Pálfy Gyula
Sorsok a megmaradás viharában

Szabó István új filmjéről beszélni fognak. A legismertebb magyar filmrendező ezúttal azt kutatja, miként próbált újra és újra a Kárpát-medencében élő zsidóság hazát és nemzetet találni születésének helyén. Még úgy is, hogy újraéledő reményeiket menetrendszerűen érkező pofonok hűtötték le. A napfény íze (Sunshine) e megindító és fájdalmas kísérletet ábrázolja egy magyarországi zsidó családnak az utóbbi másfél évszázad terepasztalán élő három nemzedékén át.

A magyar helyszíneken forgatott, átszámítva több mint négymilliárd forintos költségvetéssel készült kanadai-magyar-német produkció valódi történelmi tabló. A Mephisto Oscar-díjas rendezője a Schindler listája, a Quiz Show, majd az Angol beteg című alkotásokban egyaránt kiválóan játszó Ralph Fiennest nyerte meg főszereplőnek, aki a háromórás filmben három generáció központi alakjait kelti életre. A sztori a hazai zsidóság létszámban legnagyobb rétegéről szól. Azokról, akik formálódó nemzeti érzelmeikben is a magyar nemzethez akartak tartozni. A cselekmény lépésről-lépésre mutatja be, hogy ezért mekkora árat kellett fizetni.
„Megéri-e a jobb élet ígéretéért elvágni a gyökereket? (…) A zsidó családot csak példaként használtam, mert ismerem ezt a világot” - mondta a Toronto Starnak Szabó István, ám a magyar zsidóság e nagy ívű filmdrámájáról a kanadai magyar producer, Robert Lantos sarkosabban fogalmaz: „…azt mondja el, mennyire elszántan akarták feladni saját azonosságukat, hogy békében hagyják őket, és milyen nyomorultan tévedtek.”
Ami a filmben a Sonnenschein (napfény) családdal történik - nagyrészt szimbólum értékű. Néhány tárgy is az, melyek rendre előkerülnek az egyes generációk életében. Egy zenélő aranyóra, egy kék virágos porcelánkészlet (darabjai az értékvesztés arányában törnek), egy ezüstmarkolatú bot és a családi kincsek koronája: a Napfény íze nevű gyógylikőr titkos receptjét rejtő kék füzet.

Első kaland: a beolvadási vágy

Csak ez a füzet marad meg a család reményeiből, mikor a történet kezdetén a falusi zsidó kocsmáros szeszfőzdéje felrobban. Fia, Sonnenschein Manó a nagyvárosba megy megélhetést keresni, iparos polgárrá válni. Hisz a monarchia ez idő tájt (a század utolsó harmada) oly közeg, ahol a megelőző és következő korokhoz mérve tényleg gyorsan fel lehetett emelkedni. Ráadásul a karrier útja - talán először a magyar történelemben - a születési előjognál is inkább a tudás, a tehetség és a szorgalom. Igen, ez a boldog békeidők kora, az osztrák-magyar „liberális birodalom”, melynek hanyatló szakaszát ugyancsak Szabó István láttatta nagy empátiával a Redl ezredesben. A filmbeli család szépen gyarapodik, amibe csak belefognak, sikerül - egy éjszaka még kockaköves udvarukat is virágmező borítja el (újabb szép jelkép). Kezdenek beilleszkedni, s már magyar zenére vigadnak. Manó kedvence a Tavaszi szél vizet áraszt, melynek melódiája a filmben többször is visszatér.
Fiait a tehetség és a szorgalom feljebb, megbecsült értelmiségi pályákra repíti. A forrófejű kisebbik orvos, a komoly elsőszülött Ignác pedig bíró lesz, ígéretes ifjú tehetség a császár szolgálatában, kinek karrierjét magas rangú pártfogók egyengetik. Így kerül kora elitjébe, a „magyar úriemberek” világába, ahol úgy mellesleg elejtik: a továbblépéshez már magyar név szükséges. Ím az első megalkuvás a beilleszkedésért, ám ezt a fiatalok föl sem fogják - szótárból, kacarászva választják ki maguknak a Sors vezetéknevet.
És jön az első nagy háború, majd a proletárdiktatúra. A család egysége megrendül: Ignác a császár személyében látja a jövő zálogát, öccse, Gusztáv izgága álmessiásként szédül a kommunizmusba. Sérül a magánélet is: Ignác házassága, a szülői, testvéri kapcsolatok… semmi sem olyan, mint régen.

Második kaland: a nemzeti láz

Trianon után járunk. A légkör már távolról sem liberális. Ignác fiát, a gimnazista Sors Ádámot az utcán alázzák meg: térden állva, karddal a nyakán kell a kadétoktól „bocsánatot kérnie azért, hogy itt szívja a levegőt”.
Szívet tépő jelenet. Áldozata mégis ebből meríti makacs erejét, ezért kezd el vívni. Bizonyítani akar, szívósan küzd egész addig, míg az 1936-os berlini olimpia bajnokaként nemzeti hőssé válik. A döntő pillanatokban egy ország szorít érte a rádiók előtt, lélegzet-visszafojtva. Oly hiteles és vállalható „nemzeti élmény” ez, amit remélhetőleg nemcsak moziban, hanem idén nyáron élőben is átélhetünk.
Ám a Sors fiúnak mindezért újra alkudnia kell. Az „úri középosztályban” már kevés a magyaros név, a befogadás ára a katolizálás. A sportoló Ádámnak ez nem gond, ő csak élvezni akarja a győztesnek járó hódolatot, miközben egyre jobban lelkesedik a nemzetért, melynek színeiben sikeressé lett. Ezért még az első zsidótörvény kihirdetésének sokkját is elbagatellizálná. „Ennek a jelenetnek a megtervezésére különös gondot fordítottunk, a legapróbb részletekig mindent megterveztünk előre - mondja Koltai Lajos, a film operatőre. - Az eseményekről Sonnenscheinék a rádióból értesülnek: késő délután van, a család tagjai az ebédlőben körbeülik a rádiót. Senki nem szól egyetlen szót sem, csupán a bemondó monoton hangját hallani. Hátborzongató.”
Ádám a mind brutálisabb tények és szerettei könyörgése ellenére sem akar látni. Vakon rábízza magát az őt - ahogy kiderül, csak látszólag - befogadó nemzet nagylelkűségére, bár az hamar eltaszítja magától: nem bajnokot, hanem egy munkaszolgálatos zsidót lát benne, akiből puskatussal akarja kiverni a magyarság iránti ragaszkodását. Mégsem ismétlődik a kamaszkori szégyen: Ádám fia, Iván szeme láttára inkább a kínhalált választja, minthogy elárulja küzdelemmel szerzett identitását. (Itt hívjuk fel a figyelmet, hogy e képsor iszonyatát nemigen lehet meghaladni az emberi lény pusztításának ábrázolásában.)

Harmadik kaland: a hamis oltár

Sors Iván (Ralph Fiennes utolsó szerepe) érthető keserűséggel, s a bosszúállás hajtóerejével érkezik a frontról a hazai sztálinizmus lövészárkaiba. Bár vége a háborúnak, teljes időben dúl az osztályharc, részben az emberirtások felelősei, részben az új ellenségekkel szemben. E tétel árnyaltan, s talán először viszi filmre a hazai zsidóság egy része és a kommunista mozgalom kapcsolatát. Azt a kérészéletű viszonyt az égőáldozatot szenvedett kisebbség és a keletről betelepített utópikus despotizmus között, mely acsargó antiszemiták fő vesszőparipája azóta is. Több nagy irodalmi mű lenyomata is megjelenik e részben - nyilván nem véletlenül. A dobtáras géppisztollyal vadászó fősztálinista (Bástya elvtárs és Ceausescu-vadölő klónja) Orwell Állatfarmját, a William Hurt által kiválóan játszott elsőgenerációs kommunista hős és az új élcsapat konfliktusa pedig a Sötétség délben lényegét idézi fel. Sors Iván párthűsége kitérőnek bizonyul; e rendszert, az emberből és erőszakból gyúrt idegen istenséget és a koncepciós perben neki szánt, karriert jelentő szerepet még időben otthagyja. Így kikerüli azt a csapdát, amelynél bíró nagyapja gyenge volt: az asszimilációért a fennálló rendszer bérencének lenni. Igaz, kiközösítik - riasztóan egyedül ül a bisztróban, mint az 1984 hőse a végső agymosás után…, de ő akkor kezd igazán élni, s egy új, igaz ügyért, az októberi magyar forradalomért már szívből lelkesedni tud.

Üzenet a mának

A családregény valahol a nyolcvanas években ér véget. A Sorsok utolsó figurája végül a gyökerekhez fordul: visszaveszi a Sonnenschein nevet egy nagy lomtalanítás után, ahol a század szimbolikus kacatjai mind szemétre kerülnek. Csak egy régi levél marad, még Manó írta tele oly életbölcsességekkel, amikből nem sokat valósítottak meg leszármazottai, de amik most talán újra hasznosíthatók: ha utódai végre vállalják igazi önmagukat.
Igazán kár, hogy az igényes, mégis közérthető szöveg, a jó színészi és operatőri teljesítmények mellett a film házasságtörési jelenetekben is gazdag. Hiszen Szabó István filmje mindkét irányú elfogultságtól mentesen szembesít a magyar (és tágabban: az európai) történelem nagy és érzékeny kérdéseivel: mire tartja a többségi nemzet a területén élő zsidóságot? Elfogadja-e közeledését? Hagyja-e élni hagyományait? És legfőképpen: számít-e mindazon értékre, amit tapasztalata, szorgalma és felemelkedési vágya halmozott fel, s amit kész kamatoztatni az ország javára, ahol befogadják. Ahol hagyják, hogy élje a számára egykor megírt programot. A rendező szavaival: „Nagyapa, apa és fiú egyformán elveszíti önmagát a beilleszkedésért vívott harcában. Csupán az unoka képes úgy dönteni, hogy nem megfelelni akar a pillanatnyi elvárásoknak, hanem visszatalálni ahhoz a lelki nagysághoz, mellyel dédapja indult útnak egy kis faluból, több mint száz évvel korábban.”