Vissza a tartalomjegyzékhez

Kertész Péter
Az utca áldozatai

Lassan már nem is hír, ha meghal egy hajléktalan. Kihűl, végelgyengül, emberi mivolta tartalékait felélve padlásfeljáróban, egyéb, hajléktalan tartózkodási helyeken találnak rá, vagy rövid kórházi ápolás után leheli ki a lelkét. Az utca áldozatai, mondják, akik rájuk találnak, iszonyatosan néznek ki, telis teli fekéllyel, s a mosdatlanság olyan kórképét tanúsítják, ami józan ésszel el sem képzelhető. Legtöbbjük személyazonosságának kiderítése hosszas eljárást igényel, és még így sem kizárt, hogy a gyötrelemtől, megaláztatástól végképp megszabadultak egyike-másika névtelenül, úgymond grátisz temetéssel kerül vissza oda, ahonnan vétetett.

Mondhatni persze, minek nagydobra verni ilyen kicsinyességet, rossz hírünket keltve ezzel is a világban, ha egyszer évente mindössze néhány száz hajléktalan-halál prognosztizálható. Belefér a képbe, elhalálozásban e nélkül is megkülönböztetett módon jegyeznek minket. Csak rákban több mint harminc ezren halnak meg évente Magyarországon, köztük számos olyan honfitársunk is, akinek jócskán van mit aprítani a tejbe. Naponta olvashatjuk valamilyen közleményben, hogy Európában ez idő szerint, és ki tudja meddig még, a mi újszülötteink számíthatnak a legrövidebb élettartamra. A Józsefvárosban egy 1999-ben anyakönyvezett csecsemő a KSH legfrissebb előrejelzése szerint csaknem tíz évvel rövidebb életre számíthat, mint rózsadombi kortársai. A hajléktalanság, mint legújabb balsors-szindrómáink egyike, nyilván nem hat serkentőleg a születési kedvre: az otthon elvesztése vagy annak kísértete ma már százezrek zsigereiben bujkál. A látens hajléktalanság szociológiai értelemben népbetegség méreteket ölt. Mert ki lehet biztos abban, ha évek óta munkanélküli, és lakbért vagy valamilyen közüzemi díjat nem fizet, hogy a „háziurak” valamelyike előbb-utóbb nem rakja ki gyerekestül az utcára. Tekintet nélkül arra, hogy az állami költségvetésnek még mindig kifizetődőbb lenne a válságban lévő háztartások érdemi megsegítése, mint a szemünk láttára terjedő, tartós hajléktalanság kezelése.
S akkor még arra is illene gondolni, hogy ez a hontalan állapot lehetőség szerint ne váljon visszafordíthatatlanná. John Ewans, a Hajléktalanokkal Foglalkozó Országos Szervezetek Európai Szövetségének elnöke a balatonfüredi nemzetközi konferencián kijelentette: a hajléktalanok problémájának kezelésében az a legnagyobb különbség Nyugat és Kelet között, hogy a keleti országoknak nincs szociális lakáspolitikájuk. Ezáltal a hajléktalanoknak nincs esélyük a rehabilitációra.
Számbavehetetlen, mi minden szolgálhat manapság hajlék gyanánt. Megfejthetetlen rejtély, hogy az életösztön mire lehet képes. Mégis: az ellehetetlenülésnek ez a foka a társadalmi megítélésben minimum deviancia. Pedig kriminológusok, rendőrtisztek a megmondhatói, hogy ez a fajta krízishelyzet önmagában nem késztet bűnözésre. A hajléktalanok bűnözési fertőzöttsége semmivel sem múlja felül az, úgymond, rendes állampolgárokét. Akik viszont menten akciózni kezdenek, ha teszem azt a Gyilkosnak becézett csehóval szemben olyan nappali melegedőhely van, ahol egyidejűleg lehetőség kínálkozik valamilyen egyszerű főtt étel elkészítésére, fürdésre, mosásra.
A hajléktalanok közelségétől viszolygók magatartásukkal valójában a hatalom érzéketlenségét hitelesítik. Mert miféle magyarázat lehet arra, hogy az otthonukból számkivetettek jelentős hányada semmiféle ellátásban nem részesül? TAJ-száma elvétve van hajléktalannak, akinek viszont van, azt a legtöbb családorvos nem hajlandó az ápolatlansága miatt állandó paciensként elfogadni. Mint ahogy az is megesik, hogy az állami mentőszolgálat - jóllehet a sürgősségi ellátás mindenkit állampolgári jogon megillet, ha van kártyája, ha nincs - többszöri hívásra sem hajlandó hajléktalant kórházba szállítani.
Ilyen helyzetben, bejelentett lakás nélkül melyik önkormányzat hajlandó a szűkös költségvetésből bárkit rendszeres vagy akár csak egyszeri szociális segélyben részesíteni? Jó néhányat közülük már régen munkanélküli-járadék vagy nyugdíj illetne meg, ha tudnák érvényesíteni a jogaikat. Normális körülmények között ez pofonegyszerű lenne, s a büdzsé nem spórolhatna rajtuk évről évre több százmillió forintot.
S akkor már csak azt kellene kitalálni, kivált ilyenkor télvíz idején, hogy a postás milyen címen számolja a hajlékkal nem rendelkezők markába a járandóságukat. Akik ily módon a négy éveként esedékes országgyűlési választásokat megelőzően az ajánlási szelvényeiket is átvehetnék. Hogy választhassanak maguknak „bölcs honatyát”.