„Nem iszom vizet, de ha leírod, akkor csak vicceltem” - mondja egy úr a
szolnoki Póló Klub előtt, ami pontosan a Tisza-híd lábánál van. Odabenn a
cianid-hullámról meg nem kérdezett szolnoki merítés: zsugázó fiatalok a sarokban,
újságot olvasó ötvenes, éppen lapoz, exjampec negyvenesek a pultnál, poénjukat
mondva.
Víz nincs, így kávé sincs.
Szolnok 2000. Ivóvizet „tankolnak” a lakosok Fotó: Vörös Szilárd
Odakinn, a Tisza szolnoki partjain elsősorban korán kelő öregurak jelennek meg, külön-külön.
Ha ismerik is egymást, nem szólnak a másikhoz, csak biccentenek, és morognak hozzá
valamit. Egy darabig állnak a vizet bámulva, szájukat összepréselve. Aztán se szó,
se beszéd sarkon fordulnak. A kocsinkban a 92,2-es hullámhosszon az Aktív Rádió szól.
A „Kazinczy-díjas” műsorvezetőnőtől megtudjuk, hogy kinyílt a hóvirág, pedig
ilyenkor még nem szokott, és délelőtt tízre ér ide a mérgezés. Lehet, hogy híréhségünk
teszi, de mintha túl hosszú lenne a hírek nélküli zeneblokk. Mindegy. Mégsem indulók.
A méreg még nem ért ide. A Tisza Szálló mögött, a Szigligeti Színházzal szemben
éppen közkutat építenek a Kötivizig (Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság)
emberei. A harmadfokú kárelhárítási készültség közepette a szálló artézi kútjára
kötnek rá a hotel munkásai.
„Az ország legnagyobb felszíni vízműve a mienk” - veti oda egy járókelő a
miheztartás végett, de meg sem áll. „Az bizony” - látom a színház és szálló
közé kutat építő vízügyes szemén a megerősítést. A Tisza ivóvízbázisát el
lehet felejteni.
A Zagyva parti kút már kész. Jön a lakosság, pakolja a Trabant kombi hátuljába a
bekannázott trinkwassert.
A szajoli vasúti híd után, a városon kívül rögtön jobbra fordulunk, a milléri
szivattyúház felé. Állítólag ott mérik a Tisza vizének litereiben a milligrammonként
mutatkozó cianidot. Elindulok az erdőbe. Igazi csodaszép ártéri erdő sarában
caplatok. A tavalyi árvíz idején itt még kétméteres víz volt, a halak ide jártak
ki a sodorból, hogy letegyék ikráikat. Az ivadékok innen úsztak vissza középre, tovább
élni vagy föletetni magukat valamivel, ezzel is az életet szolgálva. Ezért is volt
rengeteg hal a Tiszában ebben az évben, hiszen tavaly példátlanul kiterjedt az életterük.
Keszeget itt alig lehetett fogni, jöttek helyettük, nagyon helyesen, a tenyeres potykák.
A madárvilág is sosem látott gazdagságot mutat. Tíz éve nem volt ilyen. A dolgok végre
kezdtek rendben menni.
Az első ember a fehér hátaslovon közeledő gátőr. Hivatalból kérdezi, hogy mi járatban
vagyok. Vízmintavevőket itt nem látott. Pedig a leírás, amit a szolnoki belvárosban
kaptam - szivattyúház, Millér, Vízügyi Múzeum, vasúti híd -, abszolút a
helyre illik. Gátőr jobbra el.
Azután vízmintavevő embernek nézek egy parton álldogáló, a víz felé forduló
fiatal férfit. Rendes körülmények között nyugalmat kereső, válófélben lévő
embernek nézném. Természetesen nem akar szóba állni velem. Gyerekkorában erre a
helyre járt ki legtöbbet. Akkor csak úgy pecázgatott, de ma már elsősorban süllőzik,
ami a legnemesebb magyarországi hal. Egy-egy tizenöt kilós példánya minimum tizenkét
éves. Előzetes tudásomat osztom meg vele a várható következményekről. Minisztériumi
osztályvezetőtől származik. Ő azt mondta, hogy a Tiszában lévő élő szervezetek
nagy része képes lesz megúszni a cianid-hullámot, mert azok még dermedt állapotban
vegetálnak a mélyben. Szerencsésnek nevezte azt is, hogy az olvadás miatt a folyók áradnak,
a hígulási tényezők javulnak, a méreg koncentrációja csökken.
„Válás” a folyótól
A férfi ott a parton, tényleg válik. A Tiszától, egy időre. Nem tartja ugyan kizártnak,
hogy a minisztériumban mondottakban lehet némi igazság.
„Kormoránok” - mutatja a víz fölött cikázó madarakat. Nem alszanak. Vajon
esznek majd a dögökből? És a vidrák? A vidrák, melyek ragadozó természetüknél
fogva, „munkaköri leírásuknak” megfelelően éppen a beteg halakra mennek rá? És
az őzek, akik az iszapban lévő friss nyomokból ítélve ide járnak inni? A vaddisznók
sem hallgatnak rádiót. Tiszasüly felé menet, ahol a Tisza vizének színén méteres márnák
agonizáltak, az út mellett őzet láttam, fektéből pislogott. Ahogy megálltunk, összeszedte
erejét és eltűnt.
A horgászboltban azt mondták, tegnap fél Tiszafüred ott állt a hídon és néma csöndben
nézte a levonuló haltetemek árját.
A kabátom zsebében fénymásolat a Révai Lexikonból. Eszerint a cián a görög sötétkék
szóból ered, triviális, öszszefoglaló neve a vegyületcsaládnak. Berlini kék. A
cianid az erősen mérgező, keserűmandula-illatú hidrogén-cianid (kéksav, HCN) sóinak
gyűjtőneve. A kéksavat ipari méretekben főként metil-metakrilát alapanyagként, metán
és ammónia katalitikus reakciójával állítják elő.
Miután a cianid-hullám a Román Köztársaság nevű „ökogyarmatról” jön -
kiemelés Illés Zoltántól, a parlament környezetvédelmi bizottságának elnökétől
-, feltétlenül meg kell ismerkednünk a Révai Lexikon „cianidos kilúgozás” című
szócikkével is, amiről a Révain kívül csak a román-ausztrál fúzió tudna többet
mondani. Ők viszont most nem érnek rá. Bokros teendőik közepette azon fáradoznak,
hogy bárhonnan, a föld alól is, de előteremtsék azt a 43 ezer, azaz negyvenháromezer
forintnak megfelelő büntetést, amit ha jól értettem, nem is a Tisza hazavágása
miatt kell kifizetniük. Egyébiránt a szolnoki ártéri erdőben töltött órák idején
még egyetlen bocsánatkérő bővített mondat sem hangzott el román részről. Az is
csak a másnapi hírekben szerepelt, hogy Pepó Pál környezetvédelmi miniszter, akit a
kiskörei gáton már nagyon vártak, Bukarestbe utazik. Miért nem a román kolléga jött?
Hiszen a cián sejtméreg.
A cianidos kilúgozás ipari eljárás, ezüst- és aranyércek nemesfémtartalmának
kinyerésére szolgál már 1886 óta. MacArtur és Forrest abban az évben ébredtek rá
egy éjszakán, hogy a nátrium-cianid vizes oldatában az arany és az ezüst komplex
vegyületei kioldódnak.
Nagybányán is ezt az eljárást alkalmazták. Az indulás előtti éjszakán sokat látott
erdélyi ismerősömmel diskuráltam, akiből, mint minden ötödik román polgárból,
majdnem vegyész lett. Elena császárnő ugyanis mániákus vegyész volt. Ismerősömtől
még iskolás korában állítólag elnézést kért a kémiatanárnő a követelmények
miatt: „Sándor, ezt nem én találtam ki.” Elena hatalmas vegyipari birodalom kiépítéséről
álmodott. A román műtrágyát Amerikáig és az arab országokig hordták, a kiskapusi
koromégetőt pedig csak nemzetközi nyomásra tudták bezáratni. Dézsnél a Szamos folyó
halottnak volt nyilvánítva, hogy a dicső szentmártoni karbidgyárról, a váradi és a
temesvári vegyi kombinátok környékéről ne is beszéljünk. A marosvásárhelyi kémények
sárga füstjét a legenda szerint palackoztatni akarta egy nyugati delegáció, ködös
időben az emberek majd megfulladtak, a kertekben nem maradt meg semmi. Elena az utolsó
években egy olyan gyárat kívánt létrehozni, ahová az egész országból toborozták
a munkásokat. Negyvenöt év volt az alsó korhatár, legalább két gyermek megléte a követelmény.
A munkásoknak öt éves munkaviszony után szabad elvonulást és kiemelt nyugdíjat kínáltak
további életükre.
Ez volt a szomszédban. És maradt is, hiszen Románia hatalmas, viszonylag zárt, komoly
vizeinek partján hatalmas erdőségek állnak. Van elég levegő és a környezetvédelmi
előírások olyan lazák, mint egy kubai- lengyel-magyar résztvevőknek szervezett
egykori KISZ-tábor házirendje a második héten.
Döglött halak
Felfelé tartunk a Tisza mellett. Szolnok, Szórópuszta, Dobapuszta, Csataszög, Forráspart,
Nagykörű. Csodálatos út. Az első haldögöt, egy szépséges harcsát a körűi réven
pillantjuk meg. A révész emeli ki a csörlős kompról, csáklyával. A komp még a túlparton,
éppen felénk tart. A kompon a Magyar Hírlap fotóriportere és két gyakornok. Úgy áll
a dolog, hogy a fél magyar sajtó a környéken dolgozik. Megjön a révészek ebédje,
mi úgy döntünk, hogy feljebb kelünk át.
Tiszaroff, 379,3 folyamkilométer. Ha a feleségem jól emlékszik, ebben a faluban élt
Csalog Zsolt Parasztregény című remekművének főhőse.
A révész tíz kilós busát csáklyáz meg a kedvünkért. Vízi emberek. Amit ők nem
tudnak a folyóról, azt nem is érdemes. A mozdulatban, mellyel a busát vasra tűzik,
ott van: „Egy darabig úgy se látsz halat, te tiszaroffi ember. Ha látsz is, nem
eheted meg, a zsákmány egyetlen szeletét sem adhatod a komádnak ajándékba.”
Bizony, bizony, folyik a románozás, akár a Tisza. Én sem tudok kimaradni belőle. A
harcsa, amit egy órával ezelőtt szúrtak a vasra, egy évvel lehet idősebb, mint
kisebbik
lányom. A rendszerváltás óta úszkál - pontosabban úszott - a tiszaroffi
habokban, háborítatlanul.
Tiszaburán át jutunk el a kiskörei gátra. A gáttal szemben a távolban, a Tisza folyó
sodorvonalán túl az abádszalóki tározó látszik. Az abádszalóki polgármester
elmagyarázza, hogy a tározót, ami innen hatalmas, balparti öbölnek látszik, 30
centivel megemelték. Amikor a vízlépcső kapuit megnyitották, a víz, a magasabb vízállású
tározó vizével együtt elindult a Tiszán Szolnok felé, így a szalóki tározóba nem
juthatott cianid. A Tisza-tó vizét a műtárgy óránként egy centivel tudja emelni.
Ehhez egymillió köbméter víz szükséges.
A sodorvonalat az avatatlan szem nem láthatja. Talpig vegyvédelmi ruhába öltözött srácok
magyarázzák el, hogy a sodorvonal színe barnás. A vízlépcső előtt uszályokat fordítottak
keresztbe, hogy fennakadjanak a haltetemek. Amit ott látunk, alkalmas a nyugalom megzavarására.
Állva kéne írni róla és részegen, mint Hemingway. Tőlünk száz méterre, a
sodorvonalban motoros csónak. Benne Pócs halászmester és fia. A halászmester szákkal
igyekszik csónakjába emelni a halakat. Amikor hozzánk, a partra érnek, ifjabb Pócs
partra veti a hatalmas dögöket, majd vödörrel meri vissza a csónakból a véres
vizet, hogy újabb útra indulhasson apjával. Pócs halászmester azt szerette volna, ha
az unokája is halász lesz. Ők ebből éltek. A parton szolgálatot teljesítő öt fiú
csáklyát vág a halhúsba, majd mint valami rossz álomban, maguk után vonszolják a
termetes példányokat a gát tetejére. Ott sok ember áll, de olyan csöndben, hogy
hallani a vévé-ruhák susogását. A fiúk, hogy munkájuk hatásfokát némiképp javítsák,
kesztyűs kézzel benyúlnak egy-egy busa kopoltyúja alá, úgy cipelik a domb tetejére.
A dombtetőn két konténer, két szarkofág. Amellé húzzák a halakat, oda pedig egyesült
erővel hajítják be őket. A legnagyobbat, egy harcsát centivel mér le valaki. 181
centiméteres. Csak úgy tudják a konténerbe tenni, hogy az egyik fiú fölmászik rá.
A konténer félig tele van olyan ikrától pukkadó példányokkal, amit legfeljebb a
Horgász Újságban lát a laikus.
Veres László, a Magyar Horgászszövetség Tiszafüreden élő elnöke meglehetősen
karakán. Hangot ad annak, hogy mennyire egyedül maradtak. Szerinte az édeskevés, hogy
a történteket maximum katasztrófa jellegű eseményként emlegetik a magas körök, és
a maga részéről cseppet sem tartotta volna túlzásnak, hogy nemcsak Pócs és fia, néhány
srác, húsz-harminc általa kiértesített sporttárs és a katasztrófavédelem dolgozik
a helyszínen, hanem például a hadsereg. Igazán alkalmas, stabil vízi járművel például
nem is rendelkeztek. A minisztervárás pedig teljesen egyértelmű óhaj volt, február
8-án, kedden délelőtt, a kiskörei gáton. Veres László egyébiránt halászati
hasznosító. Húsz éve dolgozik ezen a területen. A Tisza-tóba, 127 négyzetkilométeres
területen évente negyvenmillió forint értékben telepítettek halat. 295 mázsa, 7 dkg
egyedsúlyú egynyaras pontyot, 9 és fél millió darab nagy előnevelt, 5 centis
pontyot, 200 ezer darab 4 centis csukát, 200 ezer 4 centis süllőt, 200 ezer darab 4
centis harcsát, és 65 mázsa compót. Mindezt abból a pénzből fedezték, amit a
gumicsizmás horgászok engedélyre, bérletre fizettek.
A Tisza-tó horgászturizmusa nemrég indult be. Számtalan vállalkozás kezdett végre
gyökeret ereszteni azok után, hogy az itteni sértett vélemények szerint a Tisza-tavat
mindig is háttérbe szorították Magyarországon a Balaton kedvéért. Az itteniek
szerint Magyarország a nyugati határtól a Dunáig tart. Most aztán itt a cianid.
Hasonló szennyezésre Európában még nem is volt példa, talán egyszer, Franciaországban,
sokkal kisebb mértékben. Veres László abban bízik, hogy a közvetlenül érintetteken
kívül a döntéshozók is átlátják majd, hogy a „lenullázott” Tisza újraélesztése
állami feladat, szemenszedett közérdek. Ha tíz évig tart, akkor tíz évig tart, csak
érezzenek maguk mögött támogatást. Bár nincs az a pénz amivel ezt a pusztítást jóvá
lehetne tenni.
A gát gyepén, a konténer mellett kicsiny kecsege, hatalmas halak mellett. A kecsege a
Tisza ékszere, annak mondják. Kedvenc tápláléka a tiszavirág, ami a rendkívül
ritka dunai galóca teljes állományával együtt kipusztul a cianidos vízben.
Tiszavirág nélkül
A tiszavirág az agyagos, víz alatti partoldalakban fúr magának járatokat. Felszín fölötti
élete nagyjából öt percre tehető. Kérész. Azért repül a víz fölé, hogy nőstényt,
hímet találjon magának, aztán a vízbe hullva elpusztul. A tiszavirág ezen időszaka
ünnep volt halkörökben, ez a kifektetett kecsege szerette a legjobban. Most se kecsege,
se kérész.
Még a szolnoki Tisza ártéri erdejében mesélte az a férfi, hogy gyerekkorában
hallott egy rádiójátékot. Apa és fia sétált a parton, és a fiú a mulandóságról
kérdezett. Arról, hogy az ember miért nem emlékszik a születésére, és miért nem bánja
minden reggel az ébredést, ha úgyis meghal.
Az apa a rajzó kérészek felé bökött, akik azért az öt percért élnek, amit a víz
felszíne fölött töltenek. A gyerek megértette.