Földvári Katalin
Ikszek Galliából

Két vicces figura menetel a plakáton, á la Stan és Pan. Láttukra az embernek kedve támad kézen fogni apró gyermekeit, és felhőtlen szórakozás reményében moziba vinni őket - végre együtt a család!
Az Asterix és Obelix című film a franciák játékos történelemórára emlékeztető képregényét kínálja egy dimenzióval gazdagabban, mozivásznon, hús-vér szereplőkkel.

Dépardieu mint Obelix, testre szabott szerepben

A franciák kedvelt képregényeit műfajuknál fogva ritkán filmesítik meg, ami külön vonzerőt kölcsönöz a filmnek, nem kevésbé a hazai bemutató időzítése: karácsony, év vége, téli szünet. A képregény cselekménye nemhogy nem csorbul, még ki is egészül a gall varázslóművészet és a hősnő, a franciák által éppen ez évben nemzeti jelképpé választott ifjú modell idomainak aprólékos bemutatásával. Ezzel válik családivá a mozi, hiszen egy ilyen nagyszabású produkció esetében bizonyára nem csak koravén gyermekekre vagy infantilis felnőttekre számítottak. A francia szellemességben azért a képregény után sem csalódunk. Egy vicces figurákkal benépesített falucska - a legerősebb behemót „Obeliksz”, a legidősebb polgár Sokadik Iksz - rendre visszaveri a hódító római hatalom adóbeszedési akcióit. Na nem az eszükön járnak túl, hanem egy helyi szabadalom segítségével, erővel győzik le őket. Egy fehér szakállú, fehér csuklyás druida varázsló kotyvasztja nekik a csodaitalt, amitől öt teljes percen át szupermen lesz akárki fiából. Hajigálják a római katonákat, mint a kosárlabdát, kifelé a faluból. Ez egy átlagos, Tom és Jerryn edződött háromévest is képes mulattatni.
A varázsló azonban csak a faluban hajlandó mérni az italát, ebből támad aztán a bonyodalom. Ádáz harc indul az italért, és a virtuális verekedést hamarosan felváltja a korhű börtönrajz, kínzógépekkel, gonosz, kárörvendő Brutusszal, aki egy kiskutyát is képes kinyuvasztani ijesztgetésül; arénával, ahol a császárságban nemkívánatos személyek vívják egyesélyes küzdelmüket a tomboló közönség előtt oroszlánokkal, aligátorokkal, óriáspókokkal, kígyókkal, feldühített elefántokkal - Asterix esetében mindezekkel egyszerre. Ez már túlontúl valóságos, emberi, ezért nem könnyű viccesen felfogni, különösen egy kicsinek, aki számára a mesének amúgy is a fele sem tréfa. A varázsló ükükükapja, egy torz kis figura, aki egy barlang mélyéről kerül elő harmincméteres szakáll nyomán, szintén komoly benyomást gyakorolhat szélesvászonról, hifi hangminőségben a mindent készpénznek vevő kiskorú számára. A mélyen dekoltált, a kamerát többször hosszasan lekötő főhősnőt pedig egyenesen nem is neki találták ki. Gondoltak az apróságokat moziba kísérő apukákra, nagybácsikra is. A kicsi legfeljebb csak tágra nyílt szemmel súgja oda nekik: A mama nem is öltözik így...! Pillanatnyilag ugyan ez inkább elismerés, mint kritika, de csak idő kérdése, hogy a filmvászon diktálja számára (is) az ízlést. A zárójelenet azonban, ami ugyan szintén nem alkalmas a pici gyerek mulattatására, igen tanulságos. Láthatjuk a talpnyalók prototípusát, Brutust, aki az általa elárult, de a falu által - igaz, önhibájukon kívül - megmentett Cézár kegyeibe igyekszik visszaférkőzni. „Ne, ne nyakaztass le, te nem is tudod, mi zajlik a hátad mögött, én fontos információkkal szolgálhatok, ilyen besúgód nincs több, köszi Cézár, holnapra hozom is a listát, meg fogsz lepődni egy-két néven!”
Nos, mindenesetre óvodáskorú gyermekeinket semmiképpen ne fogjuk kézen, ha moziba indulunk Gérard Dépardieu legújabb bravúros alakítását megtekinteni. Elronthatják gyermeki szórakozásunkat a rémüldözésükkel.