Morvay Péter
Megtér-e a katolikus egyház

II. János Pál pápa március 12-én a Vatikánban ünnepi istentiszteleten kívánja beismerni egyháza bűneit. A pápai „mea culpa” dokumentumot három évig készítette elő egy nemzetközi teológiai bizottság Joseph Ratzinger bíboros vezetésével. A bocsánatkérés négy fő témaköre a dpa hírügynökség értesülése szerint a véres keresztes háborúk, az eretnek- és boszorkányégetések, az erőszakos hitterjesztés és a zsidóüldözés lesz. Az Emlékezés és megbékélés: az egyház és a múlt bűnei című negyvenoldalas tisztázó jellegű pápai nyilatkozat a kánonjog értelmében hivatalosan nem számít kötelező érvényűnek, és nem tekintendő tévedhetetlen állásfoglalásnak sem.

A millennium jubileumi évében „az egyháznak Isten elé kell térdelnie, hogy a fiai és leányai által a múltban és a jelenben elkövetett bűnökért bocsánatért esedezzen” - írta II. János Pál egy korábbi bullájában. A pápai „nagy bocsánatkérést” már megelőzte több tucat részleges bűnbánat, amelyekkel a pápa „az egyház kétezeréves történetének megtisztítását” igyekezett előkészíteni. Az 1998-ban megjelent Az antijudaizmus gyökerei keresztény környezetben címet viselő dokumentum nyomán például a francia katolikus püspökök felülvizsgálták a második világháború során a nácikkal együttműködő Vichy-kormányzatnak nyújtott támogatásukat. Spanyolországban a katolikus vezetők bocsánatot kértek a polgárháború előtt, alatt és után Franco tábornoknak nyújtott „nagyarányú és döntő jelentőségű” támogatásukért.
Hogyan történhetett meg az, hogy az egyházat küldetése során milliók vére mocskolta be? Összeállításunk a pápai bocsánatkérésben említett fő témakörök történetéből emel ki néhány epizódot.

A Fekete Könyv

Már a III-IV. századi egyházatyák, így Szent Ágoston is azt vallotta, hogy akár fegyverrel is kényszeríteni lehet az embereket a megtérésre. Az intézményesített inkvizíció létrejöttének oka az első ezredforduló után felerősödött vallási megújulási mozgalmak voltak. Az egyedül üdvözítő egyház a nemkívánatos vallási konkurenciával szemben ellentámadásba lendült: 1179-ben a la-teráni zsinaton III. Sándor nyíltan kipellengérezte a valdens és az albigens mozgalmakat, utódja III. Lucius pápa pedig egy bullát adott ki ellenük Ad abolendam (Hogy eltöröltessék) címmel. Az egyház ebben rendelkezik az eretnekekről: megbélyegzi őket, és elrendeli, hogy a lakosság körében évente „eretnekvizsgálatot” kell tartani. Ezzel megszületett a püspöki inkvizíció intézménye, melyben a büntetés: kiközösítés és örökös becstelenség.
Az inkvizíció jogi alapjait III. Ince pápa vetette meg, aki kijelentette: az eretnekség egyben felségsértés is, és mint ilyen, tűzhalált érdemel. Ő engedélyezte a kínzások alkalmazását is a vallomások kicsikarása érdekében. A kínzások módszertanát a híres-hírhedt Libro Nero, a Fekete Könyv foglalta össze, amely az inkvizíciós eljárások nélkülözhetetlen kellékévé vált.
A katolikus egyház kétféleképpen lépett fel az eretneknek nyilvánított szekták letörésére. Azokon a helyeken, ahol annyira elszaporodtak az eretnekek, hogy egész városokat „fertőztek meg” tanításaikkal, az egyháznak nem volt más választása, reguláris haderőt kellett bevetnie. Ez történt például az albigensek esetében, amikor III. Ince keresztes hadjáratot hirdetett ellenük. Ugyancsak katonai erő tudta elsöpörni a patharé-nusok avagy apostoli testvérek mozgalmát, mely Észak-Itáliában jött létre a XIII. század végén. Erre a sorsra jutottak Husz János követői, a husziták is. A huszita mozgalom elfojtásában a magyar király, Zsigmond is szerepet vállalt.
Egyszerűbb helyzetben voltak a hatóságok azokon a területeken, ahol nem alakult ki összefüggő, „eretnekekkel fertőzött” terület.
Ilyen helyekre egy egyházi személyt, úgynevezett inkvizítort neveztek ki, aki üzenetet küldött a rábízott körzet egyik városába: meg fog jelenni közöttük, hogy kivizsgálja hitük tisztaságát. Utasította a város vezetését, hogy órára, napra pontosan gyűjtsék egybe a város lakosságát a templomba vagy a templom előtti térre. Aki elkésett vagy távolmaradt, eleve a gyanúsítottak között találta magát. A kérdéses időpontban az inkvizítor hosszú beszédben ecsetelte a sokaság előtt, hogy mennyire megszaporodtak az utóbbi időben a tévelygések, majd felszólította a lakosságot, vallják meg, ha eltértek az igaz hittől. Utasításba adta továbbá, hogy akinek tudomása van ilyenről, jelentse, aki ennek eleget tett, háromévi bűnbocsánatot kapott.
A Szent Officium - ahogyan az inkvizíciót nevezték - ezután harminc napig titokban folytatódott. Ekkor történtek a feljelentések is. Aki ellen elég „bizonyíték” gyűlt össze, azt az inkvizítor maga elé idézte és felszólította, hogy vallja meg vétkeit. Ha ez nem történt meg, megkezdődött az eljárás. A vádlottat először börtönbe vetették, ez után az élelmiszer, majd a fekvőhely megvonása következett. Ha ezek a módszerek sem hozták meg a kívánt eredményt, kezdetét vette az eljárás legszörnyűbb szakasza, a kínzás. A vádlott kezét először hátrakötözték, felhúzták, majd hirtelen leengedték. Majd súlyokat akasztottak az eretnek lábára, néha pedig korbácsütéseket mértek rá. Hatásos módszernek számított a „vízkúra” is, amelynek során a vádlott torkába tölcsért dugtak és több liter vizet kény-szerítettek bele. Ezek után következhetett a tüzes vas vagy az úgynevezett spanyolcsizma: az áldozat lábát egy satuhoz hasonló szerkezetbe kényszerítették, majd addig szorították, ameddig nem vallott vagy szilánkokra nem tört a csontja. Ezek után az áldozat körmeinek eltávolítása következett fogók segítségével. (A Fekete Könyv tehát ebben is évszázadokkal megelőzte az ÁVH „körömtépős” tisztjeit…)
Ha a kínzások során a vádlott bevallotta bűneit, megpróbálták minél több „cinkostársának” megtudni a nevét. Az egyház, hogy bizonyítsa kegyességét, kijelentette, hogy a kínzásokat csak egyszer lehet alkalmazni. Miután megszületett a beismerő vallomás, az inkvizítor meghozta az ítéletet. Ennek kihirdetése általában a vasárnapi ünnepi mise keretében történt. Az autodafénak nevezett ceremónián először egy ékes prédikáció hangzott el, majd pedig előszólították a bűnös embereket, és kirótták rájuk az ítéleteket.
Ha pap tért le az egyház által megfogalmazott útról, más volt az eljárás. Az illetőt befalazták, csak annyi rést hagyva, ahol élelmet és vizet adtak be neki. Ezeket a kolostorokat hívták „távozz békében”-kolostoroknak.
A templom előtt várakoztak azok, akik nem tagadták meg nézeteiket. Ők a világi hatóságok kezébe kerültek azzal a felszólítással, hogy büntessék meg őket, de ne ontsák a vérüket. A hatóságok megfogadták a jó tanácsot, hiszen nem karddal végezték ki, hanem elégették őket. Aki részt vett egy ilyen kivégzésen, bizonyította, hogy elkötelezett híve az egyháznak, aki pedig fát hordott a máglyára, háromnapi bűnbocsánatot nyert. Ha valaki ilyenkor megbánást mutatott, leszedték a máglyáról és börtönbüntetést kapott. A halál sem egyformán érkezett a hitük mellett végsőkig kitartó eretnekekre. A gazdagabbak pénzt adhattak a hóhérnak, aki, mielőtt felcsaptak a lángok, megfojtotta az elítéltet. A halott eretnekeket teljesen elhamvasztották, hamvaikat a közeli folyóba szórták. Sőt, ha valakiről megtudták, hogy életében eretnek volt, a tetemet kiásták és elégették, vagyonát pedig utólag elkobozták.
Az inkvizíció áldozatainak a száma megközelítheti a tízmilliót, amelyből a történészek becslései szerint egymillió az olyan nő, akit boszorkányság vádjával égettek meg. A „Szent Hivatal” levéltárát közel nyolcszázéves titkolózás után 1998-ban nyitották meg - részlegesen - a kutatók előtt, bár a katolikus cenzúra mai áldozatai továbbra sem férhetnek hozzá az ellenük készült egyházi vádirathoz. Hans Küngtől, a Vatikán által megbélyegzett teológiaprofesszortól éppen a mea culpa-bizottság vezetője, Ratzinger bíboros tagadta meg a kutatási engedélyt.

Bokáig vérben

Kilencszáz éve, 1099. július 15-én, egy pénteki napon, déltájban rettegés lett úrrá Jeruzsálem lakóin. A három évvel korábban II. Orbán által meghirdetett első keresztes hadjárat elérte végcélját.
A betóduló keresztes hordák néhány óra leforgása alatt elfoglalták a város jelentős részét: „A frankok (…) kürtharsogás közben, zajongva, férfiasan küzdve, Isten segíts!-t kiáltva a városba nyomultak” - írta Foucher de Chartres Jeruzsálem története című krónikájában. A lovagok a Templomhegyen - ahogy szerte a városban mindenütt - hatalmas vérfürdőt rendeztek: egyedül az Al-Aksza mecsetben - muszlim források szerint - hetvenezer muzulmánt mészároltak le. „Nem volt hely, ahol kardforgató vitézeink meg ne találták volna őket. Sokan Salamon templomának (a Sziklamecsetnek) tetejére menekültek fel. Innen zuhantak alá halálos nyíltól találva. Ebben a templomban mintegy tízezer embert fejeztek le. Ha ott lettetek volna, bokáig vérben gázoltatok volna, mint mi. Mit is beszélek erről annyit? Egyikük sem mentette meg életét, de még a nőknek és a gyermekeknek sem kegyelmeztek…” - írta Foucher, aki szemtanúként volt jelen az eseményeknél.
A Frankok tettei című krónika így örökítette meg a keresztesek vérengzését: „A városba behatolván zarándokaink a Salamon templomáig üldözték a szaracénokat, ahol is aztán egész napon át hevesen vívtak a mieinkkel, úgyhogy az egész templom úszott a vérüktől. Miután a mieink végre teljesen leterítették a pogányokat, a templomban nagy számban fogdostak össze férfiakat és nőket és vagy megölték vagy életben hagyták őket, aszerint, amint jónak látták. A keresztesek csakhamar nagy sietséggel bejárták a várost, és magukhoz ragadtak aranyat, ezüstöt, lovakat és öszvéreket, kifosztották a kincsekkel zsúfolásig megtelt házakat. Boldogan és örömükben sírva járultak a mieink a mi Megváltónk sírjához, hogy ott imádkozzanak és lerótták neki hálaadójukat (…) A holtakat az élő szaracénok hurcolták ki a városból, és házmagas halmokat raktak belőlük. Még senki sem látott ehhez fogható vérfürdőt a pogányok közül vagy hallott ilyenről.”
A lovagok a muszlimokkal kollaboráló zsidókat sem kímélték. Ibn Al-Qalanissi arab krónikás szerint: „A zsidók zsinagógájukban gyűltek öszsze, a frankok ott égették meg őket elevenen. Széttörték mind a szentek emlékműveit és Ábrahám sírját is, az örök békesség fényeskedjék neki!” A városból csak néhány zsidó katona menekült el Al-Afdal szabadon bocsátott csapatával, ők vitték a hírt a zsinagóga pusztulásáról.
A vérgőzös katolikus lovagok még saját hittestvéreiket sem kímélték. A Szent Sír Templomból kiűzték az összes keleti rítusú keresztény papot (görögöket, grúzokat, örményeket, koptokat és szíreket), akik pedig az iszlám uralom alatt is szabadon gyakorolhatták vallásukat. Ekkora fanatizmus láttán az ortodox hitközösség vezetői ellenállásra szánták el magukat, egyszerűen nem voltak hajlandók megmutatni azt a helyet, ahová Krisztus állítólagos keresztjét rejtették. A keresztesek erre letartóztatták a Kereszt őrzésével megbízott papokat és kegyetlen kínzásoknak vetették alá őket. A titkot végül kicsikarták, így sikerült megkaparintaniuk az ereklyét.
Az iszlám dzsihád katolikus változata, a „Krisztusért vívott szent háború” a XI. század végén kapcsolódott össze a „Szentföld felszabadításának” teológiájával. Jeruzsálem és a szent helyek már a középkor korábbi századaiban is a zarándokutak célpontjai voltak, mivel a szentföldi zarándoklat az egyik legnagyobb érdemszerző cselekedetnek számított a katolikus egyház szemében. A népesség minden rétegéből összeverődött zarándokcsapatok vonultak a „hitetlenek” kezén lévő országba, a XI. század közepén csupán egyetlen, több püspök által vezetett csapat, állítólag 7-12 ezer főt számlált.
I. Alexiosz Komnénosz bizánci császár 1095 márciusában fordult Róma püspökéhez, hogy segítségét kérje a pogányok elleni harchoz. II. Orbán, aki 1088 óta ült Szent Péter trónusán, gondosan előkészítette a „baráti segítségnyújtást”. Miután titkos tárgyalásokon biztosította a leghatalmasabb francia és német főurak támogatását, november 27-én a Clermont-ba összehívott zsinat előtt meghirdette az első keresztes háborút. A hadjáratban részt vevők számára teljes bűnbocsánatot ígért: „Mindazok, akik oda (a Szentföldre) mennek, és akár szárazföldi, akár tengeri útjuk során, akár a pogányok elleni harcban életüket vesztik, bűneik bocsánatát nyerik.”
A pápa szavaira összeverbuválódott első keresztes hordát egy Remete Péter nevű olasz pap zsákmányra éhes szegényparasztokból és nincstelen városiakból toborozta össze, akikhez néhány nem éppen feddhetetlen hírű nemes is csatlakozott. A „gáncstalan lovagok” a pogromokban amúgy sem szűkölködő középkor legiszonyatosabb zsidóüldözését hajtották végre 1096-ban. Egy kortárs krónikás, az aacheni Alberich így számol be erről: „Kegyetlen lélekkel támadtak a különféle városokban szétszórt zsidóság ellen; kegyetlenül gyilkolták őket, különösen Lotharingiában, és azt állították, hogy ez a keresztény hit ellenségei elleni szolgálatuknak és hadjáratuknak a kezdete. A zsidókat először Köln városában kezdték öldökölni a polgárok: meglepetésszerűen megrohanták kis gyülekezetüket, sokukat súlyosan megsebesítették, másokat felkoncoltak, házaikat és a zsinagógákat feldúlták, a sok-sok pénzt egymás közt felosztották. E kegyetlenségek láttára az éjszaka leple alatt mintegy kétszázan hajón Nassauba akartak menekülni. A zarándokok és a keresztesek azonban észrevették őket, és egyet sem hagytak életben közülük, hanem valamennyit lemészárolták, és mindenüket zsákmányul ejtették.”

Agyonhallgatott konkordátumok

A keresztesek „kristályéjszakái” Jeruzsálem elvesztése után is folytatódtak. A XIII. század elején III. Ince pápa dogmatikailag is megalapozta a katolikus antijudaizmust, kijelentve: „A zsidók, akik ellen Jézus Krisztus vére kiált, bár megölni nem kellene őket (…) éljenek jövevényként a földön, míg lelküket el nem borítja a szégyen.”
A teológiai megbélyegzést hamar követte a kereskedelmi bojkott, a katolikus városokban létrehozott gettó, és megjelent külső stigma is, a sárga folt, „amelyet ruháikon kell hordaniuk, mint a leprásoknak vagy a prostituáltaknak.” Évszázadok múltak el Európában, lezajlott a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, de egy dolog változatlan maradt: a római gettó. Ennek megszűnését még 1870-ben is csak fegyverrel lehetett kikényszeríteni. A felszabadító Giuseppe Garibaldi volt, akit IX. Pius pápa egyházi átokkal sújtott.
Garibaldi nemcsak megnyitotta a gettót, hanem a pápai államot is felszámolta. 1870-től több mint fél évszázadon át az egykor a világ legnagyobb hűbérurainak számító pápák egy római palotába, az Angyalvárba szorultak vissza. Amikor 1870. október 2-án népszavazást tartottak Rómában, a 135 ezer szavazó közül 134 ezer az „eretnek” olasz királysághoz való csatlakozás mellett döntött. A rómaiak így fejezték ki véleményüket a pápai uralom 1500 évéről.
Ezek után érthető, hogy miért tekintik még katolikus történészek is a Vatikán születésnapjának 1929. február 14-ét. Ekkor írta alá ugyanis Benito Mussolini olasz diktátor és XI. Pius pápa azt a konkordátumot, amelyben Olaszország biztosította a pápa szuverenitását a megszűnt pápai állam utódja, a másfél négyzetkilométerre zsugorodott Vatikán Állam felett. A két állam kölcsönösen nagyköveteket cserélt. Az állam biztosította továbbá az egyház teljes szabadságát, és a katolikus vallást államvallásnak nyilvánította.
A pápa Pietro Tacchi jezsuita szerzetesen keresztül vette fel a kapcsolatot 1926-ban Mussolinivel. A páter, aki maga is tagja volt a feketeingesek pártjának, ezt a jelmondatot vallotta magáénak: „A jó jezsuita jó fasiszta is egyben.”
Amikor négy évvel a Mussolinivel kötött egyezmény után 1933. szeptember 10-én Berlinben Caesare Orsenigo pápai nuncius ünnepi misét celebrált a frissen aláírt vatikáni-német konkordátum tiszteletére, a szertartáson jelen lévő Adolf Hitler birodalmi kancellár úgy üdvözölte az egyezményt, mint „az Egyház és Állam közötti béke és barátság szimbólumát”. Az eseményen prominens katolikus SA- és SS-tagok is jelen voltak, majd a mise végeztével hálaadó Te Deumot adtak elő.
A náci állam első diplomáciai sikerét jelentő egyezményt Franz von Papen államelnök mellett Hermann Göring marsall, akkori porosz miniszterelnök készítette elő Rómában. (A birodalmi konkordátumról utólag nemcsak a Vatikán szeretne megfeledkezni, a nagy hallgatás olykor még a kívülállókra is átragad. Így fordulhatott elő, hogy a legnépszerűbb és pontosságáról ismert magyar hetilap Adolf Hitlernek a hatalomra kerülése utáni években folytatott - többnyire sikeres - diplomáciai kitörési kísérleteiről írott hosszú cikkében egy szó sem esik a Vatikánnal 1933-ban kötött birodalmi konkordátumról, jóllehet a Führer „mosolyoffenzívájának” ez volt az első nagy eredménye.)
A konkordátum Hitler számára mindenben előnyösnek bizonyult: a pápa segítségével bebizonyította, hogy rezsimje nem egyházellenes, hiszen a Vatikán egy nyíltan fajvédő, rasszista politikát folytató országgal is jó kapcsolatokat tud ápolni; az egyház pedig önként visszavonul a politikától. A Vatikán az egyezmény révén viszont garantáltan hozzájutott az évi több száz millió márka egyházi adóhoz, amelyet a birodalmi hatóságok szedtek be.
1999 őszén nagy vihart kavart John Cornwell angol történész XII. Pius pápának a holocaust támo-gatásában betöltött szerepéről szó-ló könyve, amelynek a címe
- Hitler pápája - is állásfoglalás volt. Cornwell szerint Eugenio Pacelli bíboros már trónra lépése előtt meg volt arról győződve, hogy a zsidók kapcsolatban állnak egy olyan bolsevik összeesküvéssel, amelynek a célja a kereszténység elpusztítása, és részben ez magyarázza a náci deportálások idején tanúsított passzivitását. A könyv megállapításait a Vatikánban - ahol XII. Pius szentté avatására készülnek - kategorikusan visszautasították. Az elmúlt héten a Szentszék izraeli nagykövete, Pietro Sambi egy televíziós műsorban védelmébe vette XII. Piust: „Meg vagyok győződve arról, hogy minden amit tett, helyes volt” és a Vatikánt semmi felelősség nem terheli a második világháborús bűnökért.