Bánhidi Emese, Marosvásárhely
Egy törvénytervezet furcsa vargabetűi

Európa normái meghatározzák egy ország demokratikus berendezkedését az egyházakkal és vallásokkal kapcsolatban is. Ez a banális igazság válthatta ki a romániai kultusztörvény eddigi hányattatott történetének legújabb fordulatát. Már az is furcsa, hogy egy unióba készülő országnak a rendszerváltás tizedik évében nincs modern kultusztörvénye. Ráadásul a kormányfő kérésére a képviselőház vezetése a héten visszavonta a tervezetet, amit tehát - legalábbis ebben a formájában - most sem vitatnak meg. A megfogalmazásnak óvatosnak kell lennie: az ország vallásos életét és valláspolitikáját meghatározó jogszabálynak ugyanis több formája bukkant fel az elmúlt hetekben is.

Van egy olyan tervezet, amely szerint az ortodox egyház nemzeti egyház, csak 15 felekezet lehet jogi személy, új egyház csak 115 ezer ember csatlakozásával, új parókia a település lakosságának 5 százalékával alapítható. Ugyanennek a tervezetnek a része, hogy az egyházfőket Románia elnökének kell megerősítenie tisztségükben, az állami támogatás és a vallások számára hozzáférhető kommunikáció pedig úgymond az arányosság elve szerint áll rendelkezésre. Mindez pedig lefordítva gyakorlatilag ugyanazt jelenti, amit az első kitétel magában foglal: az ortodox a nemzeti egyház, a kisebb felekezetek hozzá képest komoly hátrányba kerülnek, és - ahogy ez egyébként amúgy is gyakorlat - a görögkeleti felekezet kapja az állami támogatás túlnyomó többségét.
Van egy olyan tervezet, amely e megszorításokat részben vagy egészben feloldja. Nincs benne a nemzeti egyház kifejezés, legalábbis nincs mögötte olyan rendelkezéssorozat, amely ezt alátámasztaná: nem kell a görögkeletinél kisebb egyházaknak és a kisegyházaknak attól félniük, hogy életbe léptetésével törvényen és gazdasági lehetőségeken kívül rekednek.
Az első, a megszorító tervezet korábban hatalmas vitákat váltott ki Romániában és az országon kívül is. Az erdélyi magyar történelmi egyházak külön nehezményezték, hogy a tervezet szerint rögződik hátrányos helyzetük, ráadásul szó nincs benne az elkobzott egyházi ingatlanok és javak sorsáról. Különösen furcsa lenne a romániai magyar egyházak esetében, ha püspökeiket a Román Köztársaság elnöke ismerné el. De a tervezet Nyugaton is éles bírálatokat kapott. A visszavonásáról szóló hír, a nem hivatalos formájában, azután terjedt el, hogy két amerikai kongresszusi képviselő - egyikük Tom Lantos - és egy szenátor nyílt levélben figyelmeztetett: a kultusztörvénynek ez a formája ellenkezik Romániának az EBESZ-szel és a NATO-val szembeni kötelezettségvállalásával, diszkriminálja a kisebb vallásokat, sérti a nyugati demokráciák elveit.
Azonban egy ilyen erőteljes törvénytervezetet nem lehet csak úgy lesöpörni a színről. A széleskörű, és különösképp a nyugati tiltakozás hatására a törvénynek megszületett tehát az a bizonyos kompromisszumos változata, amelyet többek között a kisebbségi minisztérium közreműködésével szövegeztek meg. Furcsa mód a képviselőház emberjogi bizottságához mégsem ez a változat került át, hanem a megszorító jellegű eredeti.
Hogy a kormány most végre a visszavonással lezárta a zűrzavart, azt a vallásügyi államtitkár azzal magyarázza, hogy a tervezetet - melyiket is? - meg kell vitatniuk az egyházak és a vallásos szervezetek képviselőivel. A maga módján ez a megfogalmazás is eléggé árulkodó, hiszen eszerint korábban, amíg Nyugatról nem tiltakoztak, a kormányzat nem tartotta fontosnak az érintettek bevonását a törvény kialakításába.
A decemberben hatalomra került Isarescu-kormány saját bevallása szerint technokrata jellegű. És nyilván valóban jobban érdekli ebben a pillanatban a gazdaság talpra állítása, a szociális feszültségek megoldása, mint az olyan kényes ügyek, mint az egyházi vagy a kisebbségi törvény. Csakhogy Isarescu kabinetje sikeresen be akarja indítani a tárgyalásokat az uniós csatlakozásról. Ennek pedig egyik fontos feltétele, hogy az ilyen kényes ügyek is európai módon rendeződjenek, méghozzá a jogharmonizáció szintjén, tehát ezeket a törvényeket bizony - inkább előbb, mint utóbb - el kell fogadtatni.
Azonban már az új kormány munkájának a kezdetén érezhető volt, hogy a miniszterelnökön kívül ennek a csapatnak a tagjai is jelentős részben olyan politikusok, akik számára a fő cél a választásokon való siker, ennek pedig fő eszköze, hogy jó románok legyenek. A jó román pedig sokak szemében azonos a jó ortodoxszal. Igaz, az új miniszterelnök, Mugur Isarescu nem követte elődje példáját, Radu Vasile ugyanis kinevezése után először az ortodox egyház
fejénél tett hivatalos látogatást. Viszont külügyminisztere, Petre Roman rögtön az első kormányülésen éles vitába került a kabinet magyar minisztereivel, és szinte erőszakkal vitte át azt a sürgősségi rendeletet, amely újabb pénzekhez juttatja a székelyföldi ortodox püspökségeket.
Azt a románság természetesnek tartja, hogy a román érdekek védelmében, egész pontosan a román dominancia erősítése érdekében egyre-másra épülnek ortodox templomok, zárdák és kolostorok a magyarok lakta vidékeken. Azonban az ortodoxia nemcsak a magyarokkal szemben terjeszkedik. Nem véletlen, hogy az egyik legjelentősebb román politológus és emberjogi harcos, Gabriel Andreescu éppen most közölt izgalmas és nem éppen udvarias hangvételű elemzést az ortodox egyház szerepének a növekedéséről - most, a kultusztörvény vitája előtt, és az uniós csatlakozási tárgyalások kezdetekor.
Andreescu nem kevesebbet állít, mint hogy az ortodox hierarchia magát a román társadalmat akarja elfoglalni. „Mindenütt és minden eseményen demonstrálni akarja a jelenlétét… A pátriárka egy posztbizánci társadalmat javasol nekünk, s reméli, ránk is kényszeríti ezt - írja Andreescu.
- Ma az ortodox papok egyféle aktivistákká lettek, s ők is egy olyan autoritásnak örvendenek, melynek semmi köze valós minőségükhöz. Immunisnak tűnnek, miként elődeik, hisz a rendőrség meg az igazságszolgáltatás megtorpan, amikor reverendás bűnözőkre bukkan. Anélkül, hogy kellően ismernék (megértenék) a modern társadalmat, elvárásuk, hogy mindent ellenőrizzenek. A kegyesség híján, gyakran az emberi jóérzés sem jellemzi őket. (…) Éppen karácsony előtt a képernyőn egy pap perorált a képviselők ellen, akik nem úgy szavaztak, ahogyan a ROE kérte. Majd odafigyelnek a választásokra az ortodoxok - állította a reverendások pártjának ez a harcosa.”
Valószínűleg valahol itt van a lényeg. A román ortodox egyház a választásokra készül, egyszersmind pozíciójának a megerősítésére, és ezzel Románia nyugati típusú fejlődésének legalábbis a lefékezésére. Paradox módon ezt szolgálta a tavalyi nagy nyugati nyitás is, hiszen II. János Pál romániai látogatása, e látogatás „engedélyezése” révén az ortodox egyház igen komoly győzelmet aratott hazai konkurenseivel szemben: azóta igen keveset hallani arról, hogy a görögkeletieknek viszsza kellene szolgáltatniuk a kommunisták által nekik adott görög-katolikus és római katolikus templomokat. Miközben a román néplélek valóban erősen kötődik az ortodoxiához, az ortodoxia ma egy pánszláv trend eszköze és részese: megállítani Európa keleti és déli részének közeledését a nyugati formációhoz. Erre szolgál az az ortodox fundamentalizmus, amelyre Andreescu figyelmeztet, felidézve annak a rémképét, hogy az ortodox püspökök egy nap majd már nemcsak véleményt mondanak mindenről, de ők fogják meghatározni, mi legyen a büntető törvénykönyvben, mi legyen a történelemtantervekben, ki milyen állás betöltésére lehessen jogosult. Ettől persze Románia, hál’ Istennek, nagyon messze van, és valószínű, hogy a következő kormányzat, amely színezetétől függetlenül mindenképp továbbra is a Nyugat segítségére szorul, nem hagyja, hogy Románia „afganisztanizálódjék”. De hogy a veszély létező, azt épp a kultusztörvény különös sorsa bizonyítja, ahogy ismeretlen okból, de talán mondhatjuk: az ortodoxok Istenének kifürkészhetetlen akaratából újra és újra a megszorító jellegű tervezet bukkan fel az asztalokon.
Fontossá teszi az ortodox egyház számára a politikai szféra feletti uralmat, legalábbis az erős befolyást, egy másik tényező is. Az állam segítsége nemcsak arra kell, hogy a görögkeleti egyház növelhesse a jelenlegi hatalmát más egyházak, a társadalom egésze, sőt az ország jövője felett, hanem hogy a saját múltbeli tetteire ne derüljön fény. Azt már elég sokan megírták, Andreescu is említi, hogy az ortodox papság nemcsak hogy hű kiszolgálója volt a Ceausescu-rendszernek, de „főpapjai közül többen a Securitate kollaboránsai vagy éppen tisztjei voltak”. Ha magát Teoctist pátriárkát nem is illetik ezzel a váddal, azért bizony már védekeznie kellett, amiért nem tiltakozott a diktátor templomrombolásai ellen.
Ami viszont Andreescu okos elemzésében sem bukkan elő: ahhoz, hogy Románia valóban modern, európai ország legyen, ahhoz, hogy elkerülje az államvallás, illetve az ebből logikusan következő vallásos állam állapotát, nemcsak akkor kell szembeszállni az ortodoxiával, amikor az az állam felé terjeszkedik, hanem akkor is, amikor a nemzeti dominancia jegyében kisebbségeket és kisebbségi egyházakat akar maga alá gyűrni. Romániának egyszer majd szembe kell néznie azzal a kellemetlen problémával, hogy a nemzeti egyház kérdése elválaszthatatlan az alkotmányában rögzített, de Európában ugyanolyan archaikusnak tekintett nemzetállam problémájától.