Vissza a tartalomjegyzékhez

Bánhidi Emese, Marosvásárhely
Az RMDSZ tíz viharos éve: sikerek és kudarcok

A 89-es romániai forradalom vagy fordulat, ahogy mostanság emlegetik, az egyébként jogos mai szkepszis ellenére abban mindenképp nagyon komoly változást hozott, hogy megindulhatott az emberek szabad szerveződése, megkezdődhetett a pártosodási folyamat, még akkor is, ha később kiderült, hogy a hatalmat jó ideig a kommunisták viszik. Ennek a folyamatnak volt akkor természetes része, hogy a Romániában élő mintegy kétmillió magyar már 1989 decemberében hozzálásson a maga szervezetének megteremtéséhez.


Küldöttválasztás az erdélyi Széken az RMDSZ alakuló ülésére 1990-ben. A szövetség fordulatot hozott    Fotó: MTI

A politika elképesztő fintora, hogy Romániában ma is leginkább azok kifogásolják az etnikai alapon szerveződő RMDSZ létezését az európai normákra hivatkozva, akik valójában az Európától legtávolabb eső normák jegyében legszívesebben magát a magyarságot szorítanák ki Romániából. Sok komoly elemző érezhette a 20. század vége felé, hogy a politikai szféra nemzeti, etnikai alapú szerveződése anakronizmus. Csakhogy nyilvánvalóan nem lehet eltekinteni a nemzeti alapokon induló szerveződéstől ott, ahol a nemzeti lét valóban fenyegetett, ahol az etnikai, nyelvi sajátosságok védelemre szorulnak.
Pedig 1989 végén, 1990 elején úgy látszott, hogy az RMDSZ-re mint a romániai magyarok érdekeit védő szervezetre talán nem is lesz olyan nagy szükség egy idő után. Az ország vezetését vállaló Nemzeti Megmentési Front működése első napjaiban olyan kiáltványt adott ki a nemzetiségi kérdésről, a kisebbségek kollektív jogairól, önálló intézményrendszeréről, saját iskolahálózatáról, amit a front akkori vezetői közül ma már egyetlen román politikus sem képes emlékezetébe idézni, legyen az illető akár az ellenzék vezéralakja, mint Ion Iliescu, akár az RMDSZ-t is magába foglaló kormánykoalíció egyik kulcsszemélyisége, mint Petre Roman, a Ceausescu utáni Románia első miniszterelnöke. Csak néhány hét telt el, és máris hihetetlen gyanakvás és gyorsan szerveződő ellenállás fogadta a januárban még jogosnak ítélt magyar oktatási követeléseket, aztán jött március 15-e a maga provokációival, és végül a marosvásárhelyi konfliktus, amely hosszú időre előre megszabta nemcsak az RMDSZ politikai szerepét, hanem általában a romániai belpolitikát is.
Alig néhány héttel a vásárhelyi pogrom és összecsapás után, amikor az RMDSZ első és legitimitását megalapozó kongresszusát tartotta Nagyváradon, a szövetséget elindító tisztes erdélyi magyar értelmiségiek egy labilis, rengeteg veszélyt hordozó és végtelenül zavaros politikai élet centrumában találták magukat. Olyan helyzetben, amely állandó reagálást követelt meg az újabb és újabb támadásokra. A szövetség innentől kezdve gyakorlatilag szinte azonossá vált a romániai magyarság életterével, az RMDSZ megléte és fellépése volt a védelem legfőbb eszköze, az esély a marosvásárhelyihez hasonló provokációk elkerülésére. Az RMDSZ-nek az egész romániai magyarság védőpajzsává kellett válnia, miközben szerveznie kellett a romániai magyarok belső életét is. Mindeközben alakultak már ugyan azok a civil szerveződések, kulturális-művészeti és tudományos alapítványok, intézmények, amelyek felvállalhatták az erdélyi magyarság társadalmi-kulturális életének szervezését, de a politika kihívására azóta is csak az RMDSZ képes válaszolni a romániai magyarok képviseletében.
Ez pedig a kezdetek óta azért rendkívül nehéz, mert a romániai magyarságot csak az első időkben, és akkor is csak a legkorlátoltabb külső megfigyelők ítélték egységesnek. Az RMDSZ a kezdetektől magában hordozta a belső konfliktusokat. Amilyen ütemben rétegződött és politikailag is egyre inkább differenciálódott a romániai magyar közösség, ahogy kiszabadult egy rákényszerített, természetellenes egység szorításából, annyira lett mind bonyolultabb, öszszetettebb a szövetségen belüli hálózat is, annyira lett egyre fontosabb feladatává az RMDSZ-nek, hogy kezelni tudja a belső vitákat.
Igaz, mindig voltak olyan emblematikus figurák a vezetésben, akikbe belekapaszkodhatott az egyszerűsítő szemlélet. Így lett már az első fél év során meghatározó konfliktus a „radikális” Szőcs Géza és a „reformer” Domokos Géza vitája. A „Gézák csatáját” az első kongresszus okos szervezeti húzással zárta le egy rövid időre: Domokosból elnök, Szőcsből főtitkár lett. A helyzet azonban természetesen ennél jóval bonyolultabb volt, és a konfliktus sem szűnt meg a posztok elkülönítésével. Azt is látni kellett, hogy az RMDSZ-en belüli vonalak kuszasága már 1990-től kezdett hasonlítani arra az ugyancsak nehezen áttekinthető szövevényre, amely a magyarországi politikai életet jellemezte. Elég hamar kiderült, hogy a hasonlóság nem véletlen. Sok magyarországi politikai erő próbálta megtalálni a maga tükörképét az RMDSZ-en belüli csoportok valamelyikében, sok romániai magyar személyiség pedig Budapesten próbált támogatást szerezni - pénzügyit és politikait egyaránt - a magyarországi pártoktól.
Mindeközben az RMDSZ 1990 májusában-júniusában komoly parlamenti pozíciókat nyert a választásokon, tényezője lett a romániai törvényhozásnak. Még akkor is, ha a román politikai elit túlnyomó többsége sem akkor, sem most nem fogadta szívesen ezt a jelenlétet, mert felfogása szerint a nemzeti Romániában a magyarok nem lehetnek nemzetalkotó tényezők. A bukaresti parlamenti jelenlét végeérhetetlen, és olykor kifejezetten nehéz, sőt megalázó küzdelemsorozatba vitte bele a romániai magyar politikusokat. A magyar szenátorok és képviselők sajnos puszta jelenlétükkel is katalizálták azokat az erőket, amelyek épp azzal fékezték az ország haladását, hogy újra és újra elővették a magyarkérdést, újra és újra erre terelték a figyelmet az ország valóságos gondjairól.
Az RMDSZ a törvényhozásban mindvégig az európai normák érvényesítését, a piacgazdaságot, az állami túlsúly csökkentését, a nemzeti kereteken túlmutató demokratikus intézményrendszert szorgalmazta. Igen sokszor maradtak magukra a magyar frakciók ezekben az ügyekben is, ha pedig nemzetiségi kérdésekről volt szó, végképp nem számíthattak még az ugyancsak ellenzéki román pártok támogatására sem.
Kétségtelen, hogy e sokszor hiábavaló, vagy annak tűnő törvényhozási küzdelmek is hozzájárultak a szövetségen belüli konfliktusokhoz: egyre több magyar politikus tartotta reménytelennek a többségi románokkal való együttműködés kísérleteit. A szövetség egységesen felvállalta az autonómia-politikát, de míg az egyik szárny számára ez elsősorban fokozatos, lépcsőzetes, lépésről lépésre zajló folyamatot jelentett, amelyet a törvényhozásban kell végigküzdeni, a másik szárny számára viszont olyan - elsősorban a székelyföldi tömbmagyarságnak fontos - politikai célt, amit a többségi akarattól függetlenül is meg kell valósítani.
1992 végére nyilvánvalóvá vált, hogy az RMDSZ-nek a maga különleges helyzetében két olyan feladatot kell felvállalnia, amely egymásnak látszólag gyökeresen ellentmond. A szövetségnek egyszerre kell képviselnie az egész romániai magyarságot az asszimilálásra törekvő, a kisebbségi jogokat csorbítani igyekvő román többséggel szemben, és ezzel egy időben politikai közeget biztosítania a romániai magyarságon belül jelentkező eltérő politikai irányoknak.
Ezt a dilemmát próbálta feloldani 1993 januárjában a brassói kongresszus egy új és ismereteim szerint a Kárpát-medencében egyedülálló politikai szerkezettel. Az RMDSZ azóta egyszerre párt és parlament. Van egy alsóháza, a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT), és egy felsőháza, a Szövetségi Egyeztető Tanács (SZET). „Kormánya” is működik, az ügyvezető elnökség, amely egyfajta végrehajtó intézményként igyekszik megvalósítani a két házban, de főleg az SZKT-ban hozott döntéseket.
Az alsóházban a romániai magyarság különféle politikai áramlatai platformokba és frakciókba tömörülnek, a politikai összecsapások fő színtere a Szövetségi Képviselők Tanácsának ismétlődő ülései. Ezért is becézik az SZKT-t a romániai magyarság kis parlamentjének.
A SZET tagjai az egyházak, a kulturális szervezetek, a különféle fontos szakmák, nem politikai érdekcsoportok képviselői, akik tehát a romániai magyar elit politika feletti szempontjait érvényesítik. Ezt a struktúrát fejelte meg a szövetség legfontosabb vezetőiből álló Operatív Tanács, amely az „alsóház” felhatalmazása szerint fontosabb ügyekben dönthet, reagálhat a szövetség nevében a „kis parlament” két ülése között is.
A romániai magyarok eltérő politikai irányzatai közötti ellentétek tehát ütköztethetők és esetenként feloldhatók a szövetségen belül az SZKT-ban, miközben kifelé az RMDSZ többé-kevésbé következetes álláspontot tud képviselni. Ez a különleges, korábban nemigen próbált belső szerkezet a magyarázata annak, hogy sok román reménysége és sok magyar aggodalma ellenére a szövetséget nem robbantották szét a politikai viták, a romániai magyarság szervezete nem szakadt ketté, mint a Kárpát-medence más országaiban. Érezhetően jól tudják a mostani konfliktusok részesei is, hogy ha az RMDSZ mégsem tudna egyben maradni, a különálló magyar pártok nem jutnának be a parlamentbe.
Az RMDSZ jelenlegi két legfontosabb emblematikus figurája Tőkés László tiszteletbeli és Markó Béla szövetségi elnök. Ez a felállás alapvetően ugyancsak a 93-as brassói kongresszus eredménye. Igaz, akkor Markó még nem az egyik oldal vezéreként, hanem a „mérsékeltek” és a „radikálisok” által egyaránt elfogadott, a két tábor között és felett álló személyiségként vette át az RMDSZ vezetését. Sok megfigyelő szerint 1996 tavaszán egy Csíkszeredán tartott viharos ülésen történt, hogy Markót sikerült az egyik oldal vezérévé szorítani. Ez az ülés egy viszonylag hosszú összecsapás-sorozat csúcsa volt, amelynek során a Tőkés László által fémjelzett irányzat kemény harcot folytatott az úgynevezett „neptunosok” ellen - ama „megalkuvó” politikusok ellen, akik Tőkésék szerint az RMDSZ szervezeti szabályzata megsértésével, és a romániai magyarság árulóiként tárgyaltak a Neptun nevű tengerparti fürdőhelyen az akkori kormányhatalom képviselőivel.
Az igazi megosztottság azonban azóta érzékelhető, amióta az 1996-os választásokon győztes pártokkal együtt az RMDSZ is részt vállalt Románia kormányzásában. A koalíciós politika nem jelentett kevesebb megpróbáltatást az RMDSZ számára, mint az ellenzéki élet, sőt talán még keservesebb volt megélni, és még nehezebb volt leszerelni a posztkommunistákat legyőző „európai” román politikusok nacionalizmusát, magyarellenes görcseit. Eközben az RMDSZ kétségkívül puszta kormányzati részvételével igazolta az új román vezetést a Nyugat szemében, olyannyira, hogy sok európai és amerikai politikus már „kipipálta” Romániában a kisebbségi kérdést.
Mindenesetre valószínű, hogy az évfordulós értékelések többnyire nem az elmúlt tíz év, sokkal inkább a kormányzatban töltött három év mérlegelésén alapulnak majd, s az egyenleg lényege a koalícióban kicsikart eredmények és a koalícióban elszenvedett kudarcok összevetése lesz. Ugyancsak komoly polémiák zajlanak az évforduló környékén arról, nem vált-e túlságosan is párttá az érdekvédelmi szervezet a kormányzás évei során, hogy képes-e még élő kapcsolatra a saját választóival.
Nyilván a kérdések többségére az igazi válasz nem az évfordulós megemlékezéseken hangzik el, hanem 2000 három nagy szavazása során: a helyhatósági, majd a parlamenti, illetve az elnökválasztásokon, de először - és ez mindenképp az RMDSZ belső demokráciájának vívmánya - a belső választásokon, amikor a szövetség megújítja a kis parlamentet, az SZKT-t, és kiválasztja a legrátermettebb magyar jelölteket a helyhatóságokba. Nyilván van, aki mindettől függetlenül az RMDSZ tíz évét bukások és sikertelenségek végeláthatatlan folyamatának látja, s van, aki viszont csak a sikereket hangsúlyozza.
Az igazság nyilván valahol a kettő közt lehet: az RMDSZ sikerei egy keményen képviselt kettős politikához kötődnek, amely megtalálta a megfelelést egy jobb sorsra érdemes kisebbség érdekei és egy ország európai jövője között. Ami az RMDSZ kudarca, az leginkább annak a politikának a következménye, amely vagy el akarja távolítani Romániát Európától, vagy az európai normák valóságos elfogadása nélkül szeretné „belopni” az országot a közösségbe. Az RMDSZ-re mint etnikai alapokon szerveződő alakulatra addig van szükség Romániában, amíg az ottani politikai elit azt hiszi, úgy is eljut Európába, ha nem integrálja, hanem maga alá gyűri, vagy beolvasztja a magyar kisebbséget.