Morvay Péter
Elnapolt válságok

A válságforrásokat sikerült egymástól távol tartani, de a valódi megoldások a következő századra maradtak - talán így lehetne legrövidebben összegezni az 1999-es év nemzetközi krónikáját. A világpolitikai tűzoltásnak is köszönhetően nem követte háború a nukleáris ökölrázást India és Pakisztán között, sikerült „házon belül” tartani az oroszországi belviszályokat, és nem indítottak el láncreakciót a koszovói és kelet-timori függetlenségi törekvések sem.

Béke, demokrácia és jólét — hirdeti a plakát Koszovóban   

Létezik-e emberarcú globalizmus? - tette fel a kérdést Bill Clinton amerikai elnök a novemberi firenzei csúcstalálkozón. A nyugati vezetők szerint igen, sőt elvben abban is egyetértenek, hogy az új évezredben változatlanul a demokráciát és a szabadpiaci kapitalizmust tekintik a „haladó kormányzás” alappilléreinek. A nyugati modell szerinti univerzalizmus törésvonalai az elmúlt esztendőben mégis nyilvánvalóbbak lettek. Az Európai Unión belüli ellenzék Franciaországgal az élen mind élesebben ellenzi az angolszász dominanciát, és ehhez külső támogatókat is talál: Oroszország, Kína, India és az iszlám világ egyaránt szemben áll a kilencvenes évek elején Bush elnök által meghirdetett „új világrend” célkitűzéseivel.
Az egység hiányát látványosan mutatja az „év háborúja”, a többhónapos balkáni légihadjárat nyomán kialakult patthelyzet. A nem albán lakosságtól gyakorlatilag teljesen megtisztított Koszovó aligha integrálható bármilyen formában újra Jugoszláviába, miközben a formálisan lefegyverzett Koszovói Felszabadítási Hadsereg a „második megszállónak” tekintett ENSZ-felügyelet ellen igyekszik hangulatot kelteni az albán lakosság körében. Bizonytalan Macedónia stabilitása is, ahol a lakosság harmadát kitevő albánok Koszovóhoz húznak, felvetve akár egy unió lehetőségét is, miközben a szlávbarát nacionalisták az Amerikában tanult, metodista vallású új macedón elnök, Arben Kszaferri megválasztása miatt is fenyegetve érzik magukat. Nem jobb a helyzet a kéttagúra zsugorodott Jugoszlávián belül sem, ahol a függetlenség-re törekvő tagköztársaság, Montenegro esetleges kiválása egyet jelentene a szövetségi állam és ezzel Szlobodan Milosevics elnöki pozíció jának megszűnésével. Mivel Milosevics az alkotmány értelmében már nem lehet Szerbia államfője, ezért fennáll a veszélye annak, hogy Montenegrót, mint hatalmának utolsó bástyáját akár fegyverrel is megkísérli benntartani a szövetségben.

Ehud Barak megválasztását ünneplik Tel-Avivban   

Még nagyobb a tét a Közel-Keleten, ahol a jövő év az 1991-ben Madridban meghirdetett békefolyamat igazi szakítópróbáját jelentheti. Bár az eredeti menetrend már nem tartható, a puszta tény, hogy sikerült a kilencvenes években fenntartani a háborúmentes állapotot a térségben, sikert jelent. Sőt, a terrorizmus „globalizálódásával” párhuzamosan a korábban legforróbb zónának számító Közel-Kelet 1999-ben viszonylagos nyugalmával tűnt ki. Az izraeli kormányváltás után új lehetőség kínálkozik az izraeli-szír megegyezésre is.

A XXI. századra készülő nyugati vezetők a firenzei Medici-palotában    

Kérdés, hogy a békefolyamat tartalékai mire lesznek elegendők 2000-ben. Eddig ugyanis az igazán nehéznek számító kérdések (a palesztin államiság, a menekültek helyzete, Jeruzsálem státusa, vízmegosztás vagy a nyugati-parti zsidó települések sorsa) nem kerültek terítékre. A „területet a békéért” elv alapján a palesztin fél fontos, ámde jelképes gesztusokért cserébe az elmúlt évtizedben önálló közigazgatású területhez, felfegyverzett rendőrséghez, repülőtérhez, kikötőkhöz és jelentős nemzetközi gazdasági támogatáshoz jutott, sőt a fundamentalista terrorszervezetek ellen folytatott - változó határozottságú - fellépés a politikai ellenfelek semlegesítéséhez is hozzásegítette a PFSZ-t. Izrael szintén elviselhető stratégiai kockázatok árán vállalhatott engedményeket, miközben a palesztin többségű területek szeparációjával csökkenteni tudta a mindennapos konfliktusok veszélyét.

Ostromra készülő orosz katonák Groznij határában    Fotók: MTI

Hamarosan azonban mindkét félnek valódi téteket kell az asztalra tennie. Az izraeli közvéleményt mindenekelőtt a Golán-fennsík átadása foglalkoztatja, de időközben új igények is felmerülhetnek. Amr Musza egyiptomi külügyminiszter december közepén kijelentette, hogy a végleges rendezés feltétele „Izrael nukleáris kapacitásának a felszámolása” is, ami megfigyelők szerint aligha képzelhető el. A palesztinok sem kerülhetik el a tényleges engedmények megtételét, ami azonban a belső ellenzék megerősödéséhez vezethet. A békefolyamat kritikus pontját jelentheti, amikor elfogynak az „áldozatok nélkül” elérhető előnyök. Amennyiben az eddigi békeszándék csupán a „legkisebb befektetés - legnagyobb haszon” elvén alapult, úgy egyes arab politikusokban ismét felmerülhet a katonai opció megfontolása. Ennek elkerülése - békeegyezményekkel, de annak híján legalább a katonai erőegyensúly fenntartása révén - a jövő év nagy kihívása a világ vezetői számára. 1948 és 1982 között nem múlt el egyetlen évtized sem arab-izraeli háború nélkül. Most már elmondhatjuk: a kilencvenes években sikerült kitörni ebből az ördögi körből. Igazi globális érdekünk azonban, hogy ez a békeévtized ne kivétel, hanem tartós eredmény maradjon a jövőben is.