892 forint
A Sátoraljaújhelyi Fegyház és Börtön különlegesen őrzött épületének egyik cellájában beszélget Jusztin Szabolcs elítélttel Tihanyi Péter

Már öt évvel vagyunk a tragédia után, de e történet által felvetett kérdésekre igazi válaszok nincsenek. Csak homályos, bizonytalan foltokat látunk, ha a tükörbe nézünk. Talán valamikor, valahol a választ is megkapjuk.
„Jusztin Szabolcs vádlott (született 1973. május 23-án) bűnös előre kitervelten, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettében. Ezért a bíróság a vádlottat életfogytig tartó, fegyházban letöltendő szabadságvesztés büntetésére ítéli.”

„Becsülettel leülöm a 18 évet”    Fotó: Vörös Szilárd

„A sértett 20 óra körüli időben ért haza, és mikor személygépkocsijával a garázsba állt, a vádlott előjött a pincéből a magával hozott ötven centiméter hosszúságú feszítővassal, és a garázs sarkához ment. A háttal álló sértettet e vassal hatalmas erővel tarkón ütötte. A sértett ezután szembe fordult a vádlottal, mire a vádlott a vasrúddal a fejére, arcára és testére is több hatalmas ütést mért. Mivel a sértett védekezni próbált, egy nagy erejű karate rúgással hasba rúgta őt. Mikor a vádlott látta, hogy a sértett ezek után is megpróbál felállni, lement a pincébe, és a lejáratnál talált, száz centiméter hosszú fejszenyelet magához vette. Ezzel két-három esetben olyan erővel ütötte meg a vádlottat, hogy a szerszámnyél eltört. Ezután újra a pincéhez szaladt, és magához vett egy ásót, amelynek fejhossza - azaz éle - harminchét centiméter volt. A vádlott a már térdelő sértetthez ment, és az ásó élével többször belevágott a mellkasába, és a nyakába, a sértett ezek után ismét hanyatt esett. Ezután a vádlott az ásót a földbe szúrta, majd nekiugrásból mindkét térdével teljes erejéből a már mozdulatlan sértett mellkasára ugrott, majd mikor hallotta, hogy a borda, a mellcsont szétroppant, és miután észlelte, hogy a test teljesen elernyedt, felállt.”

Szabolcs édesanyjának fiához írott levele a börtönbe:
„Szabolcskám!
Mindig az édesanyád maradok. Te voltál nekem a legkedvesebb. Mindig boldogan öleltelek magamhoz, vagy mikor az ölelés elmaradt, mert már kicsit nagyobb lettél, szeretetemet, mint polip a sok-sok karját, úgy árasztottam feléd. Nem vetted észre, Szabolcskám? Tudod, hogy mindenki ismer bennünket. Édesapádnak másik munkahelyre kellett, hogy menjen, én meg lemondtam a képviselőjelöltségről, mert a te őrültséged felkorbácsolta az embereket. És én nem akartam magyarázni a megmagyarázhatatlant. Szabolcskám, légy engedelmes az őrzőidnek. Kisfiam, ne nyugodj bele, hogy az életednek vége, hogy be van fejezve, ne add föl, kérlek, ne add föl! Szeretlek. Édesanyád.”

- Miért tetted, miért? Találkoztam a szüleiddel is, jól szituált, kedves emberek. Hat gyönyörű testvéred van. Hogyan történhetett ez?
- Ez egy hosszú folyamat volt, aminek a vége ez a gyilkosság lett. Ebben az időben nekem az már teljesen természetes volt, hogy bemegyek egy lakásba, és a másét elveszem. Az, hogy megölök egy embert, az nem volt természetes.
- Mi volt ennek a hosszú folyamatnak a legeleje?
- A katonaságnál kezdődött. Nyugodtan elmondhatom magamról, hogy szép gyerekkorom volt, és a katonaság előtt teljesen normális ember voltam. Ugyanolyan normális, mint a többi. Tizennégy-tizenöt éves korom óta édesapámmal a viszonyom nem volt felhőtlen. Mindig arra vágytam, hogy elfogadjon és szeressen. Én valahol mindig is tiszteltem őt, talán ezt sohasem mutattam ki neki. Igazából a katonaságnál kezdődött minden, ahol írnok voltam, és én kezeltem a pénzt. Azaz, a bent maradt pénzt mindig elloptam. Nagyon sokszor loptam, és soha senki nem vette észre. Mire kijöttem, már teljesen megszoktam a lopás ízét. Aztán egyre inkább mindenfajta rablásokból, betörésekből tartottam fenn magam.
Egy idő után emiatt a szüleimmel is elromlott a kapcsolatom. A családban - nekünk nagy családunk van - az együttélés semmilyen szabályát nem tartottam már be. Addigra már érzelmileg is elhidegültem mindenkitől, pedig kiskoromban tudtam még szeretni, örülni, nevetni, volt lelkiismeretem. Aztán nagyon gyorsan minden megváltozott. Hirtelen minden ellen és mindenki ellen durván és keményen lázadni kezdtem. A szüleim nem tudták tovább nézni és elfogadni azt, ahogy éltem, és - főleg azért, hogy a kistestvéreim ne lássák azt, amit nem kell, hogy lássanak - megkértek, hogy menjek albérletbe. Mondták, hogy akármilyen problémám van, bármikor hazajöhetek.
- Hány éves voltál akkor?
- Ez a katonaság után volt, húsz körül lehettem. Miután elköltöztem, végképp megszoktam, és természetessé vált az, hogy megverem a másik embert, és elveszem a másét. Legtöbbször csak azért ismerkedtem, azért barátkoztam, akár lányokkal, akár fiúkkal, hogy meg tudjam őket lopni. Volt amikor sok pénzem volt, volt amikor kevés. A gyilkosság előtti napokban éppen nagyon kevés. Kifigyeltem pár napig ezt az embert, úgy éreztem, gazdag, ki akartam fosztani a lakását. Kifigyeltem hánykor jön, hánykor megy. Nem akartam én őt megölni, csak úgy leütni, hogy eszméletlen legyen, hogy mozgásképtelen legyen addig, amíg a lakását kirámolom. De ez az ember szinte az utolsó pillanatokig nem vesztette el az eszméletét, nagyon küzdött. Az első, második, harmadik ütéseim már akkorák voltak, hogy elvileg már attól meg kellett volna, hogy haljon. De megfordult, és rám nézett, és lépett egyet felém. Védte magát, küzdött az életéért.
- Ez nem természetes?
- De igen, csak én nem erre számítottam. Egyre inkább begerjedtem attól, hogy nem tudtam úgy leütni, hogy végleg elterüljön. A hiúságomat is elkezdte bántani, hogyhogy jobb, mint én, hogyhogy több ereje van? Aztán így nagyon hamar átléptem egy olyan határt, ami után már nem tudtam megállni. Innentől kezdve szinte rádupláztam, úgy voltam vele, hogy nem érdekel, végül is mi fog történni. Egyre vitt valami vágy, vagy indulat, vagy nem is tudom mi. Azt tudom, hogy leállni már nem tudtam, csak ütöttem, csak szúrtam, csak rúgtam.
- Mi volt ez a vágy, vagy ez az indulat?
- Már a gyilkosság előtti bűncselekményeknél is, mintha belülről valaki beszélt volna hozzám. Vagy hogy is mondjam egészen pontosan, mintha saját magammal valaki elbeszélgetett volna: „Na mi van, ezt nem mered megtenni, gyáva vagy, csak nem fogod abbahagyni, üssed még, hiszen még mozog. Miért nem fosztottad ki, hiszen megtehetted volna? Mi van, csak nem berezeltél?” Ezek ilyen hangos, belső gondolatok voltak, de legtöbbször nem tudtam eldönteni, hogy ez én vagyok, vagy sem. Vagy hogy ki beszélget kivel.
- A jegyzőkönyvek leírása szerint mindent olyan „flottul” csináltál végig, mint aki nem először csinálja ezt, nem először tünteti el a nyomokat, és mint aki nem először ejti át a rendőröket.
- Ezt úgy éltem át, mintha teljesen természetes lett volna az, amit ott csinálok a garázsban, mintha ezt gyerekkoromban nekem tanították volna. Mintha azt, amit csináltam, én már láttam volna valamikor valamilyen filmen. Nem egy konkrét filmre gondolok, hanem olyan filmre, amit bennem vetítenek. Ez a „film”, mintha már bennem lett volna valahol, mintha többször le is játszottam volna, és egyszer csak valóban meg is történt.
- Közben felfogtad, mit csinálsz? Tudtad, hogy éppen halálba küldesz egy embert?
- A lelkiismeretem már nem működött abban az időben. Az meg, hogy meghal valaki a kezem között, vagy hogy annak fáj, amit csinálok, ez végképp nem merült föl bennem. Csak az volt, hogy minél gyorsabban megsemmisíteni. Csak akkor álltam le, csak akkor tudtam igazából lenyugodni, mikor teljesen egyértelművé vált, hogy meghalt az áldozat. Akkor megnyugodtam, el is mentem utána kocsikázni.

„A vádlott érzelemszegény, morális, etikai, szociális érzelmek hiányával küszködő egyén, ez azonban a beszámíthatóságát az elkövetéskor nem érintette, csupán megkönnyítette a bűncselekmény elkövetését.”

- Ez neked valamilyenfajta kielégülést okozott?
- Nem kielégülést, inkább sikerélményt. Ez is sikerült, ugyanúgy, mint a többi. Ügyes srác vagyok. Biztos voltam benne, hogy erre se fognak soha rájönni, mint ahogy az előző dolgaimra se jöttek rá. Tehát a sikerélményt úgy értem, hogy volt egy feladatom, mármint olyan feladatom, amit én szabtam magamnak. A feladatot elvégeztem, és ennek van eredménye, és ez az eredmény legtöbbször kézzel fogható.

„A vádlott a garázsban elhelyezett hűtőládából két pár száz forint értékű virslit, egy doboz százhuszonkét forint értékű levestésztát, egy csomag hatvan forint értékű marhamócsingot, egy csomag hetvenhárom forint értékű alföldi vegyes főzeléket, egy csomag hetvenhárom forint értékű morzsolt fagyasztott kukoricát, két csomag százharmincnégy forint értékű fagyasztott nudlit, egy csomag kilencvenhat forint értékű burgonya krokettet tulajdonított el. Összesen nyolcszázkilencvenkét forint értékben.”

- Ennyit ér egy ember élete? 892 forintot? Vagy ez fel sem merült benned?
- Nem, nem merült fel. Még utána sem gondolkoztam el azon, hogy most lehet, hogy olyan dologért öltem meg egy embert, aminek valamikor ötvenszeresét, százszorosát, ezerszeresét is megkaptam, vagy csak el kellett vennem valakitől. Bűncselekményeim után soha nem csináltam ilyenfajta mérleget, hogy menynyit ér, vagy mennyibe kerül egy ember élete. Tehát ezen nem is gondolkoztam.
- Mi lett volna akkor, ha nem buktál volna le, ha nem kaptak volna el, ha esetleg még most, öt év után is szabadlábon lennél?
- Tömeggyilkos lettem volna, ez egészen biztos, ezt öt év távlatából már kimondhatom. Nem tudtam volna leállni. Mindig nagyobb és nagyobb élményekre és sikerekre vágytam volna. Szerintem, erre ugyanúgy rá lehet szokni, mint ahogy az italra vagy a drogra rászoknak az emberek.
- Tulajdonképpen mikor tudatosult benned, hogy mit tettél?
- Igazából csak akkor fogtam fel, mikor - az elkövetés után bő egy évre - a tárgyaláson kihirdették az ítéletet. Akkor föl kellett állnom, és azt mondta nekem a bírónő: „Életfogytiglani szabadságvesztésre ítélem.” Tizennyolc év után engednek szabadlábra, de akkor is csak feltételesen. Ez volt az első pillanat, amikor azt mondtam, te jó Isten, megöltem egy embert!
- Jogosnak tartod a büntetésed?
- Igen. És becsületesen le is fogom ülni az egészet.
- Mi a garanciája annak, hogyha kiszabadulsz, nem fogsz újra ölni?
- Egy gyilkosnak nincs garanciája. Magam számára magamnak van garanciám, de ez a külvilág számára az én esetemben nem számít garanciának, főleg nem hiteles garanciának.
- Mire gondolsz?
- Én már nem az az ember vagyok, aki öt évvel ezelőtt bejött ide. Már én is ugyanolyan ember vagyok, mint te. Emberi szívem van. Ugyanolyan ember lettem, mint amilyen ember voltam a katonaság előtt. Tudok szeretni, vannak újra érzéseim, működik a lelkiismeretem, él a szívem.
- Hogyan?
- Egyik ismerősöm behozott nekem négy évvel ezelőtt egy Bibliát a cellába, és elkezdtem olvasni. Isten itt, a börtönben egyszercsak megérintett. Átadtam az életemet neki. Teljesen megváltoztam az elmúlt években. Azért nem fogok újabb gyilkosságot elkövetni, mert tudom, hogy Isten megbocsátott nekem.
- Honnan tudod?
- Jézus értem is odaadta az életét, és Isten az Ő vérén keresztül engem is bűntelennek lát. Minden emberért meghalt a kereszten…, és én is ember vagyok. És tudom és érzem is, hogy Ő engem… engem is szeret…, akkor is, ha… gyilkoltam…
- Ihatunk itt egy kávét?
- Itt nem.
- Mondd, Szabolcs, hogyan képzeled el a jövődet? Vannak terveid, céljaid?
- Igazából az élettől nincsen már semmi extra kérésem. Megtanultam a kevésnek is örülni. Itt bent rabként tudok örülni az életnek, külön minden napnak. Jó dolog élni. Ezt kint, mikor szabad voltam, egy pillanatra sem éreztem.
- Tegnap este megkerestem a meggyilkolt férfi özvegyét. A hölgy elmondta, hogy férje a város főépítésze volt. (Egy vidéki városról van szó. A hölgy kérte nevének és a város nevének az elhallgatását.) Mindenki szerette és tisztelte őket. A férje gyönyörű házakat épített, szelíd ember volt, a légynek se ártott soha. Nagyon boldog család voltak… és akkor jöttél te. Vallásosak, egy szombatista gyülekezetbe jártak. A feleségben a fájdalom semmit sem enyhült az öt év alatt. Azt mondta, annyira várta, annyira jól esett volna neki, ha legalább annyit megtettél volna, hogy a tárgyalás alatt, vagy a végén azt mondtad volna neki, hogy bocsásson meg.
- Nagyon hiányos emberi érzelmekkel rendelkeztem. Én nem fogtam föl, hogy a megölt embernek van felesége, vannak gyerekei, akik siratni fogják az édesapjukat.
- Azt mondta a hölgy, hívő életének legnagyobb próbáit élte át az elmúlt években. Sehogyan sem tudta felfogni, megérteni, hogy miért kellett meghalni a férjének. Miért…? Azügyben is teljesen elbizonytalanodott, hogy Isten valóban minden emberért meghalt? Minden ember számára kegyelmet tud adni, aki hisz Őbenne? Például számodra is lehetséges a kegyelem? Évekig gyűlölt téged, gyűlölt, és nem tudott megbocsátani. Miután mondtam neki, hogy ma idejövök hozzád a börtönbe, kérte, hogy mondjam meg neked, hogy már nincs benne gyűlölet irántad, nincs benne harag. A fájdalom nem múlt el… De neked megbocsátott.
- Hát… erre… én nem számítottam. Nem… is tudom mit… én… Köszönöm...