
tartalmazó érintkező fóliára továbbítódnak. Innen a szükséges adatok közvetlenül
a látóidegre, illetve a nagyagy vizuális központjába kerülnek, ahol megtörténik a
képalkotás. Igaz, ez is még csak sémaszerű körvonalrajzot szolgáltat viselőjének,
csakúgy, mint az amerikai módszer, azonban a New York-i változattal szemben nem kell
megfúrni a páciens fejét. De végrehajtottak már sikeres állatkísérleteket kamera nélküli
- szubretinális - variációra is, amelynek jellegzetessége, hogy a szemüveg
helyett közvetlenül a szemre helyezik a napelemeket.
Hogy melyik lesz az eredményesebb irányzat, ma még tippelni sem tudnak a hozzáértők.
Arról azonban mindegyikük meg van győződve, hogy a digitális képalkotás problémáját
az emberi szemben 2-3 éven belül megoldják. Csupán egy lényeges láncszem hiányzik még:
olyan anyagot kell találni, amit a szervezet nem dob ki legalább hatvan évig.
Mindenesetre a sikeres tesztek sok embernél bizakodásra adnak okot. Stevie Wonder, a
milliomos popénekes például nemsokára ilyen eljárást szeretne igénybe venni vakságának
leküzdésére. A sztár a minap könnyeivel küszködve nyilatkozta: „Teljes lenne az
életem, ha vakságom csak tíz percre eltűnne, és láthatnám négy gyermekemet.”
A másik biztatónak tűnő vonulat a chiptechnika gyógyításban történő alkalmazásában
a mozgáskorlátozottak mozgásának komputerizált támogatása. A roncsolódott
idegrostokat szilikon bevonatú nemesfém huzalokkal helyettesítik, a megszakadt
gerincvelő kapcsolatokat pedig mikrochipekkel próbálják áthidalni. Az elhalt izmokat
elektromos stimulációval szeretnék újra lendületbe hozni.
Statisztikai adatok szerint ötből négy gerincoszlop-sérültnek néhány izma még kismértékben
mozgásképes. Elsősorban ezeken az embereken tudnak az új vívmányokkal segíteni,
mert ezekben az esetekben az idegrostok nincsenek teljesen szétroncsolva, hanem képesek
gyengébb jelátvitelre. Kanadai kutatók beépített jelerősítőt fejlesztettek ki,
amely bizonyos parancsra legalább részlegesen mobilizálni tudja a pácienst. A sebészek
mikroszkóp alatt vékony kábeleket varrnak az idegvégekre, és a drótok másik végét
egy központi vezérlőbe kötik be. A végtagok gombnyomásra behajlanak, így legalább
robot-jellegű mozgásra képes lesz az addig béna személy.