Két vicces figura menetel a plakáton, á la Stan és Pan. Láttukra az embernek
kedve támad kézen fogni apró gyermekeit, és felhőtlen szórakozás reményében
moziba vinni őket - végre együtt a család!
Az Asterix és Obelix című film a franciák játékos történelemórára emlékeztető
képregényét kínálja egy dimenzióval gazdagabban, mozivásznon, hús-vér szereplőkkel.
Dépardieu mint Obelix, testre szabott szerepben
A franciák kedvelt képregényeit műfajuknál fogva ritkán filmesítik meg, ami külön
vonzerőt kölcsönöz a filmnek, nem kevésbé a hazai bemutató időzítése: karácsony,
év vége, téli szünet. A képregény cselekménye nemhogy nem csorbul, még ki is egészül
a gall varázslóművészet és a hősnő, a franciák által éppen ez évben nemzeti
jelképpé választott ifjú modell idomainak aprólékos bemutatásával. Ezzel válik
családivá a mozi, hiszen egy ilyen nagyszabású produkció esetében bizonyára nem
csak koravén gyermekekre vagy infantilis felnőttekre számítottak. A francia szellemességben
azért a képregény után sem csalódunk. Egy vicces figurákkal benépesített falucska
- a legerősebb behemót „Obeliksz”, a legidősebb polgár Sokadik Iksz - rendre
visszaveri a hódító római hatalom adóbeszedési akcióit. Na nem az eszükön járnak
túl, hanem egy helyi szabadalom segítségével, erővel győzik le őket. Egy fehér
szakállú, fehér csuklyás druida varázsló kotyvasztja nekik a csodaitalt, amitől öt
teljes percen át szupermen lesz akárki fiából. Hajigálják a római katonákat, mint
a kosárlabdát, kifelé a faluból. Ez egy átlagos, Tom és Jerryn edződött háromévest
is képes mulattatni.
A varázsló azonban csak a faluban hajlandó mérni az italát, ebből támad aztán a
bonyodalom. Ádáz harc indul az italért, és a virtuális verekedést hamarosan felváltja
a korhű börtönrajz, kínzógépekkel, gonosz, kárörvendő Brutusszal, aki egy kiskutyát
is képes kinyuvasztani ijesztgetésül; arénával, ahol a császárságban nemkívánatos
személyek vívják egyesélyes küzdelmüket a tomboló közönség előtt oroszlánokkal,
aligátorokkal, óriáspókokkal, kígyókkal, feldühített elefántokkal - Asterix
esetében mindezekkel egyszerre. Ez már túlontúl valóságos, emberi, ezért nem könnyű
viccesen felfogni, különösen egy kicsinek, aki számára a mesének amúgy is a fele
sem tréfa. A varázsló ükükükapja, egy torz kis figura, aki egy barlang mélyéről
kerül elő harmincméteres szakáll nyomán, szintén komoly benyomást gyakorolhat szélesvászonról,
hifi hangminőségben a mindent készpénznek vevő kiskorú számára. A mélyen dekoltált,
a kamerát többször hosszasan lekötő főhősnőt pedig egyenesen nem is neki találták
ki. Gondoltak az apróságokat moziba kísérő apukákra, nagybácsikra is. A kicsi
legfeljebb csak tágra nyílt szemmel súgja oda nekik: A mama nem is öltözik így...!
Pillanatnyilag ugyan ez inkább elismerés, mint kritika, de csak idő kérdése, hogy a
filmvászon diktálja számára (is) az ízlést. A zárójelenet azonban, ami ugyan szintén
nem alkalmas a pici gyerek mulattatására, igen tanulságos. Láthatjuk a talpnyalók
prototípusát, Brutust, aki az általa elárult, de a falu által - igaz, önhibájukon
kívül - megmentett Cézár kegyeibe igyekszik visszaférkőzni. „Ne, ne nyakaztass
le, te nem is tudod, mi zajlik a hátad mögött, én fontos információkkal szolgálhatok,
ilyen besúgód nincs több, köszi Cézár, holnapra hozom is a listát, meg fogsz lepődni
egy-két néven!”
Nos, mindenesetre óvodáskorú gyermekeinket semmiképpen ne fogjuk kézen, ha moziba
indulunk Gérard Dépardieu legújabb bravúros alakítását megtekinteni. Elronthatják
gyermeki szórakozásunkat a rémüldözésükkel.