Vagyim Arisztov, Szentpétervár
A Család politikája

„Nálunk most már a pénz beszél” - kommentálják mind a politikai, mind a „sima” közéleti eseményeket immár jó pár éve. Néhányan felemlítik ugyan a megfelelő emberekkel való megfelelő viszony szükségességét, de őket is általában elintézik azzal, hogy „ha van pénz, lesz kapcsolat is”. Példaként többnyire a szinte minden orosz városban megtelepedett kaukázusiakra hivatkoznak, akik bőséges anyagi forrásaiknak köszönhetően rekordidő alatt egész kapcsolatrendszerre tesznek szert.

Borisz Berezovszkij orosz milliárdos. Parlamenti mandátuma védelmet jelent     Fotó: Vlaszty

A tisztviselői korrupció rég nem számít új jelenségnek Oroszországban, és természetesen nemcsak a kaukázusiakat érinti, hanem az öszszes vállalkozót és az alvilág minden képviselőjét, akármilyen nemzetiségű is legyen. Ami a vállalkozókat illeti, többnyire kötelező „tejelniük” - különben megnézhetik magukat. Pár évvel ezelőtt egy jól menő moszkvai cég munkatársa mesélte nekem, hogy bárkinek, aki hozzájuk jön, és nem tesz a csinovnyik zsebébe pár ezer dollárt, az ügye rögtön a fiók mélyére kerül. Maga a közlékeny munkatárs kétezer dollárt keresett havonta, a csúszópénzekhez nem volt „hozzáférése”, és állítása szerint ő a cégénél csak egy támogatásból élő szegény csórónak számított.
Az 1998. augusztus 17-i krach után, mikor a rubel a mélybe zuhant, a dollár pedig négyszer drágább lett, már más szemmel néztek egy havi 2000 dollárt kereső emberre. Azonban ennyit azok kerestek, akik azelőtt tízezret… Azok pedig, akik milliókkal vagy legalább százezrekkel operáltak, még nagyobb befolyást nyertek a hatalom és a társadalom felett. Valahogy így reagálták le egy Szentpétervár környéki városkában is azt a tényt, hogy a helyi rendőrfőnök, aki biztos, hogy nem keres havonta 200 dollárnál többet, egy vadonatúj, 30 ezer dolláros Volvo birtokosa lett. Az autót ajándékba kapta egy ottani nagyvállalkozótól - a helyi lakosok pedig már levonták a következtetést, kinek az érdekeit fogja ezután képviselni.
Eleinte, mikor a hatalom képviselőinek és volt vállalatigazgatóknak a birtokában nem voltak ilyen gigantikus összegek, az egyszerű nép úgy hitte, a pénz hatalma nem más, mint a demokrácia egyik velejárója és bizonyítéka. Azok az emberek, akik a totális áruhiány alatt elég sok rubelt halmoztak fel, abban bíztak, hogy majd a demokratikus piacgazdaság jobb életszínvonalra emeli őket.
Azonban alighogy megjelentek az áruk a boltokban, a rubel rohamosan vesztett az értékéből, és a bérek is csökkentek.
Ez volt az első kiábrándulás. „Viszont lehetőségünk van rátermett és becsületes képviselőket választani, akik nem pártok, hanem a mi érdekeinket tartják szem előtt” - vigasztalódtak sokan. És valóban, a kommunisták után sok demokratikus beállítottságú képviselő kapott mandátumot: volt, aki a dumába került, többen lettek polgármesterek, kormányzók. Azonban nem mindenki volt képes ellenállni a pénz mindent beszippantó erejének. Az országon botrányok sorozata futott végig, melyek különböző demokratikus tisztviselők korruptságáról szóltak. Maga a demokrácia fellegvárának számító Kreml, Jelcinnel az élen, a pénz hatalmát az ellenzékkel vívott harcban kezdte hasznosítani.
Kiderült, hogy a duma több képviselőjének pénzt ajánlottak egy-egy miniszterelnök-jelölt támogatásáért. Egyes források szerint Csernomirgyinért és Kirijenkóért 10 ezer dollár járt, azért pedig, hogy a Jelcin elleni vádemelési szavazás során távol maradjanak, 30 ezer. Úgyhogy az ügyet támogató ellenzékiek nem bánkódhattak túlzottan ügyük elvesztésekor - mint tudjuk, az impeachment nem sikerült.
A pénz hatalmát a jelenlegi duma-, illetve kormányzóválasztások is demonstrálták: szinte egyetlen független, önálló jelölt sem indult. A kilencvenes évekkel ellentétben minden egyes jelölt mögött jól kivehető „háttér” volt. Hát igen, pénz nélkül nincs kampány. Egy-egy dumajelölt kampányköltsége minimum 900 ezer dollárra rúg.
Tény, hogy manapság az orosz politikusok függenek a pénztől. Pénz kell a hatalomra jutáshoz, de az abban való megmaradáshoz is. A vállalkozók és az alvilág urai pedig készek adni. Adni adnak, de a politikusoknak be is kell forgatni ezeket az összegeket, hogy azok tükröződjenek a kedvezményes adó- és vámrendeletekben, nagy megrendelésekben, melyeket persze a közös városi kasszából fizetnek majd ki. Ezzel egy időben érdekes folyamatok zajlanak. Egyfelől sok tisztviselő és politikus szerez hatalmat, hogy annak segítségével beevezzen a biznisz világába. Fő célpontjuk általában a banki vagy energiakereskedelmi szféra - semmiképp sem a termelői.
Másfelől az üzletemberek - a bűnöző rétegből valókat is beleértve - leghőbb vágya a képviselői mandátum, melynek segítségével egyrészt mentelmi jogra tesznek szert, ezenkívül a költségvetési pénzekhez is hozzáférnek. Csak ezzel magyarázható némely annyira hírhedtnek számító személy képviselővé válása mint például Borisz Berezovszkij és Roman Abramovics. Mindketten tagjai az úgynevezett „Családnak”, amelyhez állítólag még Jelcin és lánya, Tatjána Djácsenko, illetve a hozzájuk közel álló politikusok és üzletemberek is hozzátartoznak. A Család körül igen sok pénzügyi botrány volt, melyek közül a legnagyobb vihart az kavarta, amikor Oroszországból dollármilliók folytak át a New York Bankon keresztül, a másik pedig egy svájci építkezési vállalat, a Mabetex busás hasznú megrendelésekhez juttatása volt kenőpénzek segítségével. Ezek a gyanúsítások mindmáig nincsenek bebizonyítva; azonban Berezovszkij és Abramovics nyilatkozatai, miszerint ha képviselők lesznek, Oroszország javán kívánnak munkálkodni és továbbvezetni azt a demokrácia útján, megvető és kesernyés nevetést váltanak ki az oroszokból.
A szemükben a pénz hatalma rég nem a demokrácia velejárója többé, hanem épp annak fogvatartója, olyan személyek által, akik tisztességtelen úton tettek szert vagyonukra. Többen abban reménykednek, hogy Putyin személyével újra előtérbe kerülnek olyan fogalmak, mint becsület, kötelesség, patriotizmus, a pénz pedig elveszti mostani mindenható szerepét. Az orosz demokráciában csalódottak közül sokan várnak erre, de persze nem a kommunistákat sírják vissza. A szkeptikusok véleménye azonban nem változik: „Ugyan már! Itt mindig mindent a pénz fog meghatározni…”