Vissza a tartalomjegyzékhez

Szabó Ibolya Anna
Mr. és Mrs. Szilikon

A kaliforniai Silicon Valley-ben január közepén megszületett az első komputer által előállított bemondónő. Az Ananovának keresztelt „kibernő” napi 24 órában fog információt szolgáltatni az interneten, és készítői reményei szerint minden eddigi bemondónőnél előnyösebb tulajdonságai révén sikerre számíthat. Ananova emberi tulajdonságaiban a jelek szerint megtestesíti az ideális nőt: 28 éves - mármint az arca -, közel 180 centiméter magas, visszafogott, intelligens modora nyugalmat sugároz. Virtuális személyisége nélkülözi a felnőtt emberekben oly gyakran megtalálható, kellemetlen arroganciát, cinizmust és ravaszságot, valamint az önteltséget - így jellemezték a feltalálók, akik néhány nappal ezelőtt mutatták be őt a brit újságíró-szövetség fogadásán.


Ananova, a virtuális szuperbemondónő. Ember tervez    Fotó: internet

A színeiben is modern - zöld szemű, kihívóan vörös ajkú és kékeszöld, divatosan tépett hajtincsekkel megjelenő virtuális bemondónő születése egészen élethű: alkotói éppen kilenc hónapja munkálkodnak rajta, és már az utolsó teszteket végzik. Ananova létrehozása a technikai siker mellett részben azt is megmutatja, milyen korunk szépségideálja. A határozott arcvonásokkal rendelkező, csábító tekintetű hölgy bizonyára elsősorban a férfiak szimpátiáját fogja megnyerni szupermodelleket idéző tökéletes és ránctalan vonásaival. Az átlagnő már kevesebb rokonszenvvel figyelheti Ananova szereplését, különösen, ha belegondol, hogy talán éppen ő képviseli azt az ideált, amihez neki is hasonlítania kéne. Hogy ezeket az elvárásokat pontosan ki is helyezi a nőre, az nem mindig egyértelmű. Néha úgy érezzük, a férfiak várják el, de az is régi közhely, hogy a nők inkább a többi nő kedvéért öltözködnek oly nagy kedvvel; ugyanakkor valahol bennünk él az igény, hogy minél jobban hasonlítsunk a tökéletesre. De mi is az a tökéletes, és egyáltalán, mit jelent maga a szépség?

A szépség diszkriminál

Hivatkozhatnánk Platónra, aki a szépséget a jóval azonosítja, vagy Keats angol költőre, aki szerint „A Szép: igaz és az Igaz: szép”. Az értelmező szótár hétköznapibb választ ad: szépnek nevezzük azt, ami gyönyörködtet. Leszűkítve a kérdést: mikor szép a nő? Vajon ha megvan a megfelelő magassága, mell-, derék- és csípőmérete, formás az orra és hibátlan a bőre, az elég-e a szépséghez? A kérdés banális, száz emberből kilencvenkilencen tudnák, mi az elvárt válasz: a belső kisugárzás a döntő. Állítólag ez az, ami akár a kevésbé előnyös külsejű nőt - és tegyük hozzá, férfiembert is - széppé tudja tenni. Mégis a külső szépség az, amiért a nők legtöbbje mindent megadna. A National Geographic természettudományos magazin 2000. januári számának szépségről szóló összeállítása hivatkozik Victor Johnston új-mexikó-i és David Perrett skót pszichológusok kísérletére, amelyben a férfiak következetesen előnyben részesítették a nagy szemű, telt ajkú, kis orrú és állú nőket. Más pszichológusok vizsgálatai szerint a klasszikusnak tekinthető homokóra alkat jelenti az ideálisat - legalábbis a mai ízlés számára. Más meghatározás a szimmetrikus arcformát tekinti ideálisnak, de az mindenképpen elmondható, hogy a formák és vonások harmóniája kellemesebb élményt nyújt.
„A szépség diszkriminál” - állapítja meg a National Geographic cikkírója. A magazin jelentése szerint tudományos megfigyelések bizonyítják, hogy a szép külsejű emberek többet keresnek, enyhébb bírósági ítéletet kapnak, és eleve barátságosabbnak érezzük őket. Az iskolában a szép gyerekeket többször szólítják fel, mint kevésbé szép társaikat.

„A divat mondja meg, hogy ki vagy”

Az európai divat irányát évszázadokon keresztül az uralkodónők öltözködése szabta meg. Divatot bizonyos értelemben az diktálhatott, aki valamilyen ranggal bírt. A 19-20. században e rang már függhetett a saját teljesítménytől is, és a divatot egyre inkább befolyásolták a színésznők. Különösen erősen érvényesült ez a tendencia a huszadik században, miután a mozi, majd a tévé és a videó elterjedése mindenkihez közel hozta a sztárokat, és utánozhatóvá tette stílusukat. Így tette divattá Greta Garbo a garbónyakat, Marlene Dietrich a bő vonalú Dietrich-nadrágot, vagy Katherine Hepburn a sportos, modern nőtípust. Tömegek figyelték és utánozták Jacqueline Kennedy-Onassis sikkes háromnegyedes kiskosztümjeit. A sztárok és politikusfeleségek sem bírnak azonban olyan hatással a divatra manapság, mint a modellek, akik már nem egyéni érdemeik alapján lesznek példaképekké, hanem egészen egyszerűen a divatipar dobja be őket a köztudatba, azt üzenve ezzel a nőknek: ilyen a szép alak, ez a kívánatos külső.
Minden kor asszonyát hajtotta a vágy: megfelelni a szépségideálnak. A nők elé állított ideál folyton változik, elég, ha csak a rubensi telt szépségekre gondolunk, és aztán felidézzük a hatvanas évek nagy modellsztárját, Twiggyt, aki csont és bőr megjelenésével hozott új divatot. Mert a divat nem csak az öltözködést jelenti, hanem az éppen szépnek és kívánatosnak tartott ideális testforma követelményét is. A divat nem egyszerűen felöltözteti a nőt - a divattörténet leginkább azt mutatja, hogy az aktuális ruhadivat szabja meg, milyen az ideális test, attól függően, mit enged mutatni a ruha. Ugyanakkor persze a divatot nagy mértékben az is alakította, mit kívántak tükrözni vele, milyen szerepet szánt az adott kor a nőnek.

Földönkívülieket is vonz

A szépség mindig is fontos jegye volt az embernek, a Biblia már az özönvíz előtti időkről feljegyzi: az emberek leányai annyira szépek voltak, hogy természetfeletti lények jöttek le a földre, és kapcsolatot létesítettek velük. (Az ősi történet az utóbbi években az „idegenek által elrabolt földlakók” típusú UFO-legendákban újjáéledni látszik.)
Egyiptomban a szépség olyannyira értéket jelentett, hogy az elhunyt személy szépítőszereit vele együtt helyezték el a sírba - hátha szüksége lesz rá, Kleopátra szamártej-fürdőinek híre pedig a késő utókorig eljutott. A Bibliában Eszter könyve jegyzi fel, hogy a Xerxes perzsa király mellé királynénak kiszemelt leányokat tizenkét hónapon át készítették fel illatos olajokkal és „asszonyi szépítő szerekkel” a bemutatkozásra. Az antik görög és római kultúra is megteremtette a maga szépségideálját Aphrodité és Venus, a szépség istennőinek alakjában. A zsidó-keresztény civilizáció - még mielőtt a kora középkorban életellenes aszkézisbe süllyedt volna - nem a kultikus gyakorlatot követte: a test gondozása az egészséget és (lásd az Énekek Éneke leírását) a házastársak egymás iránti örömszerzését szolgálta.
A szépség szolgálata ma már önálló iparág, ám eleink sem voltak híján ötleteknek, ha szépségről volt szó. Ámulatra méltó, mit meg nem tettek nők és férfiak egyaránt a hódítás és a szépség érdekében a történelem kezdete óta. Az ókori Rómában például nem lehetett kellemes germán rabnőnek lenni: az ember könnyen elveszthette a haját. Az előkelő római asszonyok között ugyanis nagy divatnak örvendett a vörös és aranyszőke hajszín, amit nem volt könnyű elérni. Léteztek ugyan különféle hajfestési módszerek, de minden kecskefaggyúnál és bükkfahamunál egyszerűbb lehetett felvenni egy parókát, amelyet a foglyul ejtett germán nők levágott szőke hajából készítettek.
A 17. századi spanyolok sem szűkölködtek különleges ötletekben - állítólag ezzel nyerték el az „őrült spanyol” elismerést. Eleinte beérték annyival, hogy a férfiak egy nyaktól az övig érő merev párnát helyeztek el ruhájuk alatt, amit a katonák célszerűen páncélként is használhattak. Ez a „libamellnek” is nevezett deformáció nagy népszerűségnek örvendett, de a szépségre vágyó férfiak nem érték be ennyivel: mivel úgy találták, hogy a személyes érdemeket nagy mértékben fokozza egy kövér has, azok, akik természetes úton nem bírtak szert tenni ilyen tekintélyre, szabójukra bízták a feladatot, aki egy remekbe szabott műpocakkal segítette ki a csenevész urakat. Egy 17. századi szórakoztató anekdotagyűjtemény arról tudósít, hogy a hölgyek is igyekeztek lépést tartani a divatos urakkal, úgy gondolva, hogy „a férfiaknak a nagy felületek iránti előszeretetét jobban ki lehetne használni, ha kövér hátsó felet csinálnának maguknak”. A XVI. Lajos korabeli francia hölgyek mai szemmel egyenesen ijesztően nézhettek ki nyakukra és vállukra festett kék ereikkel, melyek kékvérűségüket voltak hivatva hangsúlyozni.
A nevetségessé válás nem az egyetlen kockázata a divatozásnak. A 18. században használt pirosítószerek kén- és higanytartalma súlyos ínygyulladással és fogaik elvesztésével fenyegette a szépségért semmit nem sajnáló hölgyeket. Az arcukra szórt, ólomtartalmú fehér púder szintén mérgező, gyakran gyilkos hatású volt. A múlt században viselt halcsontos és acélmerevítős fűzők sem kecsegtettek sok jóval: a kényes témákra folyton ájuldozó hölgyek többnyire nem játszották meg magukat, fűzőikben valóban nem sok levegőhöz jutottak. A nádszálkarcsú divatnak bizony halálos áldozatai is voltak. 1859-ben egy párizsi lap számolt be egy fiatal hölgy tragédiájáról. A karcsúságáért irigyelt hölgy egy bál után néhány nappal hirtelen meghalt. A váratlan halál utáni boncolás kimutatta, hogy a túl szoros fűző miatt három borda átszúrta a májat. „Így lehet meghalni huszonhárom éves korban. Nem tífuszban, sem gyermekágyban, hanem fűzőben” - kommentálta az eseményt a hírt adó lap.
A történelem során fennmaradt képek, szobrok alapján jól nyomon lehet követni, hogyan változott az ideális alak megítélése a különböző korokban. A rafinált élvezeteket kedvelő krétai kultúrából fennmaradt alakok például igencsak az erotikát hangsúlyozó, szinte valószínűtlenül keskeny derekú nőket mutatnak. A divattörténészek említést tesznek a krétaiak derékban erősen fűzött mellénykéjéről is, amely megemelte az amúgy sem fedett kebleket, míg a Pompejiben talált mozaikon ábrázolt bikini napjainkban is divatosnak számítana.
A krétai testforma erősen emlékeztet a sok évszázaddal későbbi európai fűzőre, amely ugyanezt a karcsúsító hatást volt hivatott elérni - ruha alatt. Európában a középkor virágjában a női szépségideál karcsú, enyhe hajlatú S alakot mutat: a fej kissé előrehajlik, a mellkas hátrafelé húzódik, a hasat és a csípőt előretolják - az ábrázolások alapján ma talán rossz testtartásnak minősítenénk ezt. Érdemes szemügyre venni a Napóleon korabeli nőket: ruháik derékvonala felcsúszik egészen a mell alá, ezzel hangsúlyosan meghosszítva a lábakat, kiemelve a hasat és a mellet. Ez a divat mindenekelőtt azt erősítette meg a nő látványában, ami az anyasággal, a női szereppel azonosítható. A törekvés pontosan megfelel a napóleoni szellemnek - amikor az uralkodót megkérdezték, melyik asszonyt becsüli a legtöbbre, azt felelte: „Azt, aki a legtöbb gyermeket szülte.”
A huszadik század hatvanas éveiben kezdődik el egy máig ható tendencia: ekkor jelenik meg a színen Twiggy, a csont és bőr modell, aki első képviselője a drasztikus fogyókúrát követelő új ideálnak. Neki persze könnyű, mert magától ilyen. Az átlagnő azonban, aki eddig lehetett itt-ott telt, nőies, egyszerre elkezdhetett szorongani, hiszen a természetellenesen vékony, gyereklány alkatú modelleket utánozni majdnem lehetetlen. A „deszka” alkat szinte azóta uralkodik, talán azzal a változással, hogy a magasság egyre nő.

Uniszex plasztika

A hatvanas évek még egy területen hoztak változást: megjelent az uniszex divat. Ebből a szempontból döntő jelentőségű volt, amikor Yves Saint Laurent az addig kizárólag férfiöltözetként szolgáló szmokingba öltöztette Catherine Deneuve francia színésznőt. A szintén francia divattervező nadrágkosztümjei azóta klasszikus női viseletté váltak, az uniszex divat pedig tovább hódít. Ám míg eleinte az uniszex elsősorban azt jelentette, hogy a női viselet közelített a férfiakéhoz, a mai tendencia fordulni látszik: a férfiviseletben egyre erősebbek a nőies vonások. Talán nem túlzás összefüggésbe hozni ezt azzal a ténnyel, hogy a vezető divatcégek élén egyre nagyobb számban állnak bevallottan homoszexuális divattervezők: tragikus példája ennek a milliárdos olasz divatdiktátor, Gianni Versace, akit a közelmúltban egy általa kitartott férfiprostituált gyilkolt meg Floridában.
Ismét megfordulni látszik ezzel az az irány, ami mintegy kétszáz éve jellemezte a divatot: az empire stílus után Angliából kiindulva elterjedt a férfiöltöny, megteremtve az egységes férfieleganciát, és meghagyva az addig mindkét nemet egyaránt jellemző divatozás szokását a szebbik nemnek.
A szexuális forradalom utáni évtizedekben már semmi nem szab határt a test megmutatásának. A „mindent megmutatni” divatjának hódolók egyre természetesebb igénye, hogy ha már egyre kevesebb a ruha, akkor a testet kell a divathoz szabni. Erre jó a plasztikai sebészet. A legtöbb modell őszintén bevallja, mit tökéletesített magán annak érdekében, hogy karriert csinálhasson a kifutón. Az eredetileg gyógyászati célokat szolgáló plasztikai sebészet hatalmas iparággá nőtte ki magát. Dr. Linton Whitaker plasztikai sebész a National Geographic újságírójának nyilatkozva kijelentette: „Azt hiszem, (a plasztikai sebészet) nem természetes, de mi az? Ilyen világban élünk… meg tudjuk csinálni, és ez boldoggá teszi az embereket.”
1998-ban egyedül Amerikában hárommillió kozmetikai célú plasztikai műtétet végeztek, 42 százalékukat a 35 és 50 közötti korosztályon. A tökéletes külső iránti igény azonban nem kötődik kultúrához. Az alacsony árú orosz plasztikai műtéti lehetőségek Londontól Sydneyig vonzzák a szépülni vágyókat, és Kínában is egymás után nyílnak a plasztikai sebészeti klinikák. A világhírű brazil plasztikai sebész, Dr. Ivo Pitanguy elmondása szerint már 18 éves lányok zsírleszívatást végeztetnek, és a mellműtétet igénylő páciensek többsége szintén 16-22 éves. Mostanában - a „deszka-divatnak” megfelelően - a mellkicsinyítő műtétek vezetnek, mivel a világnak ezen a táján a kis melleket és a nagy feneket kedvelik, míg Amerika inkább a nagyobb mellbőségre szavaz. A hetvenes években Dr. Pitanguy pácienseinek 8 százaléka volt férfi, ma ez az arány 25 százalék. Testünk formálása egyre elfogadottabb érték a társadalomban.
Az önfejlesztés és a neurózis közötti határ azonban igen keskeny. Ugyan ki szeretne olyan perspektívával élni, mint Michael Jackson, aki úgy választotta ki magának a megfelelő színű és formájú profilt, mint más az ékszereit - ma a rossz nyelvek szerint arra vár, mikor esik szét az arca. „Megváltoztatjuk az emberek életét” - dicsekszik egy plasztikai sebész arra hivatkozva, hogy a modern nőnek meg kell állnia a helyét felelős beosztásában, és meg kell felelnie a versenyben. Korunk értékrendszere szerint ehhez elengedhetetlen a külső akár ilyen eszközökkel történő karbantartása, különösen, ha a korral járó természetes hormonális változások és a szülések megviselik azt. Nem csoda, ha a világszerte százmilliók által bámult dél-amerikai szappanoperák hősnőit és lovagjait a forgatókönyvírók elképzelései szerint szabják át a brazil és venezuelai klinikákon, amelyeket a filmsorozatok nyomán egyre több páciens keres fel.
Ez a bármi áron való megfelelési kényszer az egyik oka a modern kor jellemző betegségeinek, az evési zavaroknak is. Ahogyan az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig fokozatosan csökkent a nőideál testsúlya, úgy nőtt a rendszeresen fogyókúrázó nők száma (Hetek, 1999. március 13.). A nők társadalmi szerepe többé nem az anyaságon alapul, hanem a szex-szimbólumén, aminek csak a test erőszakos átformálásával lehet megfelelni. Nem csoda, hogy az anorexia, a kóros soványság, valamint a bulimia, a folytonos evés-hányás e században vált tömeges méretűvé. „Ma, ha a néhány évtizede szex-szimbólumnak tartott Marilyn Monroe megjelenne egy fogyókúrás klubban, a szeme sem rebbenne meg senkinek, felvennék a klubba” - jegyzi meg a National Geographic összeállításának egyik interjúalanya.
Ma még nem tudjuk, hol a határ a test fiatalításában. Az elmúlt száz évben megnőtt a születéskor várható élettartam, ám a test ugyanúgy mulandó maradt. Igyekszünk lépést tartani a világgal és minden áron fiatalok maradni, ám az örök fiatalság receptje még csak a tudományos-fantasztikus irodalomban létezik. Aldous Huxley Szép új világ című klasszikus fantasztikus regénye megrázóan írja le, ahogy az emberi élet végső határához érkezett, tökéletesített emberek haldokolnak az elfekvő kórházakban: testük éppen olyan fiatal, mint életerejük teljében, „még friss, fonnyadatlan arcok” néznek vissza az ágyakból, olyan embereké, akikre „a szenilitás annyira gyorsan tört rá, hogy nem volt idő arra, hogy megöregedjenek, csak a szívek és az agyak” öregedtek el.