Hetek - IV. évfolyam, 9. szám, 2000. február 26

Nemrégiben egy érdekes anyagot kaptam izraeli ismerősömtől. Arra hívta fel a figyelmemet, hogy van Izraelben egy arab falu, melynek keresztény lakói vélhetően magyar eredetűek, akik a keresztes hadjáratok idején települtek le ott, ahol ma is élnek. Ismerősöm szakirodalmat és térképet mellékelt küldeményéhez, ezért írása hihetőnek tűnt számomra. Mielőtt az említett érdekes feltételezést megvizsgálnánk, érdemes néhány szót ejteni a keresztes hadjáratok motívumairól, történetéről és következményeiről.

A keresztes hadjáratok a középkori vallásos felbuzdulás, esetenként a fanatizmus nagyszabású vállalkozásai voltak, melyek paraszttól nemesig megmozgatták a korabeli társadalmakat. Az ezredforduló után változatlanul divatozó szentföldi zarándoklatok az 1070-es években hirtelen veszélybe kerültek, mivel a szeldzsuk-török Arszlán bég elfoglalta Szíriát, valamint Palesztinát, vereséget mérve az egyiptomi kalifára és a bizánci császárra egyaránt. Az utóbbi uralkodó a pápától kért segítséget, aki a kereszt jegyében „szent” háborút hirdetett Krisztus sírja és a többi szenthely felszabadítására.
Mi motiválta 1095-ben II. Orbán pápát a clermont-i zsinaton, amikor Isten akaratává nyilvánította a keresztes hadjáratot? Majdnem két évtizeddel korábban elődje, VII. Gergely pápa kirobbantotta az úgynevezett invesztitúra háborút, hogy a pápai hatalom elsőbbségét elismertesse a világi hatalommal szemben. A pápa Isten földi helytartójaként igényt formált a keresztény világ vezetésére, beleértve az 1054-ben elszakadt bizánci egyházat is. A keresztes hadjárat sikere megszilárdíthatta a pápa tekintélyét fő riválisa, a német-római császár felett, de lehetőséget kínált a bizánci hitű szakadárok Rómához való visszaterelésére is.
A keresztes seregek fő erejét a feudális arisztokrácia alsóbb részén elhelyezkedő lovagok képezték, akik egy-egy nagyobb hűbérúr vagy akár az uralkodó vezetésével indultak harcba. A lovagok lételeme, élethivatása a harc volt, a szent célokért folytatott háború megszentelte a nem éppen keresztényi öldöklést. A korai középkor évszázadai során az egykor vérivó, koponyalyukasztó barbár harcos szelídebb lovaggá változott át, aki már a lovagi eszmények jegyében bizonyos eszmei, erkölcsi értékekért is hajlandó volt kockára tenni életét. A lovag fő jellemvonásának változatlanul az agresszív vitézség számított, de a nyers erőhöz egyéb erények társultak, mint például: bőkezűség, hűség, az elesettek védelme - s ezek gyakorlása által a durva harcos „nemes” lovaggá alakult át. A nemes lovag természetesen jó keresztény volt, akinek egy lovagi fogadalom szerint naponta, jámbor elmélyedéssel misét kellett hallgatnia, életét bármikor merészen kockára kellett tennie a katolikus hitért, s szent kötelességei közé tartozott az anyaszentegyházat megszabadítania minden zaklatójától.
És hogy miért indultak hadba a parasztok? A mesésnek elképzelt Kelet, a könnyebb élet reménye, s jutalomként a bűnbocsánat és az örök üdvösség elnyerése lebegett szemeik előtt. A paraszti tömegeknek (nem pedig hadaknak!) azonban minimális esélyük volt. Hiába patkolták meg ökreiket a Remete Péter vezette parasztok 1096-ban, s indultak el a hosszú útra, reménykedve kérdezve egy-egy város előtt, hogy ez vajon már Jeruzsálem-e, sorsuk óhatatlanul a felmorzsolódás lett. Hasonlóan jártak 1212-ben a gyermekek, akiket bűntelennek tekintettek, s úgy gondolták, hogy ezért fegyvertelenül is képesek ellenfeleiket legyőzni. Egy István nevű francia parasztfiú Jézus Krisztustól kapott személyes felhatalmazására hivatkozva toborozta össze 15 ezer gyerektársát, akik végül a muszlim rabszolga-kereskedők kezében kötöttek ki.

Túlélő lovagrendek

Az eredetileg kitűzött cél elérése, a Szentföld felszabadítása csak a lovagi seregek számára volt lehetséges. A kétszáz évig zajló hadjáratok (1096 és 1291 között nyolc hadjárat) azonban csak nagyon rövid életű katonai sikereket hoztak. A legsikeresebbnek az első hadjárat bizonyult (1096-99), melynek során „felszabadították” Jeruzsálemet, lekaszabolva a zsidókat és muszlimokat, majd a győztesek létrehozták államaikat: a Jeruzsálemi Királyságot, a Tripoliszi Grófságot, az Antiokhiai Fejedelemséget és az Edesszai Grófságot. Formailag az utóbbi államok a Jeruzsálemi Királyság vazallusai voltak.
Jeruzsálemet azonban 1187-ben elfoglalta Szaladin szultán, aki nem rendezett mészárlást, hanem váltságdíj fejében elengedte a keresztényeket, de a Jeruzsálem visszaszerzéséért induló harmadik keresztes hadjárat (1189-1192) nem járt eredménnyel, s Oroszlánszívű Richárd angol király csak a zarándokok jeruzsálemi látogatását tudta kiharcolni Szaladin szultántól. A negyedik keresztes hadjárat során (1202-1204) nyilvánvalóvá vált az eredeti cél feladása, s a hatalmi érdekek leplezetlenül mutatkoztak meg a keresztesek ellentéteivel együtt. A hatalma csúcspontján álló III. Ince pápa a görög és római egyház egyesítését, Velence pedig a levantei kereskedelem megkaparintását remélte akkor, amikor a kereszteseket Konstantinápolyba irányítva, azok létrehozták a mindössze néhány évtizedig fennálló Latin Császárságot.
A 13. század folyamán indult még néhány hadjárat, többek között a mi II. Andrásunk vezetésével, majd II. Frigyes német-római császár rövid időre megszerezte Jeruzsálemet (1229); de a város 1244-ben végérvényesen a muszlimok kezébe került, ezután pedig az utolsó keresztes uralkodó, IX. Lajos francia király is kudarcot vallott hadjáratai során (1248-54, illetve 1270). A keresztes államok sorsa megpecsételődött, 1268-ban az Antiochiai Fejedelemség, 1289-ben a Tripoliszi Grófság szűnt meg, majd 1291-ben Ashraf Khalil mameluk szultán elfoglalta Akkont (Akkó), a keresztesek utolsó erődítményét.
A bukást csak a Szentföldön megalakított lovagrendek élték túl. A keresztes háborúk során létrejövő lovagrendek - a Johannita, a Templomos és a Német Lovagrend - az aszketikus (szerzetesi) és a lovagi (harcos) ideált egyesítették, ötvözve a középkori felfogást, mely a szerzetest és a lovagot Jézus Krisztus földi arcmásának tekintette. A lovagrendek tagjai szerzetesi fogadalmat tettek (szegénység, szüzesség, engedelmesség), de a lovagi erényeket is magukénak vallották. A szüzességi fogadalom célja a bűnnek tekintett szexualitás elfojtása volt, s a lovagok eszmei síkon, a nőiség kultuszában kerestek maguknak kielégülést. Ezt szolgálta a Mária-kultusz, melynek érdekében a második keresztes hadjárat fő ideológusa, Clairvaux-i Bernát cisztercita főapát folytatott hatékony propagandát. Véleménye szerint a Szűzanya tisztelete képes eltörölni a nőiség által gerjesztett tisztátalan vágyakat, illetve az ezektől indított bűnöket. Mária metaerotikus szimbólummá vált, aki a nőiséget vegytisztán, a szexualitástól mentesen jelképezte, s misztikus imádásán keresztül erotikától mentes szellemi élményben részesítette híveit.

Magyar keresztesek

A keresztes hadjáratokból a magyarok is kivették részüket. Magyarország a keresztes hadak átvonulási terepe volt, II. András királyunk pedig maga is vezetett hadjáratot 1217-18-ban. A magyar keresztesek 1217 nyarán indultak el, s Zágráb - Spalató érintésével velencei hajókon jutottak Cipruson keresztül Akkonba (Akkó) 1217 októberében.
Akkon jelentősége különösen Jeruzsálem Szaladin általi elfoglalása után nőtt meg (1187), a város a kisebb területűre zsugorodott keresztes királyság fővárosává vált, ide érkeztek a tenger felől a keresztes hadak, s a velencei, genovai, pisai kereskedők révén a térség kereskedelmi központjává fejlődött. A városban külön negyedük volt a különféle nációknak, a magyarok ideérkezésük után a német negyedben laktak, majd hamarosan támadásba lendültek a mohamedánok ellen. Harcoltak a Jordán völgyében, a Tábor-hegy mellett és a Kinneret-tó környékén is. Az első támadást II. András maga vezette, majd a parancsnokságot fiára, Dénesre bízva ereklyegyűjtő körútra indult, és hajón a Tripoliszi Grófságba látogatott. II. András végül különösebb hadi sikerek nélkül, 1218 januárjában szárazföldi úton indult hazafelé, ahova az esztendő végére érkezett meg. Később III. Honorius pápa előtt azzal védekezett, hogy a Magyarországról kapott rossz hírek késztették hadjárata abbahagyására.

Mátyás, az arab

Akkon városát a korabeli térképek Saint Jean d’Arc-nak (az Akkon-i Szent János) nevezték, melytől északkeletre emelkedett Montfort keresztes vára. A vár közelében pedig egy Balaton nevű helyiséget jelöl a régi térkép! A falu mai neve Máiljá (Máálija, Micilya), melyről a jelenkori izraeli útikönyvek megjegyzik, hogy lakói keresztény arabok, s a faluból rövid gyalogtúrával közelíthető meg Montfort vára, mely 1126-ban épült Akkon védelmére, majd Szaladin szultán lerombolta, a Német Lovagrend nagymestere pedig 1220 után újjáépítette. A viszonylag épen maradt erődítmény 18 méter magas tornyából a mai látogató elé is csodálatos kilátás nyílik Galilea nyugati részének hegyeire és völgyeire. Izraeli ismerősöm adatai szerint a vár közelében fekvő, már említett Máiljá falu lakói katolikus vallású arabok, holott a keresztény arabok többsége ortodox, s a mai napig megőrizték olyan családneveiket, mint például: Albert, János, István, Mátyás, Fanni, Regina, stb. A magyar nevek tükrében feltehető a kérdés: az említett arab családok magyar keresztes vitézek leszármazottai lennének?
A keresztes hadjáratok katonailag kudarcnak értékelhetők, a nyomukban járó gazdasági, kulturális változások viszont pozitívak. Fellendültek az észak-itáliai és dél-francia városok, megélénkült a pénzgazdálkodás, megerősödött a polgárság, a gazdasági és szellemi téren fejlettebb bizánci-arab világgal való érintkezés megtermékenyítőleg hatott Európa nyugati felére. A „harcos lovagok” társadalma visszaszorulóba került, hogy átadja helyét a „polgárok” társadalmának. A lovagság kudarcot vallott társadalmi réteggé vált, s lovagi tornákkal és szerelmi költészettel vígasztalta önmagát. A kibontakozó új, polgári világban az anyagi és szellemi javak termelői, a polgárok, értelmiségiek kerültek előtérbe, s ők határozták meg az újkori Európa arculatát. Kudarcot vallott a római egyház is, mivel széles néprétegekben rendült meg a Szentszék iránti vallásos tisztelet, s új, világi életérzések és szellemi áramlatok terjedtek el.
Persze volt ország, ahol nem következett be az említett változás, itt azonban megrekedt a polgárosodás, s reménytelenül konzerválódott a középkor. Spanyolország, miután befejezte a reconquistát (1492. Granada elfoglalása), s megszabadult a móroktól, kiűzte a zsidókat is, az egy évtizeddel korábban felújított inkvizíció pedig javában működött. Spanyolországon ezek után még Amerika aranya sem tudott segíteni. Európa boldogabb részén izmosodott a „polgárok világa”, Hispánia kopár vidékein pedig La Mancha búsképű lovagja, Don Quijote kergette a letűnt eszményeket és a reménytelen szerelmet.

Végezetül csak annyit: mit nem adnék érte, ha Montfort vára tövében kezet foghatnék egy magyar-arab-izraelivel, akit történetesen Istvánnak vagy Mátyásnak neveznek!
(A szerző történész)