Vissza a tartalomjegyzékhez

Vagyim Arisztov
Széljegyzetek Oroszországból

Újból Szentpéterváron vagyok, hátam mögött egy Budapestről megtett hosszú út. A kellemes Nyevszkij Proszpekt-i séta után egy barátomnál szállok meg, akivel annak idején éveken át együtt dolgoztunk. Magamba merülve borotválkoztam a fürdőszobában, mikor beszólt a házigazda: „Ne kínozd már azt a szerencsétlen csapot! Nyisd meg a vizet, hadd folyjék csak nyugodtan - nem Európában vagy, itt nincsenek mérők.” Valóban: sem a vizet, sem a gázt nem mérik - használd bátran havi fixért. A villany havonta átszámítva 200 forintba kerül, ami pár hónapnyi külföldi tartózkodás után áprilisi tréfának tűnik.


Gondosan megvizsgálják az orosz útlevéllel érkezőket. Az álneveket is figyelik    

A tartósan alacsony szolgáltatástarifák a szociális stabilitás garanciái. Erre akkor döbben rá az ember, mikor belép egy boltba. Az árak hasonlóak, vagy magasabbak, mint Budapesten, mindez 70 dolláros (vidéken még kevesebb) átlagfizetés mellett. Barátaim nehezen tudják elhinni, hogy Magyarország fővárosában már mindössze tízrubelnyi összegért (100 Ft) lehet egy kiló almát venni. Én pedig a magam részéről nehezen tudnék elképzelni 1200 Ft-os sárgabarackot, ahogyan azt Szentpétervárott láttam.
Azért, hogy a pénztárca tartalma legalább valamilyen mértékben megfeleljen a bolti áraknak, mindenki küzd, ahogy tud. „Azt kérdezed, milyen az élet Oroszországban? - kérdezi barátom. - Egy 200 évvel ezelőtt élt történész szavaival válaszolok, aki Európába érkezésekor a következőt mondta: »Lopnak.«”
„Lopnak” - mondja egy másik barátom (függetlenül az előző véleményétől). Ő terjesztőként dolgozik egy neves szentpétervári újságnál. Bizalmasan feltárja előttem a kollégák zseniálisan egyszerű lopási technikáit, melyeket illetően már tett is egy-két rávezető megjegyzést főnökeinek - hiába.
„Lopnak” - valami különös nyugalommal és rezignáltsággal jellemzi beosztot-tai munkáját egy harmadik
ismerősöm. Két élelmiszerüzlet tulajdonosa, így a jelenlegi oroszországi körülményekhez képest jómódúnak mondható: van egy autója, nagy lakása, és időről időre még azt is megengedheti magának, hogy családi kirándulásokat tegyen Helsinkibe. Valószínűleg amiatt, hogy tisztában van polgártársai életszínvonalával, nagyvonalúan kezeli azt a tényt, hogy üzleteiben havonta átlagosan pár száz dollárnyi vesztesége van. „Az ügyek felderítése, pláne, ha a rendőrség is részt vesz benne, eleve többe kerülne nekem - jegyzi meg filozofikusan, látván, mennyire elcsodálkozom nyugalmán. - Akiket lopással gyanúsítok, elbocsátom. Azonban az újak is lopnak…”


Korrupció-stop. Putyintól várják a megoldást    Fotók: Kommerszant

Új névvel Helsinkibe

Borisz K. sofőrként dolgozik. Nagyon haragszik az apjára. Ő a szovjet időkben nagyfőnök volt, de ahogy sokaknak Oroszországban, neki is az alkohol okozta a vesztét: lefokozták, majd idő előtt nyugdíjazták. Fia, Borisz ezután már nem tartozott a városi aranyifjak csoportjába, amelybe a magas beosztású tisztviselők gyermekeit sorolták. Azóta már eltelt 10 év, de Borisz még most is azt mondja: azok a fiatalok mind jó helyekre kerültek a szüleik révén. „Jó állás, nagy szentpétervári lakás - az én apám semmi ilyet nem tudott elintézni.” Mindemellett Boriszt egyáltalán nem zavarja az a tény, hogy ő egy ereje teljében lévő 33 éves fiatal, míg apja egy beteg öregember.
Oleg R. Borisszal egyidős férfi, a jég hátán is megél, amolyan „self-made man”. A kilencvenes évektől autókereskedéssel kezdett foglalkozni. Használt kocsikat hozott be Finnországból. Mikor ez már nem hozott elegendő profitot, vodkát és cigarettát kezdett csempészni, szintén a finneknek; mint ismeretes, odakinn mindkettőnek borsos ára van. Visszafelé használt bútort, kerékpárt és autóalkatrészt hozott. Azonban nem olyan
régen Oleg cigarettával és vodkával tömött kocsiját feltartóztatták a finn vámosok, és két évre megtiltották neki az országukba való belépést. Ő erre, hogy megmentse a bizniszét, új nevet vett fel (akár egy nő, mikor felveszi a férje nevét).
Egy hét múlva megjelent a finn konzulátuson vadonatúj okmányokkal, hogy vízumot kérjen. Amikor elutasították, felháborodva magyarázatot követelt, úgymond mi az oka annak, hogy megtiltják a beutazást egy „olyan embernek, aki először készül Finnországba”. Válaszképpen a saját igazi nevét hallotta és egy udvarias tanácsot, hogy talán két év múlva próbálkozzon újra… A finnek már elég nagy tapasztalatra tettek szert az ilyesfajta leleményes emberekkel kapcsolatban. Oleg leleményessége azonban nem ért ezzel véget: most éppen Svédországba szerzett vízumot…

Színház az elnökért

A jelentős szociális és gazdasági nehézségek ellenére Szentpéterváron aktív kulturális élet folyik. A színházakban teli nézőterek előtt zajlanak az előadások, előtte pedig nagyban folyik a jegyüzérkedés. A barátommal együtt sikerült bejutnunk a nagyhírű „Tovsztogonov Színházba”: a darab főszereplője a közismert színész, Nyikolaj Trofimov volt, akinek éppen aznap volt a nyolcvanadik születésnapja. Az előadás után a nézőközönség lelkesen ünnepelte őt. Vlagyimir Jakovljev, Szentpétervár polgármestere külön köszöntőt is mondott. Az eset során megfigyelhettük, hogyan ragadnak meg egyesek minden lehetséges módot politikai tőke kovácsolására. „Az elnök rendelete alapján - mondta a polgármester - átnyújtjuk Nyikolaj Trofimovnak a Haza Érdemrendet”. Oroszországban jelen pillanatban nincs elnök, csak ügyvezető államfő. Jakovljevnek azonban ki kell mutatnia lojalitását Putyin felé. Bár ebben nincs egyedül. A csinovnyikok egész tömegei hagyják el Luzskov és Primakov pártját és igazolnak át a győztes „Jegyinsztvóba”. Fő szabály: mindig a győztes mellett lenni.
Abban, hogy Putyin lesz az elnök, gyakorlatilag senki sem kételkedik, akárkivel beszéltem. Putyin a legtöbb ember számára szimpatikus, most ő az „erős kéz”, ami már annyira hiányzott az oroszoknak. Jó visszhangot váltott ki Putyinnak mind a Kaukázus, mind a Nyugat irányában megnyilvánuló keménykezűsége is, sőt ez az irányvonal egyre inkább nemzeti eszmévé kezd duzzadni. „Mi lehet az, ami jobban egyesíthetne minket, mint egy közös ellenség?” - kérdezte tőlem egy férfi Csecsenföldről való beszélgetésünk során. „A csecsen terroristákkal végleg le kell számolni - tette hozzá egy másik -, különben ez a pestis csak még jobban szétterjed. A Nyugat pedig csak ne üsse bele az orrát a mi dolgainkba. Most már teljesen érthető, hogyan viszonyul hozzánk a Nyugat: neki akkor jó, ha nekünk rossz.”
Némelyek szerint Putyinból még diktátor is válhat. Azonban még közöttük sem mindenki vélekedik úgy, hogy a diktatúra veszélyt jelentene az ország számára.
-„Higgye el, a diktatúra nem a legrosszabb megoldás - osztotta meg velem véleményét egy ötvenéves karéliai vállalkozó. - Túléljük mi a diktatúrát is. Sőt, lehet, hogy a jelenlegi zűrzavarban nem is ártana. Ami ennél sokkal veszélyesebb lehetőség, az a tulajdon újrafelosztása. Akkor aztán polgárháború lenne…”
Arról, hogy a csecsen ügyet végleg és megnyugtatóan le kell zárni, hogy az országnak erős kézre van szüksége, valamint hogy a Nyugat Oroszország ellensége, még a liberális ellenzékiek is meg vannak győződve. M., a Pétervári Egyetem Orosz Történettudományi Karának professzora valamikor az egyik legkedveltebb előadó volt. Még a szovjet időkben arról beszélt a tanulóknak, amit mások vagy nem tudtak, vagy még említeni is féltek. M. mindig is nyugatbarát volt, és Oroszországban
az elsők között nyugati módszertanokat használt fel munkája során. A kilencvenes években sokat dolgozott odakint, az USA-ban, Franciaországban, Németországban. Japánban előadásokat tartott. Ma ezt mondja: „Ahogy Oroszországban sokaknak, nekem is illúzióim voltak a Nyugattal kapcsolatosan. Úgy gondoltam, hogy az országunk javát akarja, és csupán a kommunista rezsim ellen küzd. Azonban, miután több időt eltöltöttem ott, megértettem, hogy nem a rezsimet, hanem Oroszországot félik és gyűlölik. A Nyugat Oroszország ellensége, és ez különösen most, a csecsenföldi hadművelet során látható.”

Balti BNV

Gennagyij Popov az észt Narva városából való, magas beosztása van, az Ivangorodi Múzeum igazgatója. Ivangorod és Narva - olyan városok, mint Pest és Buda: a Narva folyó két partján helyezkednek el. Sokáig gyakorlatilag egy városnak számítottak, azonban a Szovjetunió széthullása után a gazdagabb, nagyobb (de ugyanúgy oroszok lakta) Narva az Észt Köztársaság határain belülre került. Amikor az észt hatalom az oroszellenes irányvonal keretében elkezdte az oroszok Észtországból való kiszorítását, Gennagyij Popovot elkezdte foglalkoztatni egy amolyan „ígéret földje” létrehozásának gondolata, az újonnan elhazátlanodott oroszok számára. (Állítása szerint ez az ötlete a kozmoszból származik.) Mivel ezek a balti államokból kitelepült oroszok nem igazán tudtak beilleszkedni Oroszországban, a múzeumigazgató arra a következtetésre jutott, hogy külön várost kell építeni nekik. A városnak már a neve is megvan: Venyedszk. A hely pedig, ahová tervezte, a balti-tengeri Finn-öbölben elhelyezkedő Berezovij-szigetek, körülbelül 100 kilométernyire Szentpétervártól.
Popov már a város utcáit, tereit is elnevezte. Ötlete az idő során egy Európa-jelentőségű északi üdülőhelynek a Berezovij-szigeteken történő létrehozását tartalmazó koncepcióvá teljesedett. Venyedszk város a szerző elgondolása szerint a balti térség kilenc országának népgazdasági eredményeit is
hivatott majd demonstrálni, amolyan „Balti BNV”-ként, ahol minden országnak saját nemzeti „negyede” lesz, azok sajátos építészeti hagyományaival.
Az ilyen „BNV” és üdülőhely a szerzői terv értelmében meg kell, hogy oldja Venyedszk lakosságának foglalkoztatási problémáját. Sőt, nem is csak Venyedszkét; az „ígéret földje” azóta további két várossal, Új Trójával és Orosz Arkonával bővült. A terv pontos kidolgozottsága és részletessége - a gazdasági és politikai realitások figyelembe vétele nélkül - arról árulkodik, hogy Gennagyij Popov személyében egy modern orosz utópistával állunk szemben. Erre már maga a terv léte és átgondoltsága is bizonyíték. Mint a klasszikus utópisták többsége, ő is tökéletes geometriai formákban gondolkodik.
- Hogyan áll mindehhez a hatalom? - kérdezik a szerzőt.
- Pozitívan - mondja ő. - De pénzük nincs.
Úgy látszik, Gennagyij Popov már nem reméli, hogy terveivel valaha is érdemben foglalkoznak majd - így hát ő maga talált forrást tervének finanszírozására. „Péterváron nap mint nap ölik az újgazdagokat - magyarázza. - Javaslom a központi sziget mellett megalapítani a halál szigetét is, ahol ötezer dollárért temetik el ezeket a megölötteket. A sírok legalább olyan méretűek lennének, mint Kennedyé. Lehetne továbbá a kedvenc kiscicák és papagájok számára is temetőt létrehozni, szintén pénzért. Az újgazdagok temetési szertartása sokkal hatásosabban fog történni, mint eddig. A megölöttek testeit szállító gyászhajó, a »fekete hattyú« a pétervári Palota-rakparttól a szigetekig jár majd. Ott jobb lesz nekik, mint Péterváron: a szárazság miatt a testek a földben olyanok lesznek, akár a múmiák. Ezért öt-, sőt még tízezer dollár sem sok.”
Gennagyij Popov elképzelése kétségtelenül az orosz utópia fényes példája. Egyfajta kísérlet arra, hogy egy csapásra minden probléma megoldódjon egy bizonyos város felépítésével, ahol az emberek „új módon” élnek majd.
Oroszországban a történelem folyamán nem kevés hasonló utópia létezett. Egy újabb utópia feltűnése azt jelzi, hogy minden nehézség ellenére Oroszország él, és továbbra is Oroszország
marad.