Vissza a tartalomjegyzékhez

Szlazsánszky Ferenc
Vadkacsavadászat

A kocsma elé érve Dodó szinte teljesen lelassítja a kocsit. „Mit csinálsz, te gazember” - kiált rá Laci bácsi, és hogy szavainak kellő súlyt adjon, ostorával Dodó nyakára vág. Dodó gyorsít, Laci bácsi ravaszkásan ránk kacsint: „Okos állat ez - mondja jókedvűen - tudja, hogy hol kell megállni.” Dodó igásló, és Laci bácsi most csak azért nem engedte megállni a kocsmánál, mert vadászni megyünk.


Nedró Péter: „Neveljük is a vadakat
    Fotók: Vörös Szilárd

Kétegyháza határában süt a nap, és az egész tájat belvíz borítja. Pontosabban fogalmazva beljég: Európa egyik legnagyobb szabadtéri korcsolyapályája. Mivel Dodó egyre nehézkesebben halad a csúszós terepen, lekászálódunk a szekérről, elköszönünk Laci bácsitól, és gyalog megyünk tovább.
Vendéglátóink, Nedró Péter és Simorka György, a helyi vadásztársaság tagjai. Hobbiból vadásznak, civilben fuvarozók.
„Fácánt nem lűhetünk, az orvvadászatnak számítana” - mondja Péter, miközben a csatorna felé ballagunk. A vadászokat elvileg két szabályrendszer is köti: az általános, amely állatonként meghatározza a vadászszezon kezdetét és végét, valamint a társaság belső rendelkezései. A fácán szezonja január végéig - a párzási időszak beköszöntéig - tart, azonban a társaság szabályzata szerint csak társasvadászaton lőhető, társasvadászat viszont csak a hét végén lesz. Úgy hogy ma fácán „nem lűhető”.
„Hogyan ellenőrzik a vadászokat?” - kérdem Pétert. „Becsület alapján. Beírjuk magunkat a naplóba mielőtt kimegyünk, a végén meg azt, hogy mit lőtt az ember.”
Nem véletlenül bandukolunk a csatorna felé: mivel az melegvizű, nem fagyott be, s a vadkacsák minden bizonnyal ott úszkálnak. „Jöttetek vóna három héttel korábban - mondja Péter - annyi vadkacsa volt a belvizekben, hogy elsötétült az ég, amikor fölszálltak.” Lábunk alatt meg-megreccsen a jég, de félni nincs okunk: ha beszakad is, csak bokáig süllyednénk. „Róka” - kiált fel a fotós, amikor észreveszi a nádasból kirohanó állatot. „Nyúl” - helyesbít Gyuri, de nem pazarolja a töltényt.
A sportvadászat nem olcsó hobbi: 150 ezer forint az egyszeri „beugró”, 20 ezer forint az éves tagdíj, 10 ezer forint az állami vadászjegy és a biztosítás. Ezen felül évente 5 nap társadalmi munkát kell vállalni. Mindez azonban édeskevés a sikerhez, fegyver híján ugyanis eléggé nehézkes a vadászat. Kálmánnak összesen három puskája van: egy távcsöves nagyvadra, egy sörétes, meg egy kisméretű golyós kisvadakra. Ma a Merkert hozta ki: ez egy duplacsövű sörétes puska, újonnan 7 ezer márka, azaz közel 1 millió forint. Többféle töltényt lehet belerakni, Bébi Magnummal akár egy őzet is képes lepuffantani. A vadászvizsgára állampolgári jogon bárki jelentkezhet - miután elvégezte a tanfolyamot.
A nap már magasan jár, amikor vadkacsák tűnnek fel a tiszta égen. Éppen felénk tartanak, és hiába guggolunk le hirtelen, még időben észreveszik a veszélyt: mielőtt lőtávolba érnének, elegáns mozdulattal a román határ felé veszik az irányt. Nincs szerencsénk, ellentétben velük. „A szarka még ezeknél is okosabb - mondja Gyuri -, ha meglát egy bottal sétáló embert, már húz is el messzire.” Hát igen, jobb félni, mint megijedni.
A vadásztársaságok tagjai az év nagyobb részét a későbbi zsákmány nevelésével töltik: Péterék - harmincan vannak a társaságban - évente 1500-2000 fácánt tenyésztenek, kifejezetten azért, hogy a téli vadászidényben legyen mire lőni. Ezenkívül élelmet helyeznek ki az erdei vadaknak, és irtják a kártevőket. Ez utóbbiból lett is gond: a mezei pockok mérgezését nem szakszerűen végezték, nem taposták bele a lyukakba a mérget, így sok nyúl megette azt, és el is hullott. „Egy-két évbe is beletelik, amíg újra felduzzad az állomány” - magyarázza Péter.
Kétfelé válunk, egy kisebb nádast „kerítünk be”. Ideje volna lőni valamit, már két órája terepen vagyunk. A vadászok mindenesetre nem látszanak türelmetlennek: kedélyes, vidéki emberek. „Hová siessünk?” - kérdi Gyuri, és megigazítja vaddisznósörtével ékesített vadászkalapját. Ekkor vesszük észre, hogy a kalap tele van apró lyukakkal. „Múlt szombaton körvadászatot rendeztünk, és az egyik vadász hirtelen lekapta a fejemről, földobta a levegőbe, a másik meg belelőtt söréttel” - meséli Gyuri. A körvadászat „csodálatos” dolog: harminc-negyven vagy akár száz vadász körbevesz egy területet, és befelé haladva fokozatosan csökkenti a bennrekedt állatok mozgásterét. „Onnan aztán nincs menekvés, valaki biztosan eltalálja a vadat” - összegzi a módszer előnyeit vendéglátónk. Megemlítem azt a nemrégiben történt esetet, amikor egy ilyen társasvadászaton egy német vadász véletlenül eltalálta a társát. „Az mese, hogy véletlen volt, olyan gellert nem kap a golyó, mint amirül ott beszéltek” - cáfolja a hírügynökségi jelentéseket szakértőnk. Sőt, tovább megy: tavaly két olasz vadász összeveszett vadászat közben, és az egyik beleeresztett egy sörétet a társába. A következmények homályban maradnak, mert fotósunk ismét riaszt: „Ott egy róka” - kiált újfent, és most igaza is van. Péter a vállához kapja a puskát és meghúzza a ravaszt. Rosszul céloz, nem találja el a ravaszt. A vadász bosszankodik, aztán iszik néhány kortyot a célzóvízből, amely esetünkben Puerto Ricó-i rum. A lövésre a közelben tartózkodó őzek futásnak erednek. Fölöslegesen, ugyanis őzet csak a vadőr jelenlétében és engedélyével lehet lőni. Bár az is igaz, hogy az őzektől meg nem várható el, hogy néhány lövés alapján el tudják dönteni: sportvadászok vagy orvvadászok közelednek. A róka más elbírálás alá esik: dúvadnak számít, vagyis törvényesen vadászható évszaktól függetlenül. A dúvad a kártevő állatok gyűjtőneve: a sas például védett állat, de fácántelep közelében „görbecsőrű” dúvaddá „lényegül át”, s akkor nyugodtan le lehet lőni - a fácánok érdekében.
Sajnos némely sportvadász is hajlamos az „átlényegülésre”: egyik pillanatról a másikra stüszi vadásszá válik. Stüszi vadász az, aki mindenre lő, verébtől a szarvasig. János mond is egy idevonatkozó viccet: „Áll a vadász a háza előtt, és nézi az eget. Egyszer csak meglát egy sárkányrepülőt. Bekiabál az ablakon az aszszonynak: »Add ki a puskát, ott egy sas.« Már jó ideje lövöldözik, amikor kijön az asszony »Na mi van, eltaláltad?« »A sast még nem, de az embert már elengedte.«”
A vadásztársaságok fő bevétele a bérvadásztatásból származik. Német és olasz vadászok busás összegeket hagynak itt egy-egy nagyvad kilövéséért. „Van, amikor másfél-kétmillió forintot kapunk egy őzbakért” - avat be a pénzügyekbe Péter. A német vadászok általában nem hoznak magukkal hajtót, ilyenkor a vendéglátó magyarok töltik be ezt a szerepet. Viszik a fegyvereiket is, segítenek, ahol kell. „Általában adnak egy kis márkát, egy-két adag lőszert” - mondja Gyuri. A bérvadásztatás tehát jó üzlet, annál is inkább, mert a pénzes emberek annyit vadásznak, amennyit az erszényük elbír. „Ismerek egy fazont Csabán, az évente 40 milliót vadászik el” - csökkenti a külföldiekkel kapcsolatos kisebbségi érzéseinket Péter. Némely vadásztársaság több tízmilliós vagyonnal rendelkezik, de Péterék sem panaszkodhatnak: alig két év alatt 3 millió forintra tettek szert. Ebből fedezik a vadőrök fizetését, ruházatát, fegyverét, lőszerét. A vadőrök kulcsszerepet játszanak a vadásztársaságokban: ők felügyelik a társaság kezelésében lévő földeket, naponta járják a területet, leleplezik az orvvadászokat. Ezenkívül részt vesznek a fácánnevelésben: etetik, itatják, gyógyszerezik az állatokat. „A vadásztársaságok adóznak a bevételek után?” - kérdem Pétertől. „Nem tudom” - feleli, és elhiszem neki, végtére is vadász, nem adószakértő. „Mi a legélvezetesebb a vadászatban?” „Az a pillanat, amikor az ember eltalálja a zsákmányt” - felelik egyöntetűen. Második helyen említik, amikor sikerül becserkészniük egy nagyvadat, és végül a vadételeket: fácánleves, vaddisznópörkölt, őzpaprikás, és a többi. Kezdek éhes lenni, de még nem lőttünk semmit. „Hozhattam volna a kutyákat - elmélkedik hangosan Gyuri - a labradorom akár tízszer is bemegy a vízbe a vadkacsa után.” A vízimadarakat egyébként nem szokás a vízen lelőni, „illik” megvárni, amíg felszállnak. Úgy mégiscsak több az esélyük a túlélésre.
Még kérdeznék, de újabb madarak tűnnek fel az égen. Ezúttal sikerül gyorsan behúzódnunk a nád közé. Körülbelül ötven méterre lehetnek, amikor Péter és Gyuri célba veszi őket. Négy lövés, négy találat, már csak meg kell keresnünk a zsákmányt a sűrűben. Vadkacsák, mindenkinek jut belőle. A vadászok arcán büszkeség és elégedettség tükröződik.
Naplementekor indulunk vissza, utólag kiderül, hogy több mint tíz kilométert gyalogoltunk. Kellemes fáradság jár át, lehet, hogy akkor is elégedett volnék, ha nem lőttünk volna semmit. Búcsúzunk a vadászoktól, a végén azért még kellemetlenkedem egy kicsit: „Sokaknak ellenszenves a vadászat, az állatok pusztítása. Mit gondolnak erről?” „Nézze, mi neveljük és védjük is a vadakat… És ha már itt tartunk, akkor ne vágjunk disznót, mert ellenszenves az állatok pusztítása.”