A hivatalos „egyházügyérek” azonnal egyfajta szerecsenmosdatásba fogtak, hogy
- talán kéretlenül is - kimentsék a szeged-csanádi püspököt a „bajból”. (Ha
egyáltalán nagy bajban volt. Nyilatkozatai alapján inkább nyugodtnak tűnt.) Azt is
merem vélelmezni, hogy sem ő, sem a katolikus egyház nem köszöni meg a nagy segítségnek
szánt magyarázkodást. Az egyre inkább második nyilvánosságként működő
internetes fórumok beszélgetéseiből és a tévécsatornáknak küldött SMS-üzenetekből
inkább az derült ki, hogy olaj volt a tűzre a heves oltalom.
Egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy ez egy konkrét ügy, majd megkeressük az érintetteket,
és jószolgálati tárgyalások keretében igyekszünk megoldani a helyzetet. Ehelyett már-már
a feloldozás is megtörtént, miközben az egyházak törvény által biztosított „függetlenségi”
jogainak okát, célját és történelmi hagyományát nem magyarázták el érthetően.
Azt például, hogy azért lehet névtelenül adományt adni az egyházaknak, mert a történelemben
az egyházi nyilvántartásokkal nem egyszer visszaélt a hatalom.
Ehelyett másfajta érvrendszer próbált „mosdatni”. Várhegyi Attila, a Nemzeti
Kulturális Örökség Minisztériumának államtitkára az egyik kereskedelmi televízió
adásában így érvelt: „A minisztériumnak ez ügyben semmi tennivalója nincsen,
hiszen törvények szabályozzák azt, hogy mi az, amit az egyházak saját bevételének
kell tekinteni. Ezek az adományok, támogatások, külföldi egyházak támogatásai,
ezeket egyébként nemcsak, hogy nem vizsgálhatja, hanem még nyilván sem tarthatja állami,
önkormányzati vagy közigazgatási szervezet. Azokkal a pénzekkel pedig, amelyeket a különböző
megállapodások szerint az országgyűlés által hozott törvények alapján kaptak az
egyházak, fillérre elszámolnak. (…) A bíboros úr titkára egészen világosan
fogalmazott, hogy ez az egyház belügyének tekintendő, és ezt az alkotmánytól kezdve
a törvényekig, jogszabályokig, hatásköri törvényekig nagyon pontosan rögzítik,
ami pedig a politikai berendezkedést illeti, ez nem azonos az egyházakkal, ezt nagyon jól
tudjuk, az pedig, hogy ki mely felekezethez tartozik, nem tartható nyilván, és nem is
tartjuk nyilván senkiről, az mindenkinek a magánügye, tehát ilyen értelemben
politikai vonzata nincs az ügynek.” Furcsa ezt hallani Várhegyi úr szájából, aki
nemegyszer a egyházi törvények szigorítása mellett érvelt.
Balog Zoltán miniszterelnöki főtanácsadó másképp magyarázkodott: „…a püspök
úrnak az esete ilyen, amikor valaki egy magasabb rendű erkölcsi szempont érdekében próbál
meg esetleg olyan lehetőségeket teremteni, amikről utólag kiderül, hogy ezek nem törvényesek.
Egyházi ember Magyarországon, de a világ bármelyik táján nem először kerül olyan
helyzetbe, amikor a saját maga belső erkölcsi törvényei és a külső szabályozás,
ami meglehetősen esetleges, főleg egy ilyen rendszerváltozás után, tíz éves időszakban,
konfliktusba kerül egymással.”
Egy hét elteltével úgy tűnik, hogy a kasszabotránynak csak vesztesei vannak. A
helyenként szakszerűtlen, vagy éppen szándékosan csúsztató médiahíradások által
befolyásolt közvéleményben alighanem tovább csökken az egyházak iránti - a felmérések
alapján eddig sem túl magas - bizalmi index. A kormányzati egyházpolitika miatt amúgy
is feszültségekkel terhelt egyházügyek - legutóbbi példája ennek a kudarcba
fulladt egyeztető fórum a minisztériumban - így ismét egy lépéssel távolabb kerülhetnek
a megoldástól.