Erdei L. Tamás
A határtalan információ kora

A szóbeliség/írásbeliség, beszélt nyelv/írott nyelv kettőssége egyike az emberi gondolkodás legősibb és legfontosabb kérdésköreinek. A nyugati civilizáció szempontjából mindkét alapvető (a zsidó-keresztény, és a görög-római) hagyomány számára a nyelviség a gyökerekig meghatározó jelentőséggel bír: elválaszthatatlan az eredettől, a gondolkodástól és az identitástól. A stabil alfabetikus írásbeliség kora mindkét hagyományban az i.e. VI-V. századtól kezdődik, hiszen a Szináj-hegyi törvényadástól Ezsdrás reformjaiig az írott Tórát a zsidóság csak a papi felolvasásokon (recitálás) keresztül ismerte meg. Ezt követően azonban minden gyermeknek meg kellett tanulnia olvasni, és a Törvényt is ekkortól másolták és tanulmányozták nagy számban. Hasonlóképpen a görögség „szent” iratai, a homéroszi eposzok a kutatók szerint bár az i.e. VIII-VII. században keletkeztek, valószínűleg a VI. század végéig, Peiszisztratosz reformjaiig főképp szóban (orálisan) terjedtek, s csak ezután váltak az iskolai oktatás írott anyagává.

„Az igazi beszélgetés sohasem az, amelyet folytatni akartunk. Sőt, általában helyesebb azt mondani, hogy beszélgetésbe kerülünk, beszélgetésbe bonyolódunk......a beszélgetésnek saját szelleme van, s a nyelv, amelyen folyik, magában hordja saját igazságát, azaz ‘feltár’ és megmutat valamit, ami aztán ettől fogva van.”
(Hans-Georg Gadamer)

A zsidó-keresztény kánon

A hiteles, héber és arám nyelvű ószövetségi és a görög újszövetségi iratok gyűjteményét a Biblia kánonjának nevezik. A „biblia” szó a görög „biblion” többesszáma, jelentése: könyvek; a „kánon” hiteles mértéket, mércét, szabályt jelent. Önmagára a Biblia szövege „a Könyvek”, „az Írás” „az Írások”, „a Szent Írások”, valamint „a Törvény és a próféták” néven hivat-kozik.
A judaizmus alapját jelentő héber kánon három fő része a Törvény (Torá), a Próféták (Neviim) és az Írások (Ketuvim). A héber „Torá” szó a „tanít”, „oktat”, „utat mutat” igékből származik. A Tóra, a Szentírás magva Mózes öt könyvéből áll, és 52 szakaszra van felosztva. Ma is megtalálható minden zsinagógában, ahol szombatról szombatra felolvasnak belőle egy-egy szakaszt, tehát az év minden szombatjára egy szakasz jut, s így egy év alatt hétről hétre felolvassák az egész Tórát.
A kereszténység szent könyveként a Biblia a héber kánonon (Ószövetség) kívül magában foglalja a görög nyelvű Újszövetséget (diathéké) is. A két rész tematikus szerkezete tükörképe egymásnak. Mindkét kánon történeti, tanítói és prófétai könyveket foglal magában. Az Ószövetség 17 történeti könyvének (1Mózestől Eszter könyvéig) az Újszövetség 5 történeti könyve (a négy evangélium és az Apostolok cselekedetei), az 5 tanítói könyvnek (Jóbtól az Énekek Énekéig) a 21 tanítói apostoli levél, a 17 prófétai könyvnek (Ézsaiástól Malakiásig) pedig az ÚSZ egyetlen prófétikus könyve, a János apokalipszise felel meg.
A judaizmus hívői és a keresztények Istennel való kapcsolatának alapja Isten beszédének rendszeres hallgatása. A jeruzsálemi Templom lépcsőjéről a főpap naponta háromszor recitálta a Kinyilatkoztatás legfontosabb igéjét: „Halljad Izráel, az Úr, a te Istened egy Úr.” (Mózes V. könyve 6:4) Az Újszövetség pedig egyenesen a keresztény hit forrásaként jelöli meg a hallást: „A hit hallásból van, a hallás pedig Isten ígéje által.” (Rómabeliekhez írt levél 10:17 Károli-fordítás)
Az isteni Kinyilatkoztatást jelölő héber „dávár”, valamint a görög „logosz” és „rhéma” szavak jelentése (kimondott szó, teremtő beszéd, ige, üzenet) az elsődlegesen vizuális görög-római kultúrával szemben a zsidó-keresztény kultúra elsődlegesen és meghatározóan auditív jellegéről tesznek bizonyságot. Ebben a közegben az írott és a felolvasott, vagyis hangzó nyelv között aktív kölcsönhatás van, az Írás mérték a beszéd számára, a kimondott szó pedig megeleveníti az írottat. A zsidóság és a korai kereszténység számára megfellebbezhetetlen az Írás tekintélye, mely a felolvasás által újra és újra élővé válik, mert az isteni Szó (Dávár, Logosz) fizikai-metafizikai erejét aktivizálja a hallgatók életében. A judaizmus önazonossága a Törvény megőrzésében és áthagyományozásában gyökerezik. A zsidóság önmagát a Könyv Népének tartja, a Könyvének, mely fontosabb, mint bármi más az emberi létezésben. A rabbinikus tanításban a teremtett világ ugyan mulandó, a Törvény azonban örök. A Talmud szerint nem a Tóra van a világban, hanem a világ származik a Tórából. Maga a zsidó identitás is a Törvényhez való viszonyból táplálkozik: zsidó az, akinek Adonáj az Istene, magán viseli a szövetség (börit) jelét, és megtartja a Törvényt. Keresztény pedig az, aki a hirdetett Igében való hit által elfogadta a Názáreti Jézus Krisztust Isten Fiának, és saját kizárólagos személyes megváltójának.
A görög-római civilizáció identitás-tényezői a zsidó-kereszténnyel szemben kulturálisak, illetve jogiak. Az ókori görögség azonossága a nyelvhez való viszonyban gyökerezik, számára görög az, aki értelmesen (vagyis görögül) beszél. Mivel a görög beszéd (nyelv) tudása egyenlő a hellén kultúra ismeretével és elsajátításával, ez egyben nemzeti-kulturális identitást is jelent, élesen szembeállítva a barbárok civilizálatlanságával. A görögök nyelvi identitástudatára jellemző, hogy a „barbarosz” görög szó „zavaros, értelmetlen beszédű”-t jelent. Sokkal gyakorlatiasabb ennél a jogi (lex romanum) szemléletű római gondolkodás. A rómaiak identitásukat törvényeikből származtatták, és kizárólag jogi-politikai értelemben kezelték: római ember az volt, aki rendelkezett római polgárjoggal.

A klasszikus antik görögség

A görög-római civilizáció az elsődleges vizuális-orális kultúrában gyökerezik: számára nem az írás, hanem a látvány, és a szabad élőbeszéd az elsődleges. A híres kalokagathia-eszmény (kalosz kai agathón - szép és jó) forrása az, hogy az ókori görög gondolkodás nem volt képes az esztétikai szépségtől elválasztani az erkölcsi jót. A szépség és a jóság számukra olyan szorosan összefüggött, hogy a jó csakis szép köntösben jelenhetett meg, és viszont: ami (aki) szép, az csak jó és magasabbrendű, ami rút, az csak rossz és alantas lehetett. Ezért szokás a görögök esetében szépségvallásról beszélni. Ennek a kultusznak legfőbb papja a legnagyobb görög költő, Homérosz volt.
Az antik görög kultúra által elsődlegesen kitüntetett, ősi görög szövegek, Homérosz epikus költeményei egy nép, és ami számukra ezzel egyet jelentett: egy nyelv születésének heroikus dokumentumai. Ennélfogva ezek a - szóban hagyományozódó - görög mítoszokat egységes írásművé komponáló eposzok nemzeti összetartó erőként, mintegy „szent hagyományként” funkcionáltak az egész görög-római antikvitásban. Aki művelt ember volt, az ismerte Homérosz és Hésziodosz költeményeit, sőt hosszabb részeket tudott fejből idézni belőlük. Maga a görög „nomosz” (törvény) szó is eredetileg az énekes-költő (rapszódosz) énekeit jelentette. Az Íliász és az Odüsszeia feltehetően több évszázados szóbeli hagyományon alapulnak, és a nyelvről kizárólag mint beszédről és szóbeli törvényről tesznek említést. A homéroszi hagyományt az i.e. VI. században kanonizálták, s ezzel megkezdődött a mítikus világkép viszszaszorulása, és a racionalizált világviszonyulás térnyerése.
A mítosz/logosz korszakváltás tehát elválaszthatatlanul összefügg az elsődlegesen szóbeli kultúrából az írásbeliség korába történő átmenettel. Nem lenne teljes azonban a kép a görög filozófusok nélkül, akik nem csupán paszszív tudósítói, de céltudatos előmozdítói is voltak a mitológiai világkép logikusra cserélésének. A filozófusok körében szinte kötelező hagyománnyá vált a híres görög költők ócsárlása, mitikus-babonás világképük nevetségessé tétele. Az első „valláskritikus”, az eleai Xenophanész így bírálja a „szent” költőket: „Rákent isteneinkre Homérosz Hésziodosszal minden olyant, ami gáncs vagy szégyen az emberi nemnél: lopni, paráználkodni, s amellett csalni is egymást.” A filozófusok racionális alapon elutasították a csillagjóslást is, ami szintén része volt a Homérosz által megörökített mitikus kornak. „Homéroszt is érdemes volna a versenyekről kikergetni és megkorbácsolni...”- írta a nem kevésbé radikális kritikus, Hérakleitosz. A görögség legnagyobb bölcselője, Platón pedig költeményeik erkölcstelensége és igazságtalansága miatt egyenesen a legnagyobb veszélynek tekintette és száműzte eszményi államából a költőket, élükön Homérosszal.
Minden kritikájuk ellenére a klasszikus kor filozófusai ugyanakkor megmaradtak a homéroszi nyelvszemléletnél, és a nyelvet kizárólag élő, hangzó beszédnyelvnek tekintették. A Platón által mértékadóvá tett hierarchikus jelelméleti és ismeretelméleti rendszerben az írás a legalacsonyabb fokon áll, valójában nem más mint puszta emlékezettechnikai eszköz. Az írott nyelv tehát az elsődlegesen vizuális kultúrában mindig alárendelődik a beszélt nyelvnek, és a kettő között sohasem lehetséges olyan termékeny, kölcsönös viszony, mint a zsidó-keresztény hagyományban. Platón ezt a következőképpen rögzíti híres VII. levelében:
„…aki eszénél van, sohasem fog bátorságot venni magának arra, hogy a gyarló nyelv formájába öltöztesse, amit szellemével megfogott, s még kevésbé abba a merev formájába, amely az írásba rögzített nyelv tulajdonsága... Ezért tehát minden komoly ember a végsőkig irtózik attól, hogy komoly dolgokról valaha is írásban nyilatkozzék, és azokat az emberi rosszindulatnak és meg nem értésnek tegye ki.”
A későantik kortól azonban elsősorban a Római Birodalom területén dominánsan írásbelivé válik az információ: a római törvényeket és császári rendeleteket kötelezően írásba foglalják, a 325. évi Niceai Zsinat végső formájában rögzíti az Újszövetségi Szentírás hitelesnek tekintett könyveinek kánonját, a judaizmusban pedig a II-III. századra írott formában is létrejön az úgynevezett „Orális Tóra”, mely a zsidó hagyomány szerint a Szináj-hegyi törvényadás óta szóban hagyományozódott tovább, és előbb a Törvényt magyarázó Talmud, majd a középkorban a misztikus Kabbala forrásává lesz.

A nyelv szerepe a Gutenberg-galaxisban

Valóságos kulturális-szellemi korszakváltást eredményezett a könyvnyomtatás koraújkori elterjedése. Gutenberg találmánya (az 1452-1455. között elkészült első nyomtatott könyv a világtörténelemben éppen a Biblia volt) által a kommunikációs technológiákban bekövetkezett alapvető változások, különösen a reformációval együttesen mélyrehatóan befolyásolták a társadalom szerkezetváltozását. A nyomtatott írás mennyiségi és minőségi jellegzetességei készítették elő a (mind pszichikai, mind politikai értelemben vett) modern személyiség kialakulását. A néma olvasás (a kéziratos írásbeliség korában még fennhangon olvastak!), és az ezáltal előidézett kontemplatív befeléfordulás filozófiai-lélektani hatásai eredményezték az individualizmus, a szubjektivizmus, a történeti tudat, a reflektív, kritikai gondolkodás általános elterjedését. Nem véletlen, hogy az egyetemes papság teológiáját hirdető, és a “Sola Scriptura” (egyedül a Szentírás) bibliaértelmezési elvét valló XVI-XVII. századi protestantizmus és a fiatal nyomtatott könyvkultúra között olyan mély, inspiratív kölcsönhatás jöhetett létre. A reformátorok ugyanis teológiai meggyőződésükből következően lefordították az európai nyelvekre a Szentírást, és arra törekedtek, hogy minden hívőnek saját Bibliája legyen, ezáltal egyénileg is megélje hitét. A nyomdatechnikai lehetőségek ösztönözték a reformátorokat, a reformáció serkentette a könyvnyomtatást. Bibliák, kommentárok, prédikációk, énekeskönyvek, tudományos művek tömeges méretű kinyomtatására került sor. Ez a középkori latinitás uralmából kiszakadva a nemzeti irodalmi nyelvek megújulásának, sok esetben (német, magyar) létrejöttének, ezáltal a nemzetállamiság gondolatának és a modern nacionalizmusnak készítette az utat.
A nyomtatott írásbeliségnek a reformáció rendkívül gyors elterjedése mellett a másik legfontosabb társadalmi hatása volt, hogy egy újfajta értelmiségi réteg, a világi literátorok egyre inkább független és polgárosodó csoportjának létrejöttét tette lehetővé, amelynek intellektuális és politikai hatalma a XX. század közepéig, az ún. Gutenberg-galaxis egységének utolsó pillanataiig töretlen maradt.

A neovizuális kor nyelve

Az utóbbi évtizedekben azonban a bizonyos tudósok által „ikonikus fordulatnak” nevezett vizuális forra-dalom ismét alapjaiban alakítja át a kommunikációs technológiák és nyelvfelfogásunk radikális megváltoztatása által a társadalom és a gondolkodás hagyományos struktúráit. Ennek a neovizuális kornak a másodlagos, közvetett szóbelisége az elektronikus kommunikáció (rádiózás, televíziózás, telefónia, számítógép-hálózatok, internet, audio-vizuális és multimediális kapcsolatok stb.) által egészen új, globális tudás- és ismeretkoncepciókat, az információ- és hatalomszervezés soha nem látott technikáit hozza létre. Ezáltal egy új, a személyes szabadság számára egyre szűkebb teret engedő gondolkodási és életforma van kialakulóban.
A koraújkorban létrejött nyugati értelmiség helyzeténél, gazdasági-politikai érdekeinél fogva mindig a hatalmi ágak megosztására törekedett, és az egyes ember számára a központi hatalommal szemben igyekezett minél nagyobb szabadságot biztosítani. Ez a hagyományos értelmiség a neovizuális korban az információszerzés megállíthatatlan demokratizálódása révén fokozatosan elveszíti kizárólagos vezető szerepét és kiváltságait az információszervezésben, ezáltal folyamatosan veszít politikai súlyából és társadalmi tekintélyéből is. Így egyre inkább a politikai lomtárba kerülnek azok az egyes ember személyes szabadságára irányuló törekvések is, amelyet ez a réteg fél évezreden keresztül képviselt.
Az individuális szabadság eszméje, mely a nyugati civilizációt uralkodóvá tette az egész világon, lassan elavulttá válik, és a történelemkönyvek lapjaira szorul vissza. A posztmodern ember már nem megváltoztatni akarja a valóságot, hanem látszatvilágokba menekül előle. A virtuális valóság immár nem a jövő utópisztikus álmai közé tartozik, hanem a hétköznapokat meghatározó tényezővé vált. Az információfüggés jellegzetes tünet az ezredforduló emberénél, ám míg korábban pusztán kíváncsiságát és híréhségét elégítette ki a sajtó és az elektronikus kommunikáció által, ma már, és a jövőben egyre inkább, maga is részévé válik annak a rendszernek, amely eddig csupán életének egy tényezőjét jelentette: a rendszer szervezi az egyén életének egyre több területét. A posztmodern ember a világhálón dolgozik, kommunikál, kereskedik, szórakozik, teremt (névtelenül!) fiktív kapcsolatokat fiktív személyekkel, itt elégíti ki különféle vágyait és igényeit, míg felhasználóként és fogyasztóként már maga is a hálózat előre kalkulált és rendszerszerűen manipulált részévé válik. A ki-
bertér (cyberspace) virtuális valóságában otthonosabban mozog, mint saját, hétköznapi világában. Egyre inkább multinacionális óriáscégek, számító-gépes rendszergazdák, hálózati szolgáltatók és szoftvergyártók függésébe kerül az egyes ember hétköznapi tevékenysége. Az egyén számára immár kontrollálhatatlan sebességű és menynyiségű információt egyre gyorsab-ban sajátítja ki egy személytelen hálózat, amely nem filozófiai eszmék és politikai erővonalak, hanem informális és gazdasági érdekek mentén (ön)szerveződik.
A neovizuális kor nyelve a másodlagos szóbeliség. Az ikonikus fordulat révén a magasabbrendű, összetett, árnyalt fogalmi gondolkodás háttérbe szorul, és újra a képi-vizuális információ válik meghatározóvá: ikonok, rajzok, fénykép- és filmfelvételek, audiovizuális információk uralják a kibertért. A saját belső (?) törvényszerűségei alapján működő hálózatban a kánon elveszíti eredeti jelentését, miközben a mértékadó funkciót továbbra is gyakorolja. Nincs többé legitimáló közösség, mely szétválasztaná a károst a hasznostól, az építőt a rombolótól, a jót a rossztól, s az egyiket mértékké emelné, a másikat kirekesztené. Az internet feloldja a hagyományos tekintélyi funkciókat, amelyek évezredek óta szervezik az emberiség hétköznapjait. Korunk a határtalan információ kora. Minden külső (nemzeti, politikai, erkölcsi) korlátozás megszűnésével vagy lehetetlenné válásával a határtalan látvány és a határtalan beszéd felelősség nélküli korát éljük. Ennek jogi, politikai és erkölcsi következményei ma még beláthatatlanok. Amennyiben Heidegger még a természetes nyelvekre vonatkozó híressé vált kijelentését, miszerint „a nyelv beszél bennünket” a hálózott kommunikáció napról napra kiterjedtebb és egyre nélkülözhetetlenebb világára vonatkoztatjuk, akkor föltehetjük a kérdést: Vajon ma milyen nyelvet beszélünk, vajon holnap milyen nyelv beszél bennünket...?
(A szerző filozófus)