Szabó Miklós
A csendőrség útja

A címet úgy folytathatnám: a csendőrség útja - a betyárüldözéstől a zsidóüldözésen át a katonaszökevény-üldözésig. Az 1881-ben létrehozott közbiztonsági fegyveres szervezet megalakulásától 1945-ös gyászos megszűnéséig hosszú történeti folyamaton ment át.

A csendőrség nem szoros értelemben vett rendőrség volt. A rendőrségtől minden korszakában fontos különbségek választották el. A rendőrség mindenütt és mindenkor bűnüldöző szervezet, míg a csendőrség a belső rend fenntartására felállított katonai alakulat. Középkorig visszamenő történetét tekintve csendőrség és rendőrség különbsége abban állt, hogy a rendőrség őse a városi bakter avagy a falu határában őrködő csősz volt, akiket az önkormányzat saját költségén arra fogadott fel, hogy a közösség (falu vagy város) lakóinak vagyonát védje a tolvajoktól és rablóktól; a csendőrség őse viszont az a katonai alakulat volt, amelyet a király avégett állított fel, hogy az alattvalóktól erővel behajtsa az adót.
A régi polgárvárosban és a faluban a bakter nem azért kiáltotta el óránként, hogy „tűzre, vízre vigyázzatok”, hogy a közösség tagjait a kötelező helyes viselkedésre intse, hanem az óránkénti kiáltással igazolta megbízói előtt, hogy ébren van, teljesíti feladatát. A zsandárt arra tartotta az államhatalom, hogy zavargásokat verjen le, az uralkodó hatalmát fenntartsa alattvalóival szemben.

Rablók…

A Magyarországon is működött csendőrséget a szabadságharc leverése után összbirodalmi közrendvédelmi hadseregként szervezték meg. A birodalmi zsandárság katonai alakulat volt, amelynek fő feladatát az jelentette, hogy leverje a bécsi uralom ellen irányuló nemzeti felkelés kísérleteit. A belső rend fenntartásának feladatához hozzátartozott az is, hogy ahol gyakorlatilag nem volt közbiztonság, a területet rablóbandák uralták, ott ezeket a bandákat is felszámolta katonai módon megvívott ütközetekben.
A Bach-korszakban a birodalmi csendőrség Magyarországon működött alakulatainak vezényleti nyelve a német volt, és a legénység jelentős része sem volt magyar. Ezt a csendőrséget a hazafias magyar közvélemény és a falvak népe az idegen elnyomás erőszakszervének tekintette és akként gyűlölte. A csendőrség szembekerült a virágzó betyárvilággal, és miután a függetlenségi zavargások kora lejárt, katonai feladata egyre inkább a fegyveres betyárbandák felszámolása vagy legalábbis fékentartása volt. A magyar nemzeti társadalom gyűlölte ezt a csendőrséget, és vele szemben mindazok, akiknek vagyonát a betyárok közvetlenül nem fenyegették, romantikus szimpátiát éreztek a sokszor a nemzeti függetlenségért folyó utóvédharc hőseivé poetizált rablók iránt.

…és pandúrok

1867-ben a kiegyezés utáni hazai berendezkedés megszüntette a csendőrséget. A csendőrség közbiztonsági feladatát a megyei önkormányzatok vették át. A megye választójoggal bíró lakossága (a felnőtt lakosságnak 4-5 százaléka) által választott megyegyűlés „csendbiztost” nevezett ki. Ez afféle rendőrkapitány lett volna. A csendbiztos vett fel - annyi pénzből, amennyit erre a megyegyűlés megszavazott - fegyveres rendfenntartókat: „pandúrokat”. A megyék akkor is szegények voltak, és a pandúrok létszámán is takarékoskodtak a pénzzel.
A néhány pandúr idétlenkedése idején, a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek fordulóján elszabadult a betyárvilág. Felszámolásához katonai erő kellett. 1881-ben sor került a korábbi csendőrség visszaállítására. A magyar királyi csendőrség is katonai alakulat volt. A honvédelmi minisztériumhoz tartozott. Feladata ekkor is az volt, hogy hadseregként vegye fel a harcot a banditák ellen. A csendőrség ezt a feladatot eredményesen végrehajtotta: a tizenkilencedik század nyolcvanas éveinek közepére felszámolta a betyárvilágot.
A csendőrség lényegében katonai helyőrségi rendszerként szállta meg a vidéket. Mint hadsereg, hivatásos állományú legénységből állt, s ebben világosan elkülönült a sorozott hadsereg legénységétől. Tiszti és altiszti kara honvédtisztekből tevődött össze, állományi ügyei - a fizetések, nyugdíjak rendezése, az előléptetés, a szolgálati beosztás - a honvédelmi minisztérium feladatai voltak.
A csendőrség nem volt közigazgatási hatóság, mint a városi rendőrség. Bűnüldözési feladata eredetileg nem volt. A bűncselekményeknek a sűrűn eszközölt és a helyőrség hatáskörébe tartozó területek egészét átfogó, rendszeres járőrözéssel kellett elejét venni. A csendőrjárőrök feltűnésének gyakorisága óvatosságra intette a bűnözőket, s ha sor került bűncselekményre, a csendőrjárőr forró nyomon azonnal üldözőbe vehette a tetteseket. Alapszintű nyomozó hatóságként feladata abban állt, hogy a lakossági fel- és bejelentések nyomán saját hatáskörében eljárva őrizetbe vette a gyanúsakat, és kihallgatta a szemtanúkat. Ezeket a jelentéseket nem a csendőrparancsnoksághoz továbbította, hanem a megyék közigazgatási hatóságához. Rendőri szervként a megyei szervezetbe illeszkedett.

Idealizált csendőrkép 2000-ben

A csendőrség a dualista korszak végére hármas alárendeltségbe került. Kiképzését tekintve maradt katonai alakulat: erre a csendőrség főfelügyelője viselt gondot, aki nem csendőr, hanem honvéd tábornok volt. A csendőrség állományi ügyei átkerültek a belügyminisztériumhoz.
A járás a megyei önkormányzat szerve volt. Ezen a szinten a központi állami közigazgatás nem volt jelen. A járás feje a megyegyűlés által választott főszolgabíró volt. A csendőrőrsökkel közigazgatási hatóságként a főszolgabíró rendelkezett. A feljelentéseket, kihallgatási jegyzőkönyveket az őrs ide, és nem a felettes csendőrparancsnokságra továbbította. Bűnvádi eljárás esetén a bűnvádi vizsgálatot levezető vizsgálóbíróval a főszolgabíró, és nem a csendőrőrs tartotta a kapcsolatot. Alkalmi feladatokat a főszolgabíró adott az őrsöknek.
Mindez a pandúrvilág csendbiztosi rendszerének modernizált továbbélése volt. Bródy Sándor Tanítónő című művéből derül ki, hogy ha a főszolgabíró valakit kihallgatott, azt következmények nélkül megverethette a csendőrrel.
Ma a csendőrség hagyományát is élesztgetik. Az élesztgetők arra hivatkoznak, hogy a csendőrség azért volt hatékony bűnüldöző szervezet, mert a sűrű járőrözéssel elriasztotta a potenciális tetteseket az elkövetéstől, s amenynyiben mégis bűncselekményre került sor, helyismeretével hamar felderítette az esetet.
Az egykori csendőrjárőr szerepének idealizálása eltekint a megváltozott társadalmi körülményektől. Az akkori faluban alig fordult meg idegen. A csendőr a falu lakosait tartotta szemmel, s egy kis lakóközösség ismeretében természetesen azonnal be tudta mérni a lehetséges tettesek körét. Ma, amikor a községekben tömegesen fordulnak meg átutazók, a legnagyobb járőrözési sűrűséggel sem lehetne a tizenkilencedik századi eredményességet biztosítani. Akkor a számbavehető átutazó bűnelkövető tipikusan a cigánykaraván volt. A csendőrség erre figyelt. Kezdettől arra nevelték az őrsök személyzetét, hogy a cigányokban bűnözőt lásson. A csendőröktől ez maradt a mai rendőrségre.
A csendőrség eredeti feladata, a közrendvédelem, a társadalmi rend védelme a politikai színezetű „felforgató tevékenységgel” szemben a tizenkilencedik század nyolcvanas éveire elhalványult. Ilyen szerepet átmenetileg kapott akkor, amikor a tizenkilencedik század kilencvenes éveiben bevetették a Tisza-szabályozás befejeztével munkanélkülivé vált földmunkások turbulens megmozdulásai és a falusi nincstelenek hozzájuk csatlakozó, földosztást követelő tüntetései ellen. Mivel a kis létszámú csendőrség ehhez nem volt elég, és a tüntetők ellen katonaságot vetettek be, a csendőrség nem vált különösen gyűlöltté. Ugyanez volt az eset akkor is, amikor 1911-12-ben a budapesti munkásság általános választójogot követelő tüntetései ellen Tisza István kormánya csendőröket vezényelt fel Budapestre.

„Csendőrkáplár nem leszek”

Az első világháborút követő két forradalom idején a csendőrség nem számított olyan bűnös karhatalmi szervezetnek, mint amilyenné a második világháború végére vált. 1918 októberének utolsó napjaiban a csendőrség parancsnoksága ugyanúgy átállt a Bécstől való elszakadást és a demokratikus átalakulást képviselő Nemzeti Tanácshoz, mint a budapesti rendőrség, a detektívtestület vagy a katolikus püspöki kar. Átállását ugyanúgy elfogadták, mint a Nemzeti Tanácsra felesküdött József főhercegét, aki letette a Habsburg nevet, és Alcsuth József néven tette le az esküt. Károlyi kormánya vidéken bevetette a csendőrséget a katonai élelmiszerraktárakat, boltokat és kastélyokat fosztogató, hazatért frontkatonák bandái ellen. A Tanácsköztársaság a csendőrőrsöket változtatás nélkül vörös őrsökként vette át. A népi emlékezetben egy ismert magyarnóta egyik strófája őrzi a régi csendőr emlékét: „Már én többet, már én többet csendőrkáplár nem leszek, / Kalapomhoz, kalapomhoz, kakastollat nem teszek, / Mert a kakas kukorékol hajnalba’, / Csendőrkáplár, hol jártál az éjszaka?”
A parasztbarát szépirodalom a csendőrséget megosztott módon ítélte meg. A magyar falut mindenkinél jobban ismerő és a falusi nép érzelmeiről híven tájékozott Móricz Zsigmond Árvácska-sorozatában és „falusi krimi” novelláiban a csendőr rokonszenves alakként jelenik meg.
A később nyilasként hírhedtté vált Erdélyi József osztályharcos költészetében más a beállítás. Ünnep a kastélyban című versében azt írja le, hogy a kastélyban a kisasszony születésnapján kerti ünnepség van. A falusi legények a rácsos kerítésen át nézik az urakat és a kisasszonyokat. Ökölbe szorul a kéz, a legények fantáziálásában már repül a vörös kakas a kastélyra… - de a holdfény megcsillant a csendőrszuronyokon, és „hazamentek a legények”. Ebben a versben szó esik tehát arról, hogy a csendőr nemcsak a közrendet, hanem az úri magánrendet is védte. Ez volt a megyei alárendeltség következménye.

A tömeggyilkos csendőrség

1919 után sokban változik a csendőrség szerepe. A fehérterror különítményei mint „csendőrtartalék” minősültek át „szabadcsapatból” törvényesen elismert, a közigazgatás rendjébe beillesztett állami karhatalommá.
A csendőrség tiszti állományába leszerelt hivatásos tiszteket helyeznek át. Nagyrészt olyanokat, akiknek politikai megbízhatósága bebizonyosodott különítményes tevékenysége során. A különítményes csendőrtartalék valóságos csendőrtiszt-utánpótlássá válik. Ezzel kezdődik a csendőrség politikai arculatának átalakulása. Az 1921 után konszolidált hatalom olyan vidéki rendvédelmi szervezetet épít ki, amely baloldali földcsuszamlás esetén polgárháborús haderőként léphet fel a fenyegető lázadással szemben. Ez a hallgatólagos szempont a továbbiakban meghatározza a csendőr altisztek és legénység kiválasztását.
A csendőrség újra visszakapja politikai rendszerfenntartó szerepét. Az őrsök tevékenységében egyre inkább szerepet kap a politikai szempontból megbízhatatlan helyi elemek és a körzet területén felbukkanó, helységen kívüli felforgatók nyilvántartása, valamint a megfigyelés eredményének jelentése a parancsnokságnak. Az őrsök központi szempontokat kapnak, hogy kiket kell megfigyelni. A rendőrőrszobákkal együtt belügyi kézikönyvet kapnak a csendőrőrsök, amelyekben államvédelmi szempontból jellemzik a társadalomra veszélyesnek minősített elemeket. Leírást kap az őrs a kommunistákról, de a legálisan működő szociáldemokratákról is; a harmincas években a nyilasok is felkerülnek a listára, megfigyelendők továbbá a nemzetiségi mozgalmak, a cionisták és a „vallási szekták” is.
A közbűntényes bűnüldözés a megye hatáskörébe tartozik, a politikai elhárítás azonban a katonai szempontok szerint szervezett csendőrparancsnoki apparátusra. 1930-ban létrehozzák a csendőrség Központi Nyomozati Parancsnokságát. Ez politikai nyomozó szerv. Elemzi és értelmezi az őrsök politikai vonatkozású jelentéseit, és az összegzést a belügyminisztérium rendelkezésére bocsátja.
Ez a funkcióváltás elemeit tartalmazó tendencia megugrik a Gömbös-kormány idején. Gömbös Gyula - a fehérterrort lezárva konszolidáló Bethlen-garnitúrával szemben - behozza a meghatározó politikai pozíciókba a fehérterror politikai apparátusát. A csendőrség belügyi vezetése ennek az irányzatnak a kezébe kerül. A belügyminisztérium csendőrségi osztályát Baky László veszi át, aki a Pest megyei ellenforradalmi különítményes világ organizáló dinasztiájára, az Endre családra támaszkodik.
Ezt a családot bízvást a magyar fehérterror „Corleone-családjának” lehet tekinteni. A Károlyi-rezsim ellen kezdtek ellenforradalmat szervezni. Endre Zsigmond, a gödöllői járás főszolgabírája megszervezte a demokratikus kormány ellen a „jászkun redemptiót”, megkísérelt a kun parasztgazdákban feléleszteni valamiféle sosem létezett kun szeparatizmust, és ebből kiépíteni egyfajta magyar Vendée-t a demokratikus Budapest ellen. A megye prefasizmusa itt talál először érintkezést a járási apparátus alá rendelt csendőrséggel.
Endre Zsigmond fia, Endre László továbbviszi a „lángot”. Ő is a gödöllői járás főszolgabírája, majd Pest megyei alispán. Ő építi ki modellszerűen az összefonódást az 1935 után már a Gömbös-vonal kádereivel telerakott megyei „önkormányzati” apparátus és a csendőrparancsnokságok megyei szintje között.
Gömbös 1936 októberében váratlanul meghalt, s a Horthy-Bethlen vezetési központ visszavette a kormányzati hatalmat a fehérterrorból kinőtt apparátustól, amelynek élén a Tanácsköztársaság ellen Szegeden szerveződött fehér ellenkormány aktivistái álltak. A „Gömbös-árvák” válasza erre az volt, hogy a fehérterrorból konszolidálódott rezsim hibernált polgárháborús bázisa, amely a darutollas fehérterror szellemében „szocializálódott” egy esetleges polgárháború megvívására, egy földreformot követelő felkelés leverésére, ellenzékbe vonult a Horthy-rezsimmel szemben. Ez a szakítás hozta létre a nyilas mozgalmat. A Gömbös-rezsim csendőrségre specializált vezetési köre, amelynek kulcsemberei Baky László és Endre László voltak, döntési helyzetbe került. A vezetők átléptek a nyilas mozgalomba, de híveik benn maradtak a kormányzat vezetési központjában, és elkezdték a csendőrség rendszerszerű átállítását a nyilas vonalra.
A nyilas befolyás térhódítását előmozdította, hogy a háború felé sodródás egyre inkább erősítette a csendőrség politikai rendészeti funkcióját. Ebben a minőségben a csendőrség katonai szervezettségű apparátusa alárendelődött a vezérkarnak; ennek elsősorban a szélsőséges német orientációt képviselő, rejtetten nyilas része, Ruszkay-Ranzenberger Ferenc apparátusa települt rá a csendőrség parancsnoki szervezetére.
A vezérkar leplezett nyilas része azokon a területeken, ahol 1941 elejétől kezdve a visszacsatolások során katonai közigazgatás vette át a polgári közigazgatás feladatkörét, megkísérelte elpusztítani a magyar területre menekült, illetve a visszacsatolt területről magyar fennhatóság alá került idegen állampolgárságú zsidóságot. Így került sor arra, hogy a visszacsatolt Újvidéken a csetnik gerillaakciók megtorlásaként kezdeményezett tömegkivégzés során agyonlőtték a visszacsatolt magyar anyanyelvű, magyar kisebbségi zsidókat is. Az akciót végrehajtó katonai egységek mellett bevetették a csendőrséget is, kipróbálandó, hogy egy nyilas hatalomátvétel esetén számíthatnak-e rá. A kísérlet a nyilas erők számára kedvező eredménynyel végződött. Világossá vált, hogy a magyar csendőrség tisztikara és legénysége teljesen nyilas befolyás alá került.
1942-ben a Horthy-rezsim a belügyminisztérium keretében Államvédelmi Központot hozott létre a „felforgató erők” elleni harc koordinálására. Az új koordináló központ a vezérkar titkosszolgálati részlegének, a VKF2-nek, a csendőrség politikai nyomozó apparátusának és a budapesti rendőr-főkapitányság politikai osztályának tevékenységét rendezte egybe. A koordináló szerv titkos feladata az volt, hogy a politikai rendőrségi tevékenységet kiügyeskedje a nyilas szélsőjobboldal befolyása alól, és a Horthy-rezsim „kiugrási” vonalát képviselő hatalmi központ irányítása alá vonja.
Ez nem sikerült. 1944. március 19-e után, a német megszállás idején mint a Sztójay-kormány karhatalma a csendőrség vadállati kegyetlenséggel hajtotta végre a vidéki zsidóság elhurcolását és bevagonírozását. Nem egy idegen megszálló hatalom parancsát hajtották végre kényszeredetten, hanem azt tették, amit régóta szerettek volna.
Ez után az előzmény után érthető, hogy az 1944. október tizenötödikén végrehajtott nyilas puccs után az új hatalom elsősorban a csendőrségre támaszkodott. A csendőrség politikai nyomozó apparátusa képezte a keretét a nyilas politikai rendőrségnek, a „Számonkérő Széknek”. Ennek az államvédelmi szervezetnek a feladata a bujkáló zsidók felkutatásán és begyűjtésén kívül még az volt, hogy érvényt kellett szereznie a katonaszökevények „felkoncolását” megparancsoló kormányrendeletnek. Ennek elkerülhetetlen következménye volt, hogy az 1945 utáni rezsim a csendőrséget kollaboráns szervezetté nyilvánította, feloszlatta, és helyére a vidéki rendfenntartás és bűnüldözés szerveként kiterjesztette az addig a városokban működött rendőrség apparátusát. A csendőrség múltja ma történelem, nem hagyomány.