Kertész Ákos
A vasutassztrájk és a szakszervezetek

Volt a régi Ludas Matyiban egy rovat: Hátha valaki nem ismeri című, a következő mottóval: „Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek vannak. Egy újszülöttnek minden vicc új.” Vagyis egy nagyon fiatal ember biztos nem hallotta még azt az anekdotát, hogy az amerikai újgazdag milliárdos látogatóban van az öreg angol lordnál, és csodálja a kastély körül a dús, angol gyepet. És hogy csinálják ezt maguk, Mister? - kérdi a jenki igazi amerikai udvariassággal. A lord részletesen elmondja, milyen mélyen kell megforgatni a földet, mikor és milyen magot kell elvetni, milyen hosszúságúra kell nyírni a füvet, milyen időközönként és mennyit kell locsolni (ha kivételesen éppen nem esik az eső), majd így fejezi be: és ezt így kell csinálni, uram, háromszáz évig, és akkor pont olyan lesz a gyep Önöknél is, mint itt nálunk.

Hát ez az…
Amikor Thatcher asszony, a Vaslady, 1979-ben miniszterelnök lett, Anglia a gazdasági csőd szélén állt. Szigorú megszorító intézkedésekre volt szükség, hogy az angol gazdaságot emelkedő pályára állítsák. Magyarul monetáris politikára, ami a liberális jobboldal gazdasági csodagyógyszere (és a jóléti államot preferáló baloldal mumusa) volt évekig. Thatcher asszony nem is csinált titkot belőle, hogy ez áldozatokkal jár, de az angol választópolgárok vállalták az áldozatokat. Akkoriban az angol szénbányák termeltek komoly veszteséget, és az angol bányászok sztrájkoltak a munkahelyek megtartásáért, fizetésük emeléséért. Az angol adófizetők tehát évente leperkáltak egy „proli-adót” a bányászoknak, vagyis inkább a tehetségtelen és veszteségesen termelő menedzsmentnek, hogy féken tarthassák a joggal zúgolódó bányászokat. A Vaslady azt mondta: ebből elég. Letörjük a szakszervezeteket, a bányák nyereségesen termelnek vagy bezárnak, és elküldik a bányászokat.
Hogy mi lesz velük? 1.) Kapnak munkanélküli segélyt. 2.) Vannak tartalékaik. 3.) Az évenkénti „proli-adótól” megszabadult gazdasági élet növekedési trendje következtében a munkanélküli bányászok el fognak helyezkedni a nyereséges ágazatokban. 4.) Az átképzés költségeihez természetesen hozzájárulunk.
Thatcher Angliában azóta ugyan megbukott, de a monetáris politika szelleme tovább él, főleg a Világbankban és a Világbankra rászoruló Közép-Kelet-Európában. A monetáris csomagot nálunk először Békesi-programnak, később Bokros-csomagnak nevezték. Túléltük, és a magyar gazdaság növekedési pályára került. Aztán jött a jobboldali-nemzeti-keresztény-polgári koalíció, és úgy gondolta, közel húsz évvel Thatcher után nálunk is itt az ideje letörni a szakszervezeteket, megszüntetni a bérből-fizetésből élők érdekképviseleteit, és kiszolgáltatni őket a mindenkori tőkével összefonódott mindenkori hatalomnak.
A törekvés dicséretes (és nem új), de nálunk a veszteség forrása nem a korszerűtlen és valóban bezárásra ítélt, nélkülözhető szénbányászat, hanem a nélkülözhetetlen Magyar Államvasutak. A MÁV is veszteséges, de a menedzsment nem töri kezét-lábát a nyereségességért - miért is tenné, amikor munkaadója, a magyar állam ezt nem kéri tőle számon - először is, mert a vasút nélkülözhetetlen és nem helyettesíthető (nem úgy, mint a szénbánya), másodszor meg az állandó bérharc a MÁV és a MÁV dolgozói között remek alkalmat szolgáltat a szakszervezetek és egyéb érdekképviseletek összeroppantására. És azt minden hatalom tudja, hogy a legjobb polgár (dolgozó) a vissza-nem-pofázó polgár (dolgozó). Ebben persze nincs semmi új vagy forradalmi, de a jobboldali-nemzeti-keresztény-konzervatív-polgári kormányzattól nem is vár senki semmi újat vagy forradalmit.
A magyar média pedig összességében kitűnően vizsgázott, olyan buzgón szekundált a hatalomnak, mintha még mindig Aczél elvtárs szelleme lebegne a vizek fölött. Mindegy volt, közszolgálati vagy kereskedelmi televízió, közszolgálati rádió; egy jó szavuk nem volt a sztrájkról és a sztrájkolókról. Üdítő kivételt jelentett Gaskó szereplése a Napkelte Kereszttüzében, ahol nem szívatták, és hagyták szóhoz jutni. Verebes István független szellemiségű magyar értelmiségi (aki újabban nem csak színész, konferanszié, rendező, színi-direktor, humorista, de író is), egyenesen le bírta írni, hogy „a sztrájk hülyeség”, és a Népszavának, az egykori Szociáldemokrata Párt és a szervezett munkások lapjának szerkesztősége keményen meg is védte. Senki még csak célzást sem tett arra, hogy tán nem a mozdonyvezető keres sokat, hanem az orvos, az ápolónő, a pedagógus és a nyugdíjas keres keveset; hogy a szakszervezeti vezetők nem a saját pecsenyéjüket sütik, hanem az összes magyar munkavállalóért, aki nincs olyan stratégiai helyzetben, hogy harcot indíthasson, érdekei érvényesítéséért küzd (kihasználva a vasút stratégiai adottságait); senki senkit nem szólított föl szolidaritásra, a televíziók az elégedetlenkedő, a helyzetet fölfogni képtelen utasok hőbörgését kapták kameravégre, és nem tudósíthattak azokról az utasokról, akik fölfogták, hogy a közlekedési kényelmetlenségeket maguk, családjuk, a többi munkavállaló társuk közös érdekéért kell egy darabig elszenvedniük; a képernyőkről naponta ontották a híreket, hogy egyre kevesebb vasutas sztrájkol, a végén már olyan kevés vasutas sztrájkolt, hogy szinte a két kezünkön össze tudtuk volna számolni őket, a vonatok mégsem jártak… ki érti ezt?
Ez is valami ősi, furfangos vasutas trükk volt nyilván.
Az a média viselkedett így, melyet állítólag „idegenlelkűek” (némely szókimondók szerint zsidók) irányítanak. Ezeket a zsidókat pedig, úgy tűnt föl nekem a sztrájk idején, mintha egyenesen a MIÉP irányította volna, de lehet, hogy én tévedek - a környezetemnek rossz az akusztikája…
E gondolatmenet elején azért említettem volt a háromszáz éves angol gyepet, mert az angol forradalom kezdetét 1640-re teszik a történészek, és szerintük a demokratizálódás hosszú folyamata a XVIII. században befejeződött Angliában. Mi tíz évvel ezelőtt kezdtük csak el a gyepet telepíteni. Amikor Lady Thatcher kilőtte az angol bányászok alól a szakszervezeteket, több mint kétszáz éves volt már a demokrácia és a vele járó civil-kurázsi az angol társadalomban, tehát működő civil szervezetek százai vették át azonnal a szakszervezetek helyét. Az angol társadalom hasonlíthatatlanul rugalmasabb, mint a miénk (arról nem is szólok, mennyivel gazdagabb). Az angol társadalmi-gazdasági berendezkedés lényegesen közelebb áll a XXI. századi modellhez, az informatikai és szolgáltatói társadalomhoz; a hagyományos szakszervezetek szerepe Angliában ezért jóval kisebb, mint nálunk.
Nekünk, magyar munkavállalóknak: állami és közszolgálati dolgozóknak, köztisztviselőknek és közalkalmazottaknak, orvosnak, tanárnak, rendőrnek, katonának, határőrnek, vámosnak, óvónőnek, egyetemi oktatónak, nyugdíjasoknak, munkanélkülieknek, szegény embereknek, egyebük sincs ennél a pár rosszul szervezett, szétzilált, átgondolatlan szövetségi politikát folytató, sokszor az elemi szolidaritásra is képtelen szakszervezetünknél. Nekünk ezeket a szakszervezeteket úgy kell óvnunk, mint a szemünk világát - mi messze vagyunk Angliától.
Nálunk a játék nem babra megy.