Vissza a tartalomjegyzékhez

Pálfy Gyula
Kockázatok és mellékhatások

A hírek utáni éhség az egyik ősi vágy, a kíváncsiság jellemző tünete. Az írott sajtó, majd a televízió által közvetített tudnivalók tálalása mára készséggel simul a mindinkább szórakoztatni kívánó televíziók műsorpolitikájába. Így lesz a hírértékkel felruházott különféle információk bemutatása az egész napos műsoros valóságfelejtés egyik súlyozott eszköze.

A hírszállítás hajnalán

A rendszeres, mondhatnánk iparszerű hírszolgáltatás korai példájaként az angliai news letters (hírlevelek) nevesíthető a 13. századból, amely vidéki főnemesek számára biztosította a betekintés lehetőségét az udvari életbe. Ám egyidejűleg királyi rendelet tiltotta a hamis hírek közlését. Újabb nagy lépés volt az első, utcán árusított lap megjelenése (Velence, 1536.), hisz az már nem csak egy szűk társadalmi réteghez szólt. A pénzdarab, a „gazetta”, amiért a lapot adták, később több nyelvben is az újság, a hírlap elnevezésévé lett.
Ez idő tájt figyelnek fel az uralkodók is az új véleményformáló eszközre, s kezdik használni - szigorúan szűrt, számukra kedvező hírek terjesztésére. Talán itt keresendő a (mindenkori) kormánypártiság sajtójának jelképes bölcsője.
Egészen más céllal fejlődött ki a kereskedelmi újságírás. Kezdetei a Fugger Zeitunghoz, Európa sokáig legbefolyásosabb bankárcsaládjának lapjához kapcsolhatók, ahol a hiteles, hasznosítható információk gyűjtésén és közvetítésén volt a hangsúly.

Az elektronikus hír súlya

A hírek áramlásának, sőt a velük való kereskedésnek régi tanulságai jórészt ma is érvényesek. Az (egyelőre) még legbefolyásosabb médiumnak számító tévé esetében is, ahol „a napi betevő” hírek gondosan válogatott kép- és hanganyag körítésével jutnak el a nagyközönséghez.
E határokon átsuhanó kép és hang adja a legnagyobb ütőkártyát mindazok kezébe, akik tömegek véleményét kívánják alakítani, hataloméhes politikai vagy pusztán pénzkereseti szándékkal. Oly korban élünk ugyanis, amelynek embere - főleg, ha oda sem figyel - lassan minden területen fogyasztóvá lesz, annyira erős a külső késztetés. Természetes, hogy a híreket is saját, gyorséttermi stílusában, apró, felmelegíthető adagokban kapja be. Ugyanakkor igényszintje a hírek különlegességét (exkluzivitás) és érdekességét (szenzáció) tekintve egyre magasabb.
Mindennek világméretekben leginkább a CNN tud megfelelni, amely sokkoló képeivel szinte vegyíti a fikciót és a valóságot; legalábbis szakértők szerint e határ (a nézőben) elmosódni látszik. A világhíradó egyre több globálisan érvényes mintát is felerősít. Képeiben például egyként tűnnek fel homlokpántos, géppisztolyt lóbáló Rambo-klónként a délszláv háborúk vagy a ruandai és az indonéz zavargások antihősei: a bőrszín eltérhet - a szerelés viszont a mozgóképről korábban levett „márkahűséget” mutatja.
Ted Turner CNN-főnök kezében erős fegyver lapul: a nézettség. Ha csapata egy témára rámozdul, azt masszívan „műsoron tartja” - legyen az a világ legeldugottabb sarkában is -, és az USA kormányának egy idő után lépnie kell. Diplomáciával, majd pénzzel, és végszükségben fegyverrel is. Ez a rettegett CNN-görbe hatásmechanizmusa. Így már érthető a „boss” zagyvaságnak tűnő megjegyzése: „A hírek azok, amiket mi megmutatunk…”

Amit a cél szentesít

Társadalomkutatók a közelmúltban rendszerezték a közéleti kommunikáció fogásait, hangsúlyozva, hogy az esetleges visszaélésekkel milliókat lehet manipulálni. A terület neves ismerője, E. Aronson (a méltán elismert Társas lény alkotója) társszerzőként jegyzett egyik legutóbbi munkájában azt a megdöbbentő állítást teszi, hogy a demokrácia megmaradása az alábbi két feltétel egyidejű meglététől függ:
1. Ha a „rábeszélők” (vagyis a televíziót használó véleményalakítók, többnyire politikusok) szabályosan juttatják el üzenetüket választóikhoz, nem csúsztatnak, rágalmaznak, hanem tényeket állítanak, és felfedik szándékaikat.
2. Ha a nagyszámú hallgatóság elég felkészült ahhoz, hogy az egyenes beszédet „megkülönböztessék a csűrés-csavarástól, a becsületes versenyt a csalástól”.
Nem kell szociálpszichológusnak lenni, hogy megértsük: századunk egyik alapjelenségéről, a manipulációról van szó. Ideje hát megvizsgálnunk azokat a hatásvadász eszközöket, amelyeket a televíziózásban és a politikai életben egyaránt alkalmaznak - nézettségért vagy éppen szavazatokért.
Mindenekelőtt: a hatás nagy része az első benyomáson s a külső megjelenésen múlik - a felmérések szerint az előnyös külső a felolvasott, kommentált hírt hitelesebbé teszi. Hatni tud a pozitív-negatív szórend is, a jelzők, a hangsúlyok ügyes alkalmazása, amelyekkel például a sztárriporter él egyes témák „beállítása”-kor; csakúgy, mint a „megfelelő kérdés” technikája, mely már a nyers szenzációvadászat egyik ismert fogása: sarokba szorít, feltételez, sőt merő fikciót dob a beszélgetőpartner arcába, hogy az akképp reagáljon a feltételezésre, mintha annak valami igazságmagva mégiscsak lenne…
Ez az úgynevezett faktoid módszer igen ismerős. Rendszeresen alkalmazzák a politikában, főként nyomásgyakorlásként. Csakúgy, mint a közkedvelt csúsztatást, mely az egymástól független kép és hangalámondás között tud a nézőben kapcsolatot létrehozni. Innen csak egy lépés a nyílt rágalomtechnika, mikor egy nyilvánvaló hazugság mögé kérdőjelet biggyesztenek, és úgy adják le.

Közszolgálat és kereskedelmiség

Mindezt az újságíró-iskolákban talán olyan erkölcsi célzattal tanítják, hogy a jövendő médiakommunikátorok legalább a nyílt manipuláció kísértését utasítsák el. A piaci verseny azonban éles, így a fegyvertár teljes eszközkészlete hajlamos beszivárogni a műsorszerkesztés napi gyakorlatába.
A sokat emlegetett közszolgálatiságot éppen ezért próbálják sokfelé újra megfogalmazni. Valóban hasznos egy olyan adó is, amelyik úgymond az üzleti érdekektől távol, az állam eltartásában működik. Az ilyen tévétől elvárható, hogy híreiben objektívabb, képi világában pedig konzervatív legyen. A BBC például legutóbb újra elutasította a hírműsorok esetében is „a szex és az erőszak indokolatlan ábrázolását”.
Kérdés persze, hogy az állami függés nem válik-e kitartottsággá. Rangidős, ám nézettségben rendületlenül lefelé csúszó királyi tévénk, az MTV példája szerint ez megeshet. Egykori, „A Hét” című háttérműsora például a fenti eszközökkel - talán valami zavaros nemzetféltésből - keltett hangulatot, mutatott fel közellenséget nézettségnövekedés és társadalmi igény nélkül. Nem csoda, ha a túlélés érdekében ma láthatóan a kereskedelmi adóktól igyekeznek tanulni - melyek már rég nem vele, hanem egymással állnak ádáz háborúban. Ezért náluk mindinkább érezhető, hogy „a show-business szakmai szempontrendszere lépésről lépésre benyomul a tévéhíradók szerkesztési elveibe” (Szecskő Tamás, Magyar Sajtó, 1994). A hírműfaj fellazulását, a két országos kereskedelmi adó, az RTL-Klub és a TV2 híradóinak bulvárosodását mindenekelőtt a nézettségi index görcse okozza. Persze a felelősség is nagy, mert a feszült versenyben a hírszerkesztő állásába kerülhet ugyan a nézettségi mutatók zuhanása, viszont az utólagos helyreigazítások sorozata legalábbis megkérdőjelezi a hitelességet - hiába próbálják meg ezeket a korrekciókat éppenséggel a tényszerű tájékoztatás eszközeként elfogadtatni a nézőkkel. A „csak Önöknek-csak tőlünk” ára a mindig friss szenzáció, amely viszont készségessé teszi a hírgyűjtőket a különféle kiszivárogtatások felkarolására, melyekből jó hangos „ügyet” lehet csinálni. Cél a saját termésű ügyek részarányának növelése - a büszkeség mellett növeli a befolyást is, ha az írott sajtó az adott tévére hivatkozva viszi tovább az ügyet.
Csakhogy: mindenki tudja - a sajtókódexekben ez tényleg alaptan -, hogy a kiszivárogtatások az egyes szervezetek (rendőrség, pártok, kormány) belső hatalmi harcaiból születnek. Tehát eleve hátsó szándékból (és csak elvétve lelkiismereti kényszerből, az elnyomott igazság napvilágra juttatása céljából) kerülnek ki a nyilvánosság boncasztalára. Mi következik ebből? A hírközlés gépezete saját tudtával és beleegyezésével érdekcsoportok üzenőcsatornája lesz - a manipulátorból a manipuláció tárgya!
Hallgatólagos megállapodás ez, ahol a felek megkapják a részüket. A kiszivárogtatók nyomást gyakorolhatnak, a híradók pedig még inkább megfelelhetnek a gazdáiktól rájuk nehezedő nyomásnak: izgalmasnak kell lenni.
A többi már a néző pillanatnyi hangulatán és átlátóképességén múlik. Bizony ez a tények elvesztésének kockázata, amit ma korántsem a sajtószabadság hiánya okoz.
„Hosszabb távon a szórakoztatás iránti vágyunk épp azon a ponton győz le, ahol Hitler és a Pravda vereséget szenvedett.” (Pratkins-Aronson: A rábeszélőgép)