Szűcs Emese
Lesznek-e füstmentes vendéglők

Tavaly novemberben lépett életbe a nemdohányzók védelméről szóló törvény, s az azóta eltelt időszak tapasztalatai megerősítették: a társadalomba mélyen beleivódott, s általánosan elfogadott szokásokat semmiképpen sem lehet egyik napról a másikra rendeletileg megszüntetni. A jelenlegi statisztikák szerint a hazai lakosság 35-38 százaléka dohányzik.

Két középkorú nő társalog a hajnali buszmegállóban. „Nevetséges! - fakad ki egyikőjük, miközben mohón gyújt rá végigszívott cigarettájáról a következőre. - Betiltották a munkahelyünkön a dohányzást, kinn bagózunk az udvaron. Nálatok is ez van?” „Ja” - hagyja rá a másik, miközben láthatóan igyekeznek (biztos ami biztos) már a kora reggeli órában hozzájutni az aznapi nikotinadagjukhoz.
Az új törvény persze nem mindenütt ilyen hatékony. Egy budapesti gimnázium tanárnője meséli, hogy a helyzet náluk változatlan, látszólag minden a régi. A diákok a vécékben, a pedagógusok pedig a tanári vécék előtt dohányoznak, utóbbiak a számukra kijelölt, második emeleti termet nemigen használják, inkább maradnak a megszokott helyüknél. A tanári szobákból viszont úgy tűnik, végleg eltűntek a hamutartók.
Az egészségügyi intézetekben - ahol az új törvény előírása szerint megszüntették a dohányzásra kijelölt helyeket - az elmondások alapján nagy a szigor és az éberség a betegekkel szemben, csak az igazán trükkös ápoltak jutnak néha egy-két slukkhoz, az ott dolgozók viszont többnyire megegyeznek egymással a kérdésben.
A törvény betartása a vendéglátóiparban okozza a legnagyobb gondokat. A többnyire egy légterű vendéglátó helyeken hiányoznak a technikai és főként az anyagi feltételek az előírások betartásához - a legtöbb vendéglő tehát továbbra sem füstmentes. Egy dohányos köztudottan nem szívesen ül be olyan helyre, ahol az étkezést nem koronázhatja meg egy cigaretta elszívásával.
A szemléletbeli problémákon túl az is nehezíti a helyzetet, hogy hazánkban ilyen szintű korlátozásra még nem volt példa. Másrészt a rendeletet foganatosítani sem egyszerű, hiszen a törvény szerint a rendelkezések betartásának ellenőrzése az ÁNTSZ (Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat) feladata lenne, aki viszont nem kapott erre költségfedezetet, s a saját forrásaiból ezt előteremteni nem képes. Ennél fogva a szabálytalanságokat nem fogja tudni felderíteni.
A különféle egészségvédő civil szervezetek pedig mindent megtesznek, amit kevés pénzzel meg lehet tenni: különböző formában felvilágosító tevékenységet végeznek, kampányokat szerveznek, ingyenes leszoktatásra vállalkoznak.
Az amerikai példa - ahol igen eredményes volt a hoszszú évek óta tartó leszoktató kampány - azt mutatja, hogy egyedül törvényi korlátozással nem lehet egy társadalom szemléletmódján változtatni. Szükség volt ehhez egy széleskörű és hosszú távú dohányzásellenes kampányra, valamint a dohányiparral szemben megnyert kártérítési perekre is. S ehhez még hozzájárulnak az amerikai és az európai - különösen a magyar - társadalomra jellemző mentalitásbeli különbségek is, jobban mondva az, hogy ezekben az országokban igen eltérőek a problémakezelés bevett módszerei, az egyéneknek a nehézségekkel szemben tanúsított reakciói. (Nem véletlen, hogy a depreszsziósok között világszerte jóval nagyobb arányban fordulnak elő dohányosok, mint az egészségesek között.)
Demjén Tibor, a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet munkatársa szerint a törvény megalkotásával mindenképpen előrelépés történt ezen a területen, már csak azért is, mert igen hasznosnak bizonyultak azok a viták és fórumok, melyek a törvény hosszadalmas megalkotását kísérték. Mindezeken túlmenően szükségesek lennének a további kampányok, melyek - mint fogalmazott - a törvény szellemét a lakosság körében életre keltenék. A különféle felvilágosító kampányok változatlan szükségességét Köteles Ferenc, az Országos Dohányfüstmentes Egyesület munkatársa is megerősítette. Indoklásul megemlítette azokat a felméréseket, melyek szerint a lakosság nem csekély része még mindig nem tud a dohányzás veszélyes, egészségkárosító hatásairól.
Azzal gyakorlatilag minden szakember egyetért, hogy a törvényi szabályozás csak tüneti kezelés, és semmiképpen sem jelent megoldást azokra a szociális és mentális problémákra, amelyek a függőség kialakulásában a leginkább felelősek.