Tihanyi Péter
Propeller helyett pálmaág
Beszélgetés Melocco Miklós szobrászművésszel

Melocco Miklós
• 1935-ben született Rómában
• 1961-től a Képzőművészeti Főiskolán Pátzay Pál tanítványa
• 1973-ban érdemes művész
• 1982-ben Kossuth-díj
• 1990-től a Képzőművészeti Főiskola egyetemi tanára
• 1992-tól a Művészeti Akadémia tagja

Jelentősebb köztéri szobrai:
Ady (Pécs)
Radnóti (Abda)
József Attila (Komló)
Szabadság (Zsámbék)
Latinovits Zoltán (Balatonszemes)

„A nagyobb szabadság erőteljesebb közreműködést, kreatívabb gondolkodást és kreatívabb ábrándozást igényel”   

„Olyan sok fogalmat kellene tisztáznunk a beszélgetéshez, hogy először írjunk egy Melocco-Tihanyi szótárat, hogy megértsük egymást. Lehet, hogy amit most csinálunk, az egy szótárkészítés?” - kérdezte Melocco.
„Lehet” - válaszoltam.
Íme:

Igazság

Nyugodtan vállaljuk el, hogy a problémák néha egy közhellyel kezdődnek. Mint amikor valakit belöknek a vízbe, aki tudja, hogy szánalmasan rosszul úszik, de azért megpróbál kievickélni. Azt mondja Churchill: az igazság olyan törékeny valami, hogy nem mindig való nyilvánosság elé. Az igazság lehet merész is, új is, szokatlan is, sőt néha érthetetlen is. Unalmas nem lehet. Legalábbis nem minden foglalkozásnak szabad unalmas igazságokkal foglalkoznia. Ha csinálok egy kiállítást, és az tele van unalmas igazságokkal, akkor az a kiállítás unalmas. Az igazságnak ebben az esetben még érdekesnek is kell lennie. És ezen a réven talán pontosnak is. Egy amerikai filozófus azt mondta, ha valaki olyasmit állít, aminek az ellenkezője nyilvánvalóan nem igaz - legalábbis az állítás pillanatában - az idióta.
Képzelje el például, hogy valaki zuhogó esőben áll az utcán, csurog róla a víz, és bugyborékolva azt mondja: esik. Tényleg idiotikus benyomást kelt. Minek mondja? Látja mindenki. Az igazságban számomra mindig valami felfedezésnek is kell lennie, ami fontos. Lehet, hogy csak a reagálás a fontos, merthogy valami ellen hat. Ilyenkor maga a reagálás is lehet igazság. Amikor egy embert lerajzolok, abban anatómiai igazságnak is kell lennie, ugyanakkor szabadságnak is. Nem az anatómia fogja össze a szobrot, csak használja azt.
Egyszerűbben fogalmazva: egy portré esetében többek között hasonlítania is kell a rajznak vagy szobornak. Néha viszont a hasonlóság elfedi a rajz hitvány, tehetségtelen mivoltát, merthogy hasonlít. Csak hasonlítani - az nagyon kevés. Annak kevés az igazságereje. (Lásd: az igazolványképek finoman fogalmazva nem remekművek.) Irányítani kell a kép készítését valamilyen gondolatnak, szenvedélynek vagy elfogultságnak. Ez lehet akár nagyrabecsülés vagy szerelem is. Ha nekem valaki imponál, fölnézek rá, dicsérem. Ez nem összekeverendő a megdicséréssel. Dicsérem: „Te Deum Laudamus” - téged, Isten, dicsérünk. Ez felfogható állandó magasztalásként is, ami lehet egy életforma is. Ha valakire annyira fölnézek, hogy megmintázom, ez már egy magasztos gondolat eredménye. És úgy mellesleg - hasonlít is. Már az a tény is, hogy valaki rajzzá, szoborrá nemesül, a dicséret egyik formája, aminek jó esetben van igazságtartalma is. Hitvány ember nem érdemel emlékművet.
Igen. Nekem tetszenek az emberek, a növények, és tetszenek az állatok közül is némelyek. Én a rajzaimon Ady Endrétől a lovakig magasztalok ezt-azt. A szeszélyhez joga van az alkotónak, és joga van a formátlansághoz is. Ha magas hőfokon tud beszélni egy művész, azon a nyelven, amit éppen használ, még dadognia is szabad. Hátha megsejt belőle az utókor valamit.
Ady - Dénes Zsófia szerint - azt mondta, úgy jön létre a vers, hogy az ember a szíve mélyéből dadog valamit, majd ez a valami csoda által zenévé és igazsággá áll össze. Eminescu írja: „Vannak még szép nők, szikrázó szeműek, de olyan szép és komoly, mint te, nincsen más, nincsen más.” Amikor Eminescu évekig-évtizedekig egy nőről írja a verseket, tudja nagyon jól, sok gyönyörű nő van, de azok speciel nem érdeklik őt, csak az az egy. Joga van hozzá.

Hasonlóság, egyformaság - különbözőség

Miért baj az, ha hasonlítunk egymásra? Az ember közösségi lény, egy nyájnak vagyunk a tagjai, és oly mindegy ilyenkor a „smink”. Itt ülünk például a galériában hárman, ép emberek. Amennyit látunk magunkból, az ép, ami esendőbb, azt a ruha eltakarja. Most attól, hogy mind a hármunknak két szeme és két füle van, attól monoton és unalmas lesz az együttlétünk? Hát legalább az egyikünknek legyen két orra vagy három füle? Vagy hogy van ez? Nem. Számomra igenis összetartó, megtartó erő, hogy egyformák vagyunk, egymásra hasonlítunk, öltözködésben, szokásban és sok mindenben. Van ebben valami megnyugtató, valami egészséges. Biztonságot is éppen ez ad nekem, ha segítségért kiáltok, megértik, s ha más kiált, én értem meg, mert egyformán beszélünk, egyformán értünk.
Némely kornak volt, de ennek a kornak nincs szépségideálja. Lassan, nehezen, nem is tudom, mi szerint, hogyan jön létre, de ott már az arcvonások is szeretnének hasonlítani egymásra. A Mona Lisának azért volt a maga korában sikere - és most is azért van -, mert az az arc egyedül tudott képviselni egy egész korszakot. Akkor ő volt a szép. Aztán megjelenik néha egy idegen, és ezzel azonnal megjelenik az idegengyűlölet. Mert fölismerjük, hogy nem közénk való, mert másképp néz ki, másképp mozog, másképp gondolkodik, másképp beszél. Nem, ez nem járható út. Az ember közösségi lény. Az viszont érdekes lenne, ha mindenki szép volna, mint például a hatytyúk. Minden hattyúnak, hímnek és nősténynek igazat adok, mert szép hattyút szeret. Amikor az ember szobrot csinál, azt szeretné, hogy megdicsérjék érte. És ha nagyon mást gondol, mint a többiek - de ezt még egészségesnek tartja -, akkor arra gondol, hogy még nem jöttek rá arra, amire ő. És ez a fontos. Ez az a kicsi, önkéntelen különbség - ha hisz benne, önkéntelenné válik -, ami esélyt ad a szobornak arra, hogy jó lehessen. Ha olyat csinálok, ami csak általában kell, abból soha nem lesz remekmű.

Remekmű

Jó lenne tudni, megfejteni a műalkotások, remekművek titkát, mert akkor legalább egy emberöltő alatt volna valami fogódzó, ami útba igazít. Lehet, hogy azt mondják egy alkotásról kétszáz év múlva, hogy szép is, okos is, de köszönjük szépen, nem kérjük, nem kell, nem érünk rá. Egy remekműnek feltétlenül jó műnek, minimum ötös feleletnek kell lennie. Azt nagyjából minden korszak tudja, hogy mi az az ötös felelet. De önmagában ez kevés. Tehát a milói Vénusz kortársai nem rosszabb Vénuszok, mint a milói Vénusz. Hogy akkor miért éppen a milói Vénusz lett remekmű közülük? Nem tudom. Egyet viszont tudok. Ez a Vénusz érthető, a többi meg kevésbé. Ez az elvárás vagy elv valószínűleg igaz a mi korunkban is. Azaz én is, mint a legtöbb mai ember, szeretem érteni, amit mutatnak, mondanak, magyaráznak nekem.
A misztikus korok nem szerették érteni, amit magyaráztak nekik. Ott a szavak, a prédikációk elringatták a hallgatóságot, és nem is apelláltak arra, hogy értsék, érthető legyen. Senki nem firtatta, a kis Jézuska szentséges szívének értelmét vagy például Mária örök szüzességének mibenlétét. Azt mondja Nietzsche: a misztikusokról mindig azt mondták, gondolták és hitték, hogy nagyon mélyenszántóak, pedig még csak felületesek sem voltak.

Szabadság

A nagy szabadság nagy feladatot, tágabb teret, több gondolatot, több ötletet is jelent. Az ember azért követeli magának sok esetben a szabadságot annyira - békés időkben meg is kapja -, mert annyi járhatatlan úton indult már el, hogy szeretne egy n+1-ediken is elindulni. Hátha ez az út az, amit keres. Mindenesetre a nagyobb szabadság erőteljesebb működést, erőteljesebb, kreatívabb gondolkodást és kreatívabb ábrándozást igényel.

Diktatúra

„Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van” - erre lehet azt mondani, hogy na ja. De továbbmegy a vers, és az már nem „na ja”, az már tele van csodálatos dolgokkal, szörnyű állításokkal. „Vele hevertél, ha azt hitted, szerettél” - és ez a fontos. A hazugság benne volt már az ecsetemben, a festékben, amit a boltban megvettem. Benne volt már a szavakban, a falakban, ahogy Illyés mondja, a „képteremben”.
Micsoda gyönyörű szó: képterem. Olyan, mintha képtelent mondtam volna. Annyira át van itatva a zsarnokságtól a világ, annyira meg van fertőzve, hogy már a porod is neki szolgál. A zsarnokság alatt élő ember mind kollaboráns, ha akarja, ha nem. Az egyetlen nemes dolog megszüntetni, megdönteni a zsarnokságot. Védekezni ellene - csak védekezni - hiábavaló dolog, az semmi, az nulla. Tudniillik olyan csontig, velőig hatóan fertőz, hogy a csak védekezéstől még nyugodtan meghalhatsz. Hogy aztán etikailag és morálisan hogyan fertőződtünk meg a 45 év alatt, azt csak akkor tudnám, ha valahogyan egy dimenzióval magam fölé tudnék keveredni. A műveletlenségem révén viszont tudom, hogy én a Kádár-korszak terméke vagyok, a kommunizmusé, ez biztos.
Az ember viszonyítani csak hátrafelé tud, mármint, hogy az apáink sokkal többet tanultak és tudtak, mint mi. Tanultak végig hivatalosan latint és görögöt és igazi történelmet, differenciál és integrál egyenleteket, ezeket aztán eltörölték a fordulat éveiben, mert ez már bonyolult volt, ez nem kell a prolinak. Elvégre a betanított segédmunkás ne legyen művelt, egy valamit tudjon, de azt megbízhatóan. Nem kell érte felelősséget vállalnia, mert akkor megnő a lelke, az önérzete, a személyisége kifejlődik, és nem lesz alkalmas rabszolgának.
Azt hiszem, egy csomó szakma valami passzív rezisztenciából, dölyfös, csendes ellenállás révén tudott megmaradni. Tulajdonképpen nem nagyon haltak ki foglalkozások a 40 év alatt. A Rákosi-idő alatt például a bronzöntésre, a kőfaragásra időlegesen szükség volt. Hiszen a köztéri szobrok részét képezték a nagy átnevelésnek. Legfeljebb, ha egy szobor már nagyon készen volt, akkor csak átkeresztelték, s a propeller helyett pálmaágat tettek a női alak kezébe. Régen büszkén írta magát oda a bronzöntő a köztéri szoborra, hogy öntötte Vignali, ő például egy ismert olasz mester volt. Aztán később már azt írták oda, hogy öntötte az Állami Bronzöntöde. Ez körülbelül egy „cipőt a cipőboltból”-szerű dolog volt. Az volt a furcsa, hogy az Állami Bronzöntöde mint az egyetlen ilyen vállalat, kiváló vállalat volt. Hogy miből vált ki? Hát gondolom, valami búza nagykereskedésből. De hogy nem a többi bronzöntőből kiválva volt ő a legjobb, az biztos, hiszen ő volt az egyetlen. Azt hiszem a hazugság, a fertőzés, a szóhasználatban kezdett a leghamarabb működni.

Melocco Miklós

Tárgykészítő ember. Beszélgetés közben az ember persze töpreng és filozofál. De ha a filozófia szó eredeti értelmét nézzük, akkor ez a tudomány vagy a tudás szeretetét jelenti. Persze tudom azt is, hogy egy szobor, egy rajz filozófiailag sem lehet hibás. Egy rossz gondolatot hiába rajzolok meg szépen, az akkor is rossz lesz és csúnya. A szobrász is gondolkodó ember, a gondolatait kell, hogy szoborrá alakítsa. Ha a gondolat rossz, akkor lesz belőle egy szóvirágokkal teli ékesen szóló, de értelmetlen szónoklat. Az, hogy tárgykészítőnek érzem magam, azt jelenti, hogy a színekhez élvezet révén kapcsolódom, így színharmóniát kitalálni, alkotni nem tudok, ezért képtelen vagyok, sajnos, festeni. De amit rajzolni és formázni lehet, azt örömmel csinálom; lehet ez akár egy bútor is.
Szeretnék én verset írni is, csak az nem megy. Ott lenyűgöz, gúzsba köt, ami tetszik. A képzőművészetnél meg nem köt gúzsba, ami tetszik, ezért tudom csinálni. Örülök, hogy 35-ben születtem. Semmi kedvem az életkoromat, az 56-os emlékeimet, a forradalom emlékét fölcserélni két tömött zápfogra, mert manapság valahogy így mérik az öregedést. Különben se fiatalabb, se idősebb nem akarok lenni. Na jó, az biztos, hogy örökké akarok élni, de ki nem.