Tihanyi Péter
Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa
Beszélgetés Bródy Jánossal

Bródy János zeneszerző, szövegíró, előadóművész
1946-ban született
1964-73 Illés zenekar
1974-től Fonográf együttes
1978 óta önállóan is koncertezik
50 nagylemez elkészítésében vett részt, 500 dal szövegét, 100 dal zenéjét szerezte
1993: a Demokratikus Charta szóvivője
1994: a Fotex Rt. igazgatóságának tagja
Rockoperái:   
Kőműves Kelemen
István, a király
Fehér Anna
Doctor Herz

„Eleinte nem voltunk a hatalom számára érdekesek, mert a hatásunk nem volt még jelentős.”    Fotó: Somorjai

- Annak, amit te, ti a 60-as években Magyarországon csináltatok, igen jelentős következményei lettek, nemcsak a zenében, a kultúrában, de bizonyos magatartásformák kialakításában is. Sőt társadalmi vetülete is lett - van - a munkátoknak. Mivel vagy mitől tudtatok ti (például: Koncz Zsuzsa, Kóbor, Szörényi) többet, hiszen harminc éve valamilyen módon a magyar zenei élet meghatározó személyiségei vagytok?
- Az úgynevezett hatvanas évek nemcsak azok számára voltak meghatározóak, akik akkor voltak fiatalok, de mind a mai napig jelentős a hatása. Úgy tűnik, mintha a hatvanas években kezdődött volna az a szemléletváltás, amely a 20. század végére meghatározó lett. Ahogy mondani szoktam, ez az időszak volt az eredeti sztárfelhalmozódás időszaka is. A kommunikációs eszközök technikai forradalma is akkor kezdett jelentőssé válni. A Beatles együttes volt az első kulturális produkció a világtörténelemben, amelyik már nem az eredeti előadásban, hanem a hanghordozók által vált világhírűvé. A Beatles óta az élő előadás, az élő produkció legtöbbször már csak egy promóciós eszköze a hanghordozóknak. Visszaemlékezve gyermekkoromra, mintha akusztikailag egy üres térben léteztünk volna. Ha valaki zenét akart hallgatni - pláne olyan zenét, amelyet igazán szeretett - akkor el kellett mennie oda, ahol ezt játszották. Ahogy az évtizedek során a környezetünk, a szobánk megtelt bútorral, úgy az akusztikai környezetünk is benépesült hangzásokkal. Na most ennek a „berendezéstechnikának”, ennek az új 20. századi zenei iparművészetnek mi ott voltunk a kezdetén. Sokszor azok, akik a kezdetet csinálják, az egészre nézvést is meghatározóvá válnak. Persze abban, hogy az élet különböző területén - nem csak a művészetben - egy személyiség, egy ember, egy csapat működése hosszú távon sikeres, hatásos és meghatározó legyen, a tehetség csak az egyik része e sok összetevős játéknak. A tehetséges embereknek találkozniuk kell a kor szellemével, meg kell érezniük azt, és meg kell tudni szólítaniuk a kortársaikat. És persze a megfelelő időben éppen a megfelelő helyen kell lenni. Tudod, a legendáknak megvan az a tulajdonságuk, hogy a maguk korában látszólag össze nem illő dolgokat is valahogy összehozzák, egységbe rendezik.
- Hogyan tudtatok úgy működni évtizedeken át, hogy a diktatúra, a cenzúra is engedélyezett benneteket, ugyanakkor „huzata” is, divatos szóval élve üzenete volt annak, amit csináltatok?
- A hatvanas-hetvenes években azok a régi elvtársak, akik fenntartották és cenzúrázták a létező szocializmust, nem voltak igazán felkészülve arra az új jelenségre, arra az új zenei műfajra, amelyben mi indultunk. Másképpen fogalmazva a klaszszikus hegeli műfajokkal, megnyilvánulási formákkal szemben bevált és kidolgozott módszereik voltak azok kontrollálására és cenzúrázására. Velünk nem nagyon tudtak - kezdetben nem is nagyon akartak - mit kezdeni. Úgy gondolták, mi vagyunk a szükséges rossz. Eleinte nem voltunk a hatalom számára érdekesek, mert a hatásunk nem volt még jelentős. A filmet, az irodalmat, a színházat sokkal jelentősebbnek, fontosabbnak tartották, arra koncentráltak. Később aztán kiderült, hogy amit csinálunk, nagyon sok embert megérint, sokan képesek ezért megmozdulni, így ennek mozgalmi ereje lett, és egy ezzel együtt járó gazdasági ereje is. Ekkor jöttünk mi be a képbe, mivelhogy a gazdasági erőt nem lehetett negligálni már a hetvenes években sem. A műfaj is és mi is annak köszönhettük a sikerünket, hogy egyszerűen jól működtünk. Az Országos Rendező Iroda és a hanglemezgyár nekünk - ennek a műfajnak - köszönhette a felfutását, virágzását. Azok az elvtársak, akiket ezeknek a nagy intézményeknek az élére kineveztek, hamar észrevették, hogy a sikeres működésükhöz szükségük van ránk. Tulajdonképpen ők vigyáztak ránk, hogy ne menjünk túl bizonyos határokon. De nem mindig vigyáztak jól, néha ők is elvétették a lépést. Akaratlanul is kialakult egy egymásrautaltság, egy cinkosság köztünk. 1968-ban a csehszlovákiai invázió után megpróbáltak minket is korlátozni, keretek közé szorítani, de a hatalom kísérletei kudarcot vallottak - valószínűleg éppen a műfajjal szembeni tapasztalatlanságuk miatt -, és mindig a visszájára fordult a beavatkozásuk. Minden „megmozdulásuktól” népszerűbbek lettünk.

Ha én zászló volnék
soha sem lobognék
Mindenféle szélnek
haragosa volnék
Akkor lennék boldog
ha kifeszítenének
S nem lennék játéka
mindenféle szélnek
(Ha én rózsa volnék)

- Mi izgat, mi foglalkoztat mostanában, miről írsz, ha írsz?
- Úgy tűnik nekem, mostanában nem a hagyományos szabadságjogokért folyik a küzdelem, hanem a kiegyensúlyozott, harmonikus társadalmi működésért, amitől ugyanis még nagyon messze vagyunk. Tipikus az utolsó tíz év krónikája: állandóan hol erre, hol arra az oldalra leng ki az inga. Hogy triviális legyek: most szabadok vagyunk, de szegények. A fő kérdés ma az, hogy ki és hogyan tud a szegénységből kilábalni. Az lesz a kulturális hérosz, aki képes úgy gazdaggá válni, hogy közben tisztességes marad. Keserűen, de azt kell mondanom, hogy ma már nagyon sok olyan kulturális produkció készül, amelynek nem egy művészi gondolat az indíttatása, hanem egy marketing-felmérés végeredménye. Arra akarok kilyukadni, hogy a társadalom minden területén és szintjén a menedzsment, az organizáció lett a központ, ez lett a legfontosabb; sőt mára már az anyagi jólétünk is e menedzsment jóindulatától függ. Ez Amerikában jól működik, de Magyarországon szinte csak olyan pitiáner alakok kerülnek hatalmi vagy rendelkezési pozíciókba, akik kizárólag saját magukkal vannak elfoglalva. Úgy tűnik, hogy az a karakter, azaz embertípus, aki sikeres, beérkezett, megelégedett, tehát aki tudna is és akarna is másokon segíteni, aki valóban az emberek felemelkedésén dolgozna az nem kerül hatalmi helyzetbe. A mai politikai diskurzusok legnagyobb hibájának azt látom, hogy ideológiákkal foglalkozik ahelyett, hogy a szegénységet, bűnözést próbálná enyhíteni, ne adj isten megoldani. Egyszerűen kifejezve a magyarországi menedzsmentek azért működnek rosszul, mert saját maguk hatalmát menedzselik, és nem azt a területet, amelynek szervezésére, segítésére létrejöttek. És ez minden területre igaz. Én már annak is nagyon örülnék, ha egy olyan kormányzat jönne létre, amelyik hajlandó a társadalmat békén hagyni. Viszsza kellene adni a társadalom tagjainak a jogot és a lehetőséget arra, hogy saját életüket úgy szervezzék meg, ahogy szeretnék. Ez tudniillik sem általános, sem kulturális értelemben nem történt meg. A Szabadság, Egyenlőség, Testvériség jelszavából egy ideig az egyenlőség volt számomra fontos, aztán a szabadság volt iszonyúan jelentős. Most mintha ezek a fogalmak megkoptak, kiüresedtek volna. Mára számomra mintha a testvériség lenne igazán fontos.
- Mit értesz te testvériség alatt a 21. század küszöbén?
- Valamiféle együttérzést. A személyes empátiának azt a képességét, amely társadalmi méretekben is képes működni.
- Úgy tűnik, elég sokat foglalkozol a politikával.
- Nem én foglalkozom a politikával, a politika foglalkozik állandóan velem, egyszerűen nem hagy békén.

Mondd mé’ nem hagysz
má’ békibe’
minek tolakszol még ide
A hócipőm már úgy tele
nekem már nem kell senkise’

Ne hintsed itt a rossz dumát
engem te nem versz többet át
Há’ mé’ nem húzol elfele
és mé’ nem hagysz má’ békibe’

Nem érdekel, hogy mit papolsz
neked má’ jobb, ha szót se szólsz
Belőled több volt, mint elég
hogy nem szakadt még rád az ég

Ne esküdözz, hogy jót akarsz
nem kóser az, amit kavarsz
Há’ mé’ nem húzol elfele
és mé’ nem hagysz má’ békibe’

Felejts el engem kiscsibém
amíg szolidan kérem én
Ne próbálkozz má’ semmivel
szolidan tűnj a francba el
Má’ százszor megmondtam neked
unom nagyon a képedet
Keresd meg inkább anyukád
és vele szórakozz tovább

Te itt má’ ne játszd meg magad
Szívódjál föl, és nincs harag
Maradjunk inkább ennyibe’
és hagyj má’ engem békibe’

Há’ mé’ nem húzol elfele
és mé’ nem hagysz má’ békibe’
(Haggyá’ má’ békibe’)

Illés koncert a 60-as években. „Ez az időszak volt az eredeti sztárfelhalmozódás időszaka is.”

- Szörényivel való elég látványos összeveszésetek is ide nyúlik vissza? Nem lesz békülés?
- Mi mindig is különböző szemléletűek voltunk, soha nem voltunk egyformák. A művészi együttműködésünk szempontjából egy nagyon izgalmas, színes vegyületet alkottunk, amely bizonyos mélységet is adott annak, amit csináltunk. Levente is, én is azt gondoltuk, hogy olyan politikai felállás jön, ahol majd a politika átvállalja az általunk is helyesnek tartott gondolatokat, elképzeléseket. Ezért - kissé meggondolatlanul - hagytuk magunkat a kelleténél jobban belekeverni a politikába, nem látva, nem sejtve a jövőt. A politika inkább csak felhasznált minket, sem mint támogatott. Ebben azért mi is hibásak voltunk. Elég szomorú számomra, hogy létrejött egy olyan mű, amit egyrészt nem együtt csináltunk, másrészt amiben Levente a művészet szintjén összekapcsolódott a politikával. Ez a mai napig is nagy feszültséget jelent kettőnk között. Ha erre kerül a szó, igyekszünk e témáról nem beszélni sokat. Egymás tehetségét legalább nem vontuk kétségbe. Ez is valami ebben a világban.

Ezen a földön mindannyian
látogatók vagyunk
Ha elmegyünk, magunk után
ki tudja, mit hagyunk
Tanítsuk meg gyermekeinknek a
szeretet dalát
Ahány ember annyiféle
csodálatos világ

Mindannyian mások vagyunk
Bár egyben-másban hasonlítunk
Mindannyian mások vagyunk
Jó, hogy van néhány közös dalunk
(Mindannyian mások vagyunk)

- Azért azt tapasztalom, hogy azok a feszültségek, megfélemlítések, megosztások, amelyeket a politika a felszínen gerjeszt, nem igazán hatják át a társadalmat. Az emberek sokkal inkább szeretnének nyugodalomban élni, és valamilyen módon együttműködve létezni. Nem értem, egyszerűen nem értem a politikát ebből a szempontból sem. Hiszen a szólamok, a retorika szintjén a családról, a nemzeti együttérzésről beszél, a gyakorlatban pedig érzéketlenül sarcol, és adót emel, azaz pontról pontra az ellenkezőjét teszi.
- Hogyan, mivel, kivel töltöd az év utolsó napjait? Mit jelentenek számodra az ünnepek, a karácsony, a szilveszter?
- Lehet, hogy kicsit kiábrándítónak tűnik, de számomra nincsen különösebb jelentősége annak a napnak, ami a számítógépesek számára rendkívül izgalmas. Ahogy a térbeli határokat nem tekintem komoly választóvonalnak, úgy az időbeli határokat sem. Számomra például a gyermekeim születésnapjai sokkal fontosabb fordulópontok, hiszen az egy lényeges dolog, hogy a fiam már nem kilenc, hanem tízéves. A karácsony is a gyerekek miatt szokott szép és izgalmas lenni. Időnként nagy tisztelettel nézek a pisztrángokra, akik életük bizonyos szakaszában ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy az ár ellen haladjanak. Ez a pisztráng-szindróma gyakorta előtör nálam, amikor látom, hogy az emberek minden valóságos ok és cél nélkül, csak úgy elindulnak egy irányba. A karácsony szép ünnep, de valami iszonyatosan irritál benne - ez a tolongás, ez az egy irányba haladás. Egyébként lehet, hogy a szilveszter is egy kedves, helyes kis ünnep… csak ez a pisztráng-szindróma! Azt gondolom egy ünnepnek valóságos tartalomból, és valami belső tiszta megilletődöttségből kellene létrejönnie. Ha túl erős a külső hatás, akkor ez nem tud létrejönni, mert elveszi az ember szabadságát. Úgy hogy: Boldog Új Évet!

Maradj köztünk, maradj köztünk, soha ne add fel magad
Légy erős, légy erős, légy elszánt és szabad
Mert elfogadni nem lehet, hogy vesztesek vagyunk
Mert mind, akik már megszülettünk, élni akarunk

El ne hidd, hogy nincs jövő és nincs más hatalom
El ne hidd, hogy nem választhatsz többé szabadon
El ne hidd, hogy nincs remény és nincsen szeretet
El ne hidd, hogy másképpen már élni nem lehet

Maradj köztünk
(Maradj köztünk)