Kertész Péter
Egy és más a liberalizmusról

Üres óráimban gyakran gondolok arra, hogy mi lenne, ha a Vígszínház műsorára tűzné Csurka István valamelyik darabját, amelyiket az átkosban X alkalommal telt ház előtt játszottak? Biztos másban is felmerült már ez a gondolat, de elhessegette magától, mert azért - szinte hallom az egy hangon éneklő liberális kórust - mindennek van határa. De vajon csakugyan így van-e, és ha igen, hol a határ?

Ha történetesen az első négy évet követően több cikluson át a szoclib kormány kap bizalmat, ad absurdum bekövetkezhetett volna, hogy bélistázzák a mi Pistánk amúgy vállalható opuszait is? Mert magyarútkörös, mert miépes, mert hétről hétre azt írja a lapjában, amit ír?
Ami engem illet: ambivalens vagyok. Legfőképp annak okán, amit Csurka a nyolcvanas években szombatonként a Magyar Nemzetben közzétett. Most restelkedjek, mert akkoriban én is ott tüsténkedtem, s egy levegőt szívtam a jeles drámaíró publicistával, tekintet nélkül arra, hogy - mint utóbb kiderült - beszervezett ügynökként tette a dolgát, vagy sem? A baj ott kezdődött vele, amit még mint az MDF alelnöke a Vasárnapi Újság jegyzetírójaként művelt, (törpe minoritás, egyebek) s művel azóta is rendületlenül mint az igaz magyarság (magyar igazság) bajnoka. Pszichiáter barátom szerint a „magyar Haider” attól olyan, amilyen, hogy nem mer kimenni a lovira, mert ha csak egyszer is megtenné a hármas befutót, mint a régi szép időkben, azon nyomban felhagyna a politikával, s nézhetne új vezér után a pártja, már amennyiben pótolható lenne egyáltalán.
Ilyen lett volna akkor is, amikor a Hungária kávéház mélyvizében Vas Istvánnal, Kormossal, Réz Pállal, Csukással, Zelk Zoltánnal lehúzóst játszott, s ha nyert, elrikkantotta magát: diadalmas 19! Vagy amikor a szocreál portása volt, és Demény Ottó, a munkásból lett kávéházi költő elhűlve mondta róla: nem ismert rajta kívül kövér embert, aki soha nem izzad! Szégyenkezzen halálában is a festőként, íróként egyaránt csudálatos Szántó Piroska, mert az ő rajzaival jelent meg az akkor 35 esztendős Csurka István Nász és pofon című novelláskötete a Szépirodalmi Kiadó gondozásában?
Mielőtt rám fognák: nem járok össze családilag Csurkával, és semmiféle késztetés nem munkál bennem, hogy jó útra térítsem. Mint ahogy az sem, hogy belátásra bírjam azokat, akik ennek a tüskés hajú, kimódoltan szúrós tekintetű, jeles eseményeken újabban bocskaiban feszítő, piknikus politikusnak a látványától is megborzonganak. Eszem ágában sincs, hogy évek múltán mentségeket keressek számára emlékezetes dolgozata kapcsán, amely kiütötte a mindjobban összezsugorodó, azóta tántorgó magyar demokratákat, s talán közrejátszott abban is, hogy Antall József a megmásíthatatlannál előbb tért meg őseihez.
A Csurkával való példálózás valójában arra szolgál, hogy a magam s a hozzám hasonlók állítólagos liberalizmusát teszteljem. Vagy tetszettek volna gondolni, hogy a két legbibókollégistább ősfideszes, Orbán Viktor és Fodor Gábor néhány év múltán egymás köszönését sem fogadják? Akkor most ki a liberális?
Szentendrén, ahol 30 éve élek a családommal, a rendszerváltást megelőzően valóságos reveláció volt a Petőfi Kulturális és Hagyományőrző Egyesület valamennyi rendezvénye. Az egyesület változatlan néven ma is él és virul, meghívott vendégei között a magyar szélsőjobb valamennyi reprezentánsa feltűnik bizonyos rendszerességgel. Egy ideig - az értem aggódók szerint mazochizmusból - eljártam a Stéger-közbe, főleg, ha olyan egykori cimborák hirdették az igét (Vödrös, Balaskó, Kunszabó), akikkel egy szerkesztőségben dolgoztam, vagy a Hungáriában múlattuk együtt az időt. Furcsák voltak ezek a kései találkozások, idővel el is ment a kedvem az egésztől. Pedig egy ízben, amikor a Népszabadság volt izraeli tudósítója erősítette az idegenekkel szembeni érzelmeket magyar-zsidó párbeszéd (!) címen, engem is meginvitáltak, mint a helyszínen kiderült: ellenségképnek. Viszonzásul meghívtam az egyesület elnökét a városszerte liberálisnak bélyegzett Dalmát Pince névre hallgató kultúrkocsmába. Hat éven át hónapról hónapra erőltettem itt egy beszélgetéssorozatot, attól a rögeszmémtől vezérelve, hogy a kisebb-nagyobb mértékben másként gondolkodók alkalmasint szóba elegyedjenek egymással. Már az is meglepett, hogy a kultúrát és hagyományőrzést sajátságosan értelmező Petőfi Kulturális és Hagyományőrző Egyesület vezetője elfogadta a meghívásomat, s nyilván ez bátorított fel arra, hogy a beszélgetés elején megkérdezzem tőle: látná-e értelmét annak, hogy bizonyos rendszerességgel próbáljanak szót érteni egymással az eltérő világnézetű szentendreiek? Szó szerint ezt válaszolta, s közben a szeme se rebbent: „beszélgessetek egymás között, mi is ezt tesszük.”
Kaptam a pofámra a kocsma törzsvendégeitől, hogy úgy kellett nekem, minek hívok meg ilyen figurákat. Még nagyobb volt a felzúdulás a ,,mieink” körében, amikor a Seszták-V. Domokos házaspárt invitáltam beszélgetésre, abban a hiszemben, hogy rekordmennyiségű sör fog elfogyni, annyian jönnek majd a pincébe. Az igazi ok az volt, hogy Seszták Ágnessel a rendszerváltás előtt barátok voltunk, s érdekelt, mi történt velünk azóta. Erre azonban csak néhány helybéli volt vevő. A liberálisok az említett okból maradtak távol, a petőfisek pedig (külön meghívtam őket) azért, mert az enteriőrtől jobban viszolyogtak, mint amennyire kedvükre való lett volna a Demokrata főszerkesztő-helyettesével s az ugyancsak szépívű pályát befutott férjeurával találkozni.
Néhány évvel ezelőtt interjút készítettem a honi hungaristák egyik prominensével, Szemenyei Kis Tamással. Azt követően, hogy az eredendően dramaturgnak tanult Csurka október 23-án a Kossuth téri sereglésen mint szélsőséges elemtől elhatárolta magát tőle. Holott csak tette a dolgát: zsidózó röplapokat osztogatott a szép számban összegyűlt MIÉP-hívőknek. Pár napra rá felhívtam Szemenyeit, hogy lenne-e kedve egy zsidóval beszélgetni a történtekről. Volt kedve, találkoztunk a Hungária Kávéházban, az interjú elkészült, s azt gondoltam, a kéziratért ölre megy majd a liberális sajtó, de nem így történt. Mindenütt azt mondták, hű de jó, majd többféle elutasításban részesültem. A legemlékezetesebb az volt, hogy a dolgozat kiváló, de ha megjelenik, beperelik a lapot közösség elleni uszításért, mivel Szemenyei egyik-másik válaszából akár erre is lehetett volna következtetni. Tekintet nélkül arra, hogy ilyen címen jogerősen eddig csak Szabó Albert részesült felfüggesztett börtönbüntetésben a független magyar bíróságtól.
Úgyhogy nem értem, miért nem mutatja be valamelyik fővárosi színház a Házmestersiratót, a Döglött aknákat vagy más Csurka-darabot, amit még írókorában követett el, amikor ő maga se gondolta volna, hogy ha kitör a demokrácia, mennyire felviszi az Isten a dolgát.
Lehet persze, hogy a szerző nem járulna hozzá darabja felújításához egy liberális színházban, s ha megkörnyékeznék, azt válaszolná: csak a Duna-parton felépülő Nemzeti Színházzal lesz hajlandó szóba állni. Addig is lehetne olyan helyzetet teremteni, hogy a felkérést legalább visszautasíthassa. Még mielőtt a pártelnökségről nagyvonalúan lemondott miniszterelnök elhíresült mondása - ha nem is az általa prognosztizált módon - beigazolódik, és a jobbközép nálunk is összeforr a szélsőjobbal, s a MIÉP-et a következő választáson már lehetséges kormánypártként emlegető egykor sikeres drámaírót a jelenlegi kurzus elhalmozza ajánlatokkal.