Kertész Péter
Hitlátlelet

A II. világháború óta jelenleg a legharmonikusabb az állam és az egyház viszonya - jelentette ki Harrach Péter szociális és családügyi miniszter A katolikus egyház a köz szolgálatában címmel Dobogókőn megtartott nemzetközi konferencián. Az „alternatív kereszténydemokrata” párt miniszterének állítása egy olyan tanácskozáson hangzott el, amelyen a magyar Katolikus Püspöki Kar invitálására a visegrádi országok katolikus egyházainak tevékenységeit vitatták meg több napon át.

Kérdés persze, hogy mit ért állam és egyház közötti harmónián a megjelenésében és tónusában szerzetesi jegyeket felvillantó államférfi, aki a közelmúltban általa előidézett közlekedési balesetet követően nem éppen keresztényi türelemről tett tanúságot. Szándéka szerint különbséget kell tenni a társadalmi megítélésben a hívő és nem hívő családok között.
Az külön vizsgálódást igényelne, hogy kijelentésének miért egy felsőfokú jelző használatával kívánt nyomatékot adni, amiből még akár arra is lehetne következtetni, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal regnálása idején ez a viszony, ha nem is a „leg...bb”, de mindenképp harmonikus volt.
Félő, hogy a végrehajtó hatalomban betöltött szerepét és a személyes hitvallását azonos ügyként kezelő miniszter harmónián azt érti, hogy csupán bizonyos egyházak és az állam kerültek közelebb egymáshoz. Tekintet nélkül arra, hogy a rendszerváltást követően úgy tűnt - s akkor ebben valamennyi parlamenti párt egyetértett -, hogy a különválás valamennyi vallásfelekezet számára azonos távolságtartást jelent. Bizonyos jelek most mégis arra utalnak, hogy a kivagyiságban és a kirekesztő önminősítésekben (nemzeti, polgári, olykor még keresztény is) jeleskedő kormány egyfajta diszkriminációra készül az, úgymond, nem történelmi vallásfelekezetekkel szemben. Amelyek működését enélkül is megkeseríti, hogy rájuk nem vonatkozik az egyházi ingatlanok visszaadását rögzítő törvény. Vagy azért, mert az államosítást megelőzően nem volt vagyonuk, vagy pedig azért, mert később honosodtak meg Magyarországon. Lényegében ugyanolyan törvényes keretek között, ahogyan tíz felnőtt állampolgár bármilyen pártot alakíthat. S miközben a pártalapítás feltételein a kormány nem kíván változtatni, az egyházalapítást szigorú feltételekhez kötné. Ez automatikusan azzal járna, hogy a meglévő kisegyházak egyikét-másikát visszaminősítenék vallásfelekezetté. Azzal a nem titkolt céllal, hogy gátat szabjanak a kizárólag pejoratív felhanggal emlegetett szekták elterjedésének, amelyek - azon túl, hogy „mételyezik a lelkeket” - valójában gazdasági haszonszerzésre organizálódtak.
Az aktuálisan nyilatkozó illetékes államtitkár példaként rendre a Boszorkányszövetséget említi meg az ellehetetlenülésre ítélendő több tucat bejegyzett vallásfelekezet közül. Miközben azt ma már egy szorgalmi időben hitoktatásban részesülő másodikos elemista is tudja, hogy az első számú közellenség a Hit Gyülekezete, amely húszéves fennállása során a negyedik legnépesebb felekezetté nőtte ki magát. A több tízezer gyülekezeti tag diszkriminálására irányuló szándék ma már annyira nyilvánvaló, hogy egy napirend előtti felszólalásra adott válaszában maga a miniszterelnök sem rejtette véka alá azt a véleményét, hogy aki „hitesekkel” barátkozik, az ne nagyon ugráljon.
Nem múlik el hét, hogy valamelyik televíziós csatornán ne láthatnánk valami újabb „látleletét” a gyülekezet hitéletének, ami megbotránkozást kelthet a tisztességes keresztény polgárokban. Miközben azok a hagyományos szertartások, amelyeknek ők a résztvevői, esetleg másokból válthatnak ki hasonló megütközést. Az újabb és újabb verbális és képi muníciót a mindinkább eszkalálódó vallásháborúhoz egy olyan újságíró szolgáltatja, aki csaknem egy évtizedig tartó gyülekezeti tagság után valóságos zsigeri gyűlöletet tanúsít egykori hitsorsosai iránt. Amire persze úgy reagálna, hogy ő nem negyvenezer hites, hanem a gyülekezet klérusa, azon belül is elsősorban vezető lelkésze ellen ágál. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy ma már az ország számos keresztény szellemiségű iskolájában ujjal mutogatnak azokra a gyerekekre, akiknek a szülei „családokat szétverő” gyülekezetekbe járnak.
A pozitív diszkriminációt magukra nézve természetesnek tartó történelmi egyházak a hallgatásukkal is erősítik a szektatörvényként elhíresülő szabályozást, amelynek előkészítői arra törekszenek, hogy különbséget lehessen tenni az államilag elismert és a megtűrt hitet gyakorló honfitársak között. Így megtörténhet az is, hogy a 70-es évek elején kettészakadt metodista egyház azon részétől, amelynek az Állami Egyházügyi Hivatal, az üldözéssel felhagyva, szintén egyházi státust adott 1981-ben, a demokratikusan választott parlament, tíz évvel a rendszerváltás után, az egyházi státust megvonja. Számos bejegyzett egyházzal egyetemben visszaminősíti olyan vallási közösséggé, amely kedvére gyakorolhatja a hitét, ám olyan elbírálásra nem számíthat, mint a négyek bármelyike. Köztük a rangidős zsidó felekezet, amelynek mai vezetői megfeledkezni látszanak arról, hogy történelmi léptékkel mérve nem olyan régen, az intézményesült holocaust egyik első lépéseként őket is visszaminősítették.
Nem véletlen hát, hogy a keresztény érzelmeket sajátságosan értelmező szociális és családügyi miniszter a magyar Katolikus Püspöki Kar konferenciáján arra a következtetésre jutott, hogy „a II. világháború óta jelenleg a legharmonikusabb az állam és az egyház viszonya”. Ha így megy tovább, az sem kizárt - miközben Orbán Viktor a MAZSIHISZ kérésére a zsidó kérdés intézésével egy arra érdemes államtitkárt kíván megbízni -, hogy a kormány a nagy uniós menetelés közben, valamilyen más néven létrehozza a hírhedt Állami Egyházügyi Hivatal utódintézményét.
(A szerző író)