Hetek - IV. évfolyam, 5. szám, 2000. január 29

A hírt - ezt elöljáróban el kell mondani - nem a CNN vagy a Reuters hozta. Az esemény (a hajókat szétvető robbanás) biztosan megtörtént, a haditengerészet archívumában megvannak a jelentések és a fényképek. De ezzel koránt sincs teljesen tisztázva minden. Az interneten közölt cikkekből világossá válik, hogy a puzzle darabkáit öszszeillesztgetve már évekkel ezelőtt felfigyeltek a baleset néhány furcsa körülményére. Bár a második világháború során ez volt az USA területén bekövetkezett legsúlyosabb háborús kár, az USA hadiszereplését kontinensnyi távolságból szemlélő magyar történelemoktatás meg sem említi Port Chicago nevét. Ettől függetlenül a felrobbant hajó alatt 60 lábnyi mélységben valóban „elpárologhatott” az öböl medre.

Egy 1944-es nyári, Port Chicago kikötőjét megsemmisítő hajórobbanás amerikai polgárok százait ölte meg. Egy 1982-es keltezésű tanulmány (Robert L. Allen & Peter Vogel, in The Black Scholar, Journal of Black Studies & Research, Volume 13, Numbers 2 and 3 - Spring 1982) számos példányban fent van a világhálón. A változatos alcímek közül néhány egyenesen „Amerika sötét titkát” emlegeti. Hivatalosan a világ első atomrobbantása 1945 nyarán, az új-mexikói Alamogordo kísérleti telepen történt. De könynyen lehet, hogy az elsőség kérdése már egy teljes évvel korábban eldőlt, amikor a Port Chicago vizén ringatózó 7200 tonnás E. A. Bryan gyomrában (szándékosan vagy véletlenül) beindult a termonukleáris reakció.
Azt senki nem tagadja, hogy felrobbant egy rakodás alatt álló hadihajó 1944. július 17-én éjjel a Kalifornia állambeli Port Chicago hadikikötőjében. A robbanásnak több száz halálos áldozata és szintén több száz sebesültje volt. A vagyoni kárt (akkori árfolyamon) 12 millió dollárra becsülte a hivatalos vizsgálat. A kikötőben álló két hajó és a rakpart nagy része teljesen megsemmisült, 20 kilométeres körzetben betörtek az ablakok, a hirtelen fényt 35 kilométerre a helyszíntől, San Franciscóban is látni lehetett. A robbanás 20 méter mély, 90 méter széles és 210 méter hosszú krátert hagyott a mederben.
Az E. A. Bryan és a Quinalt Victory robbanóanyagot és lőszert rakodott a kikötőben. Mind a két hajó „zsír új” volt: az egyiket 1944 márciusában bocsátották vízre, a másik pedig közvetlenül a dokkból érkezett. A rakodást végző (nagyobbrészt fekete) közlegényeken kívül 9 haditengerészeti tiszt, a két hajó legénységéből 67 matróz, 29 fegyveres őr, a parti őrség 5 tagja, a hajók őrsége és számos civil alkalmazott volt a helyszínen. A rakpart tömve volt emberekkel, felszereléssel, vasúti teherkocsikkal és mozdonyokkal; 430 tonna bomba és lőszer várt a berakodásra.
Röviddel éjjel fél 11 előtt egy hatalmas robbanás rázta meg a környéket. Néhány szemtanú szerint valójában két robbanás történt, néhány másodperccel egymás után. Az első, tompább detonációt követő kataklizmában az E. A. Bryan egyetlen hatalmas bombaként repült a levegőbe, 12 ezer láb magasba csapott fel a tűz- és füstoszlop, néhány szemtanú szerint gombafelhő bodorodott a tetején. A rakparton és a két hajó fedélzetén mindenki meghalt. A 320 áldozat közül 200 fekete bőrű közkatona volt. Sérülést 390 katona és civil szenvedett. Ez az egyetlen, hatalmas robbanás okozta az amerikai haditengerészet második világháborús veszteségeinek csaknem egyötödét.
Az E. A. Bryan szó szerint cafatokra szakadt. A roncsaiból igen keveset találtak meg. A robbanás a másik hajót, a Quinalt Victoryt teljes terjedelmében kiemelte a vízből, megfordította, és darabokra tépte. Legnagyobb darabja, a hajótőke 65 méteres hátsó része a hajócsavarral az öböl medrébe fúródott, 300 méterre az eredeti helyétől. Egy 12 tonnás dízelmozdony is dolgozott a rakparton a robbanás pillanatában. Ebből a járműből egy csavar sem került elő, egyszerűen eltűnt.
Négy nappal később a haditengerészet vizsgálóbizottságot alakított a robbanás okának megállapítására. Tanúkat hallgattak ki a hajók feltankolásával, a bombák vagy a rakodóberendezés hibáival kapcsolatban, és mérlegelték a szabotázs lehetőségét is. De a robbanás valódi okát soha nem állapították meg hivatalosan. Mindenki, aki valójában láthatta volna, hogy mi okozta a robbanást, nem számolhatott már be róla, elhunyt lévén.
A rakodást végző, a robbanást szerencsésen túlélő közkatonákat újból munkára rendelték, de közülük sokan megtagadták a parancsot. 50 embert zendülés miatt bebörtönöztek. Az 5-15 éves kiszabott büntetés mellett a szolgálatból is elbocsátották őket. A börtönből mindenki idő előtt szabadult, de a leszerelés minősítését soha nem változtatták meg. A túlélői még most is küzdenek a becsületükért.
Mai ésszel nyomban azt kérdezzük, mi van a sugárterheléssel? Nos, a környék sugárterhelését akkor nem mérték, később pedig minden próbálkozást feleslegessé tett, hogy a villámtempóban újjáépített Port Chicagót az 50-es években a Bikini szigeteken atomteszteket megfigyelő hajók sugármentesítésére használták. Arról sem találni a weben semmit, hogy a robbanás után az orvosok mit kezdtek a világtörténelem első sugárfertőzöttjeivel.

Az urániumbomba

A Port Chicagobeli esetről 400-600 oldalnyi beszámoló és jegyzet van a Manhattan tervért felelős Los Alamos laboratórium archívumában. Ezeket 1981-ben visszaminősítették, kutathatóvá tették. Az első furcsaságra azonban egy másik dokumentumban akadtak rá. Egy később elvégzett felszíni kísérleti robbantást jellemezve a jegyzőkönyv szemléletesen „tipikus Port Chicago-féle gombafelhőről” szól. A baleset legalaposabb elemzését William J. Parsons, az amerikai haditengerészet kapitánya készíttette el, majd átadta elöljárójának, W. R. Purnell admirálisnak, a Katonai Atombomba Bizottság tagjának.
Parsonst bízták meg az első, fegyverként használható atombomba összeállításának irányításával és bevethetővé tételével. Los Alamosba vezényelték, és J. Robert Oppenheimer alatt igazgatóhelyettesként, illetve az 1943-ban alapított fegyverfejlesztési csoport vezetőjeként működött. Itt fejlesztették ki az uránium (U-235) bombát, amelyet később Hirosimára dobtak le. A Port Chicagobeli katasztrófa után Parsons kapitányt flottaadmirálissá léptették elő. Később ő volt a bombatiszt az Enola Gay, a hirosimai bombát szállító B-29-es fedélzetén.