Vissza a tartalomjegyzékhez


Szennyezés Romániából Romániába

Romániától nyugatabbra valószínűleg nem akadna egyetlen olyan helyi közösség, önkormányzat sem, amely megtűrne a közelében egy ilyen létesítményt. Nagybánya viszont kifejezetten örömmel fogadta a vegyesvállalat megalakulását. A fő szempont ugyanis nem az volt, hogy egy az emberre is veszélyes üzem létesül, hanem, hogy néhány száz ember nem lesz, vagy mégsem lesz munkanélküli. Ezek után természetes, hogy a helyi hatóságok nem akadályozták holmi környezetvédelmi okokból sem az Aurul, sem a másik meddőfeldolgozással foglalkozó állami vállalat működését.

Ennek fényében talán az is érthető, amit az egyik magyarországi rádió tudósítója tapasztalt, amikor információkért a prefektúra egyik tisztviselőjével beszélt telefonon. Az illető nem kis gúnnyal a hangjában visszakérdezett: hogyan is lehet akkora baj Magyarországon, hogy is lehet akkora pusztulás a Tiszán, ha Romániában a Szamosban nem tapasztaltak katasztrófát? Cinikusabb helybéliek erre azzal válaszoltak volna, hogy a Szamos felső szakaszán bizonyára az élővilág már hozzászokott az efféle méregáradathoz, sőt, ha valóban nem történt itt halpusztulás, ennek az a valószínű oka, hogy a folyónak e szakaszán már nincs, ami kipusztuljon. A prefektúrán dolgozó tisztviselő kérdése azonban elég pontosan jelzi azt a mentalitást, amely a román hatóságokat általában jellemzi, ha környezetvédelmi vagy egyéb katasztrófákkal szembesülnek. Az első reflex a tagadás vagy az elhallgatás, mint ahogy a Szamos romániai szakasza mentén élők sem saját hatóságaiktól, hanem a magyar rádió- és tévéállomásoktól szereztek tudomást először a szennyezésről. Jellemző, hogy a román-ausztrál vállalat tevékenységét csak akkor függesztették fel, amikor világossá vált, hogy a határon túli pusztítást Magyarország nem nézi tétlenül, a másik nemesfém-kinyerő céget, az állami vállalatot pedig azóta sem állították le.
A helyszínen vizsgálódó magyar szakemberek megállapították, hogy noha a nagy méreghullám az Aurul medencéjétől indult, sokkal veszélyesebb az, ami az állami tározónál zajlik. Itt ugyanis a technológia nem zárt rendszerű, tehát a ciános vizet nem forgatják vissza, hanem közömbösítik és leengedik. Ha pedig a közömbösítés nem sikerül, akkor olyan szennyeződés indul meg, mint amilyen február 7-én. Nem olyan hosszantartó és erős, mint az első, viszont nem kell gátszakadás ahhoz, hogy bekövetkezzen. Elég néhány ember hanyagsága néhány órán keresztül. Ez azonban a romániai környezetvédelmi hatóságnak már nem volt baleset, csak a határérték túllépése. Az illetékesek végtelen nyugalma azért is furcsa, mert míg az érintett magyarországi vizek mentén a lakosság túlnyomó többsége biztonságos vezetékes vizet kap, addig a romániai szakaszokon igen sokan csak a folyók közelében fúrt kutakból ihatnak.
Romániában is vannak törvények, amelyek tiltják a veszélyes ipari vállalatok működtetését, és komolyan szankcionálják a szennyezést. Ráadásul magyar szakértők szerint is jók, azaz szigorúak ezek a törvények. Csak épp nincs hozzájuk egyetlen végrehajtási utasítás sem, tehát igazából nem lehet őket érvényesíteni. Ráadásul a törvények ellen dolgoznak komoly gazdasági érdekek is. Valószínű, hogy az állami szektort terhelő hatalmas ipari óriásvállalatok, a galati kohótól a marosvásárhelyi Azomures vegyikombinátig, mind komoly veszélyforrások. Ezt egész egyszerűen onnan lehet tudni, hogy ezek a gigantikus cégek akkor keletkeztek, amikor Romániában még a mainál is kevésbé foglalkoztak környezeti szempontokkal. Szigorú környezetvédelmi előírások mellett pedig az olyannyira áhított külföldi befektetőknek sem túl vonzóak a gyáróriások, amelyek akkor szenynyeznek legkevésbé, ha egyáltalán nem dolgoznak. Jellemző Kiskapus, a “Fekete Város” példája: a településen koromból gyártottak festéket, amitől valóban az egész városka fekete volt évtizedekig - most már tisztább, és kevesebb is a beteg ember, mert néhány éve a vállalat annyira eladósodott, hogy teljesen leállították.
Az átlag romániai a megélhetésért küzd, és közben nem foglalkozik környezete tisztaságával és hasonlót lehet elmondani az átlag román kormányokról is. Eddig valamennyi többnyire azzal volt elfoglalva, hogy valamiféleképp túlélje a saját kormányzását, az állandó politikai és gazdasági válságokhoz képest a természeti katasztrófák, a környezetvédelmi problémák afféle romantikus külsődleges események voltak. Pedig olykor az összefüggés nagyon is nyilvánvaló. Aki először jön Magyarországról Erdélybe, és a korábbi Erdély-képzetet hordozza magában, döbbenten bámulja a kopárra tarolt hegyek sokaságát. Az emberek az elmúlt évtizedekben nekiestek az erdőknek, mert a fa volt a legegyszerűbben megszerezhető, eladható és feldolgozható termék, exportcikk. Az utóbbi években maguk az állami erdővállalatok is gőzerővel taroltak, mert tudták, hogy előbb-utóbb meglesz az a kárpótlási törvény, ami az erdőket visszaszolgáltatja eredeti tulajdonosaiknak. A letarolt hegyoldalakat aztán már semmi sem védi, tavasszal és ősszel földcsuszamlások, télen lavinák zúdulnak a völgyben lakókra, az utak félévenként tönkremennek, az idegenforgalom képtelen a fellendülésre a legszebb hegyvidékeken is.
A lavinákról és földcsuszamlásokról sűrűn látni megható híradó-riportokat, a Szamos és a Tisza magyarországi pusztulásáról azonban alig tud valamit a romániai tévénéző. A román nyelvű médiák jóformán eltitkolják a határon túl történteket, mintha az már mindenkinek mindegy lenne, még akkor is, ha a gyilkos méreg Romániából szabadult a folyókra. Csak néha bukkan fel egy-egy híradásban a „természeti katasztrófa” kifejezés, de mindig kissé kétkedő formában, a magyar hatóságok megkérdőjelezhető állításaként.
Egy hírügynökség pedig egyenesen azt állítja, hogy Magyarország azért próbálja katasztrófának beállítani a ciánmérgezést, mert ő maga sem képes teljesíteni az uniós csatlakozás környezetvédelmi feltételeit. A problémák mai kezelése azonban épp az uniós tagság fényében üt vissza Romániára. Sokkal drágább és keservesebb folyamat lesz évek múlva leállítani a szennyező gyárakat.
De visszaüt a környezet elhanyagolása a lehető legkonkrétabb módon is. A román közvélemény számára a baj ott ér véget, ahol a folyó átlépi a határt - furcsamód keveseknek jut eszébe, amire egy környezetvédelmi professzor figyelmeztet: a Románia északi csücskében keletkező szennyezés előbb vagy utóbb, hígabban vagy sűrűbben, de visszajut Romániába. A Szamos a Tiszába ömlik, a Tisza a Dunába, a Duna visszakanyarodik Romániába. A ciános víz végállomása, a szennyeződések végső lerakóhelye pedig nem más, mint a Románia által oly nagy becsben tartott, világhírű, csodálatos természetvédelmi terület, a román nemzeti büszkeség tárgya, a Duna-delta.


Szegedi halászlé “emléke”

Aszalós Szilvia
Szöged hírös város. Többek között papucsáról, paprikájáról, halászléjéről. Ez utóbbi lehetséges, hogy veszít valamelyest hírnevéből az elkövetkezendő években ugyanis nemigen lesz olyan tiszai hal, amelyet kimondottan az ennek elkészítésére specializálódott éttermek felhasználnának. Ők azok, akik a legelkeseredettebbek. A tulajdonosok közül sokan minden vagyonukat ebbe a mesterségbe fektették . „A halak mellett sok más állatot és növényt is veszélyeztet a szennyeződés. Nem tudni például, hogy a cián a mederfenéken élő kagylókra, csigákra milyen hatással van, ez csak a felmelegedés után derülhet ki“ - mondta el lapunknak Török Imre György, az Alsó Tisza Vidéki Vízügyi Igazgatóság főmérnöke. Hozzátette azt is: rendkívül nagy erőfeszítéseket tettek, több helyen zsiliplezárást és áttöltést végeztek, hogy a Körösökről érkező ár ne borítsa el a hullámtereket. „Ennek ellenére a rövidebb szakaszokon az áradás nem megakadályozható, ami viszont szintén pusztulással jár az elöntött területeken.” Látványos ez várhatóan ott lesz, ahol erdő van a hullámtérben. A vízszintemelkedésnek egyetlen előnye van: a cianid hígulását eredményezi. A szakemberek munkájának köszönhetően egyébként sikerült megóvni a mérgező víztől a holtágakat, és ezzel együtt több gyönyörű turistahelyet is (például Mártélyt). Védettséget élvez a Tisza-tó és a Fehér-tó is. Ez utóbbira még nem érkeztek meg a „tavaszi madárvendégek” ami nagy szerencse - állítja dr. Csizmadia György ornitológus, főiskolai docens. A környéken azonban mintegy 25 ezer tőkésréce, 1500 kormorán, néhány réti sas és ezüstkócsag tanyázik. Az ornitológustól megtudtuk, hogy egy tőkésrécére jelenleg a vízben lévő szennyeződés akkor jelentene veszélyt, ha az állat a napokban körülbelül 2-3 liter vizet meginna, de ezt persze nem teszi. „A madár által elfogyasztott planktonban viszont elképzelhető, hogy töményebb koncentrációban van jelen a cianid vegyület. Ez jelenti az igazi problémát.”
A turizmust tekintve várhatóan ez az esztendő sem tartozik majd a legkecsegtetőbbek közé. Mint ismeretes, tavaly a koszovói háború, majd az alfa-sugárzás tette kevésbé vonzóvá Csongrád megye székhelyét és környékét. Hogy a ciánszennyeződés után ezen a nyáron hányan választják fürdőző helyül a térséget, egyelőre nem tudni. Azt viszont határozottan állítják a szakemberek, hogy „hiába is jönnének a nyaralni vágyók, valószínűleg nem mártózhatnának meg a folyóban”. „Egy ideig biztos, hogy tilos lesz a fürdőzés Szegeden” - mondta Török Imre György, az Ativvizig munkatársa. A kérdés csak az, hogy mindemellett például a Kajak-Kenu Sportegyesület tagjainak ki kell-e majd utazniuk a város szélén lévő Maty éri pályára, ha edzeni akarnak.