Aszalós Szilvia
Szeretni kell az embereket

Interjú dr. Szőke Péter ezredessel, a közelmúltban nyugdíjba vonult szegedi rendőrkapitánnyal, akit 1995-ben „Szeged Emberévé” választottak.

Dr. Szőke Péter munkahelyi búcsúztatása    Fotó: archív

- 32 év, 9 és fél hónap. Ezredes úr pontosan ennyi ideig dolgozott a rendőrségen. Miért választotta a testületet, hogyan indult a pályafutása?
- Ez egy merő véletlen volt. 1967 februárjában még a határőrségnél voltam sorkatona, amikor egyszer a MÁV igazgatóságon a személyzetis nagyon felmérgesített: vonali tartalékosnak akart beosztani, pedig akkor én már nagyon untam a 70-80 kilométeres vonatozgatást. Mondtam is, inkább elmegyek segédmunkásnak, de ezt nem vállalom. Ekkor találkoztam az egyik barátommal, aki rendőrnek akart menni, és engem is rábeszélt. Úgy voltam vele, hogy ezt is ki lehet tanulni, és nem veszíthetek semmit. Leszerelésem után három nappal már a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság Társadalom Tulajdonvédelmi alosztályán dolgoztam mint nyomozó, próbaidős őrmester. Persze utána el kellett mennem egy pár hónapos rendőri alapkiképzésre Budapestre, a Mosoni laktanyába. Délelőtt tanultunk, este dolgoztunk. „Szép szál” gyerek voltam a rendőri egyenruhában: kicsi is, sovány is, szóval teljesen „ideális” rendőralkat.
- Származott ebből hátránya valaha?
- Igazából nem. Persze, ha egy nagydarab „húsember” lettem volna, könnyebb lett volna a helyzetem, mert ez eleve adja a tekintélyt. Éreztem is a súlyát annak, hogy a szakmai háttér kiválasztása nem a legszerencsésebben sikerült. De tudja, én tanyai környezetben nőttem fel, és tudom, hogy ilyen helyen mindig a kiskutyáktól kell félni: ugyanis mennél kisebbek, annál veszettebbek. A nagy komondor általában csak ugat, a kicsi viszont odarohan, és belemar az emberbe. Ez rendőrben is így van, ez a tudat vigasztalt. Volt ugyan néha egy-két megjegyzés, de tisztában kell lenni azzal, hogy ha valaki a rend őre lesz, azzal arra is vállalkozik, hogy beáll a kirakatba.
- Miután visszakerült Szegedre, a társadalom-tulajdonvédelemhez, hogyan alakult az élete?
- Először a vasúti szállítás, hírközlés alosztályán dolgoztam, onnan az ipari alosztályra kerültem, majd a bankok, pénzintézetek háttérrendőr-biztosítása tartozott hozzám. Ez már jókora falat volt számomra. 1967 egyébként egy fejlődő időszakot jelentett a város életében is. Az első 3 és fél milliárd forintot ekkor utalták át a magyar kőolajtermelők beruházására. Alig két hét alatt százával özönlöttek az emberek Szegedre, és hozták a fúrótornyokat. Megváltozott ugyan az életritmus, de még mindig sokkal lassabb volt, mint ma. Akkor az ötös út forgalmát két járőr is ellenőrizni tudta, ma ehhez 10 ember kell. Balástyáig macskaköves út vezetett, a bajai út kivételével pedig az egész Duna-Tisza közén csak makadám utak voltak. Amikor ilyen terepen kellett járőrözni, a második világháborús BMW oldalkocsijában ülve, ha egy IFA ment előttünk, gyakran kellett törölgetnem a port magamról. Nagyon más világ volt az akkor. Aztán jelentkeztem az egyetemre, megnősültem, és született két gyermekem. Időközben pedig a szamárlétrán is haladtam előre.
- Tehát a kezdeti „majd lesz valahogy”-ból komolyra fordult a dolog?
- Igen. Komolyan vettem a dolgokat, és meg is szerettem ezt a pályát. Rendőrnek lenni egyébként nagy élmény egy fiatalnak: két egyforma üggyel soha nem találkozik, rengeteg emberrel kerül kapcsolatba, ráadásul van kocsi, számítógép. Aki nem félszeg, az ki tud bontakozni. Természetesen vannak kevésbé kellemes időszakok is.
Pályafutásom során történt egy-két furcsaság. 67-ben például minden reggel el kellett olvasni a Népszabadság vezércikkét, hogy megtudjuk, X. Y. elvtárs mit hogyan gondol, és mit hogyan kell tovább csinálnunk. 89-ben más jellegű gondjaink voltak, a rendszerváltás idején szintén. A lényeg az, hogy engem soha nem az érdekelt, hogy az ellenzéknek vagy az aktuális hatalomnak mi az álláspontja. A legnagyobb gondom általában az volt, hogy ellopták a Mariska néni libáját vagy a pénztárcáját a piacon. Minden időben volt olyan dolog - akár jobbról jött, akár balról -, amivel egyetértettem, és volt olyan, amivel nem. Ez utóbbinak pedig rendszerint hangot is adtam. Különösen 1990 után. Hiszen akkor már nemcsak a szólásszabadságot, hanem a szólás utáni szabadságot is garantálták. Tudja, valahol az én tudatvilágomban ez úgy van, hogy a demokráciában, még ha úgymond az aktuális hatalom kiszolgálója is vagyok, lehet véleményem, és ezt el is mondhatom.
- Ha jól tudom, humorérzéke mellett ezeknek a véleménynyilvánításoknak Pestig is eljutott a híre.
- Előfordult. Például amikor Szeged a legmélyebb ponton volt: a szerb bevándorlási hullám idején beindult a gengszter-bűnözés, és a Z. Nagy-gyilkosság ügyében kellett nyomoznunk. Akkor azt hittem, hogy megerősítik Szeged rendőri állományát létszámilag, mert mi már csipásra dolgoztuk a szemünket. Ehelyett kaptunk három hétre egy héttagú komplex ellenőrző bizottságot. Hangot is adtam ennek, hogy jól ki lettünk segítve, ami az akkori ORFK bűnügyi vezetőjének nem tetszett.
- Ha már az ellenőrzéseknél tartunk, hadd kérdezzem meg, hogy mi a véleménye a nemrégiben kirobbant békési „olajügyekről”?
- Nagyon őszintén mondom, hogy nem tudom, van-e reális magva, vagy nincs. De szerintem egy biztos: ilyen esetben vagy a parancsnokkal lehet a baj, vagy a beosztottal, ami miatt nem jönnek ki egymással. Előfordulnak ugyanis olyan parancsnokok, akik despotikus vezetők, és nem tudnak az emberekkel megfelelően bánni. Erre a beosztott megpróbálhat úgy visszavágni, hogy a korrupció színezetét vetíti a parancsnoki karra, mert ki akarja adni magából az indulatot. Persze a másik oldalt is meg kell vizsgálni, történetesen azt, hogy milyen rendőrtiszt az, akinek négy büntetője és tíz fegyelmije van. Nálam soha senki nem kapott négy esetben fegyelmit, mert ha már idáig eljutott, nem volt szabad maradnia a testületnél. Legalábbis ott nem, ahol én dolgoztam. De még egyszer hangsúlyozom, nem tudom, hogy ebben az esetben mi történt.
- Ön szerint vannak azért olyanok, akik próbálnak előnyös kapcsolatot kialakítani valamelyik rendőrrel?
- Én csak a saját példámat tudom elmondani ezzel kapcsolatosan. Rendőrkapitányként az ember sok meghívást kap mindenféle eseményre, de el kell tudni dönteni, hogy melyik szól neki, és melyik annak a személynek, akit meg akarnak kenni. Én azt a meghívást, ami a személyemnek szólt, elfogadtam, viszont amelyikből azt éreztem, hogy „ez a kapcsolat még jó lesz valamire”, az utolsó pillanatban lemondattam a titkárnőmmel. Nálunk a megyei állomány döntő része - a legfőbb vezetőktől kezdve - nálam tanult. Én pedig mindig próbáltam beléjük nevelni azt, hogy soha ne az legyen a fontos, kihez hogy dörgölőzzenek.
- 33 eseménydús év után nem volt nehéz a nyugdíjba vonulás mellett dönteni?
- Nem. Biztos hiányozni fog, de rá kell jönnie az embernek, ha egy csapatba már nem fér bele. Ennyi. Nézze, 35 év alatt sok örökérvényű igazságot megtanultam. Többek között azt is, hogy nem mindig másnak kell odatartanunk a tükröt, hanem néha magunknak is. És hát rendőrként lehet hogy snassz, amit mondok, de szerintem nem mindig morózus emberként kell rávetődni a lakosságra. Szeretni kell az embereket úgy, ahogy vannak: a hülyét a hülyeségével, az okost az elméjével, a toprongyost a toprongyával együtt, és akkor el tudunk igazodni ebben a társadalomban. Tudja, volt Szegeden egy Böhm Jóska bácsi nevű kukavadász, aki száraz kenyeret gyűjtött a sertéstartóknak. Mindig volt nála egy kis lapát is, amivel rendet tartott a kukák környékén. Ő maga is tiszta, jól ápolt volt, nyakkendőben és ingben járt. Annak a rendszernek volt az áldozata, amikor mindent államosítottak: elvették tőle 5 fővárosi áruházát, majd amikor Nyugatra akart menni, a nála lévő aranyak miatt meghurcolták. Később persze már lopás, tiltott határátlépés is szerepelt a listáján. Sikerült bűnöző életmódra szorítani. Én ezt a Jóska bácsit nagyon kedveltem. Furcsa, igaz? Ilyen élményeim voltak az évek során.
- Az ezredes úr már nem rendőrségi alkalmazott. Óraadóként tanít viszont a rendőrtiszt-helyettesi iskolában. Milyenek a mai fiatal rendőrpalánták?
- Sokkal okosabbak, és kiállásra is jobbak. Értelmesebbek is, hiszen jobb alappal indulnak, mint mi annak idején. Csupán a kontaktusteremtő képességgel vannak problémák: azt kell megtanulniuk, hogyan kell megszólítani az embereket. Másként kell beszélni ugyanis egy lakótelepen élővel, és másként Pista bácsival a tehén mellett.
- Nagyon sok dicséretet, kitüntetést kapott az évek során.
- Tudja, ezek cirógatják ugyan az emberi hiúságot, és pénzben kifejezhetők, de én azt mondom, hogy „a rangot és címet nem koldult rend szalagja, hanem a szellem és erkölcs dicsősége adja”. Ezt Vörösmarty írta, de tökéletesen egyetértek vele. Sok minden adható, de nem kell hanyatt esni tőle. Az embert ugyanis mindig a főnöke minősíti. Én, amikor az egyik főnökömnek szimpatikus voltam, dicséretet kaptam. De aztán jött egy másik, akinek nem, az akkor megfenyített. Ez így zajlik. Nekem sokkal többet ér, amikor az a simlis cigánygyerek, akit pályafutásom alatt legalább ötször bezártam (és ezért haragudnia kellene rám), odaszól az utcán, hogy „Péter bátyám, hogy áll az egészsége? Vigyázzon magára, rá se hederítsen a világra!” Higgye el, ezek az igazi elismerések.