Vissza a tartalomjegyzékhez

Kulcsár Árpád
Az Árpád-ház és Róma

Az elmúlt héten nagy ünnepélyességgel helyezték el az egri minorita templomban két Árpád-házi szentnek, szent Kingának és boldog Jolánnak (mindketten IV. Béla király leányai) Lengyelországból hazaszállított ereklyéit. Az esemény kapcsán a városban egyházi szervezésben egy tudományos konferenciára is sor került Szentség és magyarság az Árpád-házi szentek életének tükrében címmel. Pavel Cebula, a minorita templom plébánosa az MTI-nek azt hangsúlyozta, hogy nincs még egy család a történelemben, amelyik annyi szentet adott volna a római katolikus egyháznak, mint az Árpád-ház. Közülük Európa-szerte mintegy tizenhat olyan leszármazott ismert, akiket boldoggá vagy szentté avatott a római egyház.Sokak előtt mindez azt a benyomást keltheti, mintha az Árpád-ház Róma egyik legelkötelezettebb híve lett volna a kontinensen. A történeti események vizsgálata azonban más képet és más következtetéseket eredményez. Érdemes tehát röviden áttekinteni az Árpád-ház és a pápaság kapcsolatának történetét, e viszony főbb jellemzőit és hatásait a magyarországi kereszténységre.

Az első magyarországi pápalátogatás

Az Árpádok és a pápaság konfliktusainak egyik legfőbb forrása az volt, hogy Róma számos alkalommal a magyar szuverenitást, függetlenséget súlyosan sértő politikai akaratot képviselt Magyarország irányában. Épp egy ilyen alkalommal került sor 1052-ben az első magyarországi pápalátogatásra, amelynek aztán több mint kilenc évszázadig, egészen II. János Pál 1991-es útjáig nem is lett folytatása.
III. Henrik német-római császár már nem sokkal István király halála után a leghatározottabban arra törekedett, hogy Magyarországot is a Német-római Birodalom hűbéri függésébe vonja, miként ezt Csehország és Lengyelország esetében sikerült elérnie. Ezért indította el 1052-es hadjáratát. A magyar uralkodó, I. András a nyugati határszél egyik fontos erősségénél, Pozsony váránál igyekezett feltartóztatni. Már második hónapja tartott az ostrom, amikor IX. Leó pápa, a császár távoli rokona, aki buzgón támogatta III. Henrik keleti hódító célkitűzéseit, megérkezett az ostromlók táborába. Korábban még András kérte fel, hogy közvetítsen közte és a császár között. Leó azonban teljesen Henrik császár követeléseivel azonosult, és mindenáron arra akarta rászorítani a magyar királyt, hogy legyen a császár adófizetője. Még az egyházi kiközösítést is kilátásba helyezte számára, ha nem teljesíti ezt a követelést. Mivel azonban a magyar vitézek sikerrel védték Pozsonyt, és az erőviszonyokban döntő változást hozott, hogy az egyik éjszaka folyamán a Búvár Kundként ismert Zotmund vitéz elsüllyesztette az utánpótlást szállító német hajókat, András határozottan visszautasította az alávetést követelő pápai-császári akaratot. S miután az utánpótlás nélkül maradt fáradt német sereg számára Henrik elrendelte a visszavonulást, a krónikás feljegyzések szerint a pápa felháborodottan távozott Magyarországról.
Alig több mint két évtizeddel később már maga a pápaság kísérelte meg, hogy saját hűbéri függésébe vonja a magyar államot. A mindmáig szentként tisztelt VII. Gergely pápa (1073-1085) számos hamisított dokumentumra - így például a Konstantini adománylevélre, valamint az úgynevezett ál-Izidori gyűjtemény irataira - alapozva meghirdette a pápaság világuralmi szándékait. E terv szerves részét képezte az egyes államok egyértelmű politikai függésbe vonása. Elsőként még 1059-ben a dél-itáliai normann grófokkal ismertették el a pápa hűbéruraságát. 1068-ban Aragónia lett a pápaság adófizető hűbéresévé. 1075-ben Zelemér horvát király fogadott el ugyanilyen függő viszonyt, 1080-ban pedig a szicíliai normann állam uralkodója. A legnagyobb sikert e téren a későbbi III. Ince pápa könyvelhette el, aki az egész Angliára kimondott egyházi büntetésekkel, valamint a királyra kimondott kiátkozással annyira sarokba tudta szorítani az angol uralkodót, Földnélküli Jánost, hogy az kénytelen volt Angliát 1213-tól a Szentszék hűbérbirtokának nyilvánítani, amely mint ilyen, évi 1000 márka (230 kg ezüst) adót fizetett Rómának.

Kié Magyarország?

1074-ben VII. Gergely a trónviszályok által megosztott Magyarországra Salamon királynak küldött egyik levelében nyomatékosan hangsúlyozta, hogy „Magyarország, melyet hajdan István király minden joggal és hatalommal Szent Péternek ajánlott fel és adott át: a római anyaszentegyházé”. Míg VII. Gergely előtt a Szent Péternek történő országfelajánlás csak spirituális jelentőséggel bírt, s a római katolicizmus iránti elkötelezettséget volt hivatott demonstrálni, addig a Gergely nevével fémjelezhető reformpápaság mint Péter hatalmának gyakorlója az országfelajánlásnak konkrét politikai tartalmat is adott, s azt mint a Rómától való politikai függést értelmezte. A Salamonnal harcban álló két ellenkirálynak, I. Gézának és I. (Szent) Lászlónak címzett leveleiben a pápa kilátásba helyezte, hogy elismeri őket királynak, ha „Szent Péter” iránti „alázatukat” nyíltabban tanúsítják. A magyar uralkodók azonban elutasították, hogy hűbéri függés elfogadása árán nyerjenek pápai elismerést, sőt továbbléptek, és magát a pápai követelésekhez hivatkozási alapul szolgáló, Szent Péter számára történt Szent István-i országfelajánlás történetét is módosították. Így az István király 1083-ban történt szentté avatására László király által készíttetett Szent István nagyobb legendája már nem azt tartalmazta, hogy István Szent Péternek ajánlotta fel országát, hanem azt, hogy Máriának történt e fölajánlás. Ez utóbbira már nem hivatkozhattak a pápák, hatalmi igényeik alátámasztásául.

Zsidóellenes intézkedések

Habár a közvetlen függésbe vonás kísérletei az Árpád-házi uralkodók ellenállása miatt meghiúsultak, Róma mégis minden eszközzel arra törekedett, hogy a pápai akarat mennél teljesebb módon érvényesüljön a magyar királyok politikai, gazdasági, társadalmi döntéseiben - még akkor is, ha ez egyébként súlyosan sértette az ország érdekeit. E politikának szemléletes példája az a szívós következetesség, ahogyan a zsidósággal kapcsolatos kíméletlen pápai döntéseket igyekeztek meghonosítani, és a magyar politikai gyakorlat szerves részévé tenni. Annak ellenére, hogy a magyar uralkodók és a kormányzati elit meghatározó része minden módon törekedett arra, hogy a zsidósággal kapcsolatosan továbbra is a honfoglalás korától érvényesülő toleráns politika maradjon érvényben.
Kevéssé ismert, hogy a különböző 20. századi antiszemita törvények által rögzített azon elvek és gyakorlatok, miszerint minden zsidónak megkülönböztető jelzést kell viselnie a ruházatán, illetve a különböző foglalkozásoktól el kell őket tiltani, csaknem szó szerinti egyezéssel középkori katolikus zsinati és pápai határozatokban találhatók meg legkorábbi formájukban. Közülük a legnagyobb hatásúak közé tartoznak az 1215-ben tartott IV. lateráni zsinat végzései. A 68. kánon elrendeli, hogy a zsidóknak megkülönböztető öltözéket kell viselniük, hogy így mindig elkülöníthetők legyenek a keresztényektől. A rendelkezés fő célját ebben jelöli meg: így elejét lehet venni annak, hogy zsidók keresztényekkel paráználkodjanak. Különös módon azonban arra, hogy miként lehetne ruházati jelzésekkel elejét venni keresztények keresztényekkel történő paráználkodásának, a zsinati atyák nem terjesztettek elő megoldási javaslatot. A 69. kánon a különböző hivatali állások betöltésétől tiltott el minden zsidót. Róma nem elégedett meg a határozatok meghozatalával, hanem minden országban következetesen érvényre is kívánta juttatni ezeket.
Különösen így volt ez Magyarország esetében, ahol úgy találták: az ország vezetése korántsem serénykedik a határozatok gyakorlatba ültetése terén. 1225-ben III. Honorius pápa magyar főpapoknak küldött bullájában adott hangot csodálkozásának, hogy Magyarországon a zsidók még mindig hivatalokat viselnek. Hat évvel később IX. Gergely már nemcsak szót emelt a zsidók hivatalviselése ellen, hanem felszólította az esztergomi érseket: akár egyházi fenyítékek kiszabásával is érje el, hogy a zsidókat elbocsássák állásaikból.
Úgy tűnhetett, hogy a fenyegetés meghozta gyümölcsét, mert még ugyanezen évben a király, II. András kibocsátotta II. dekrétumát, amelyben megtiltja a zsidók hivatalviselését. Ez azonban csak egy leleményes, elterelő célzatú, formális engedmény volt a király részéről, miközben az addigi gyakorlaton mit sem változtattak. A kérdés jelentőségét mutatja, hogy az idegenek (zsidók és izmaeliták) elbocsátásának elmaradásáért az esztergomi érsek az egész országot a legsúlyosabb egyházi fenyítékkel sújtotta, az úgynevezett interdictummal, azaz egyházi tilalommal, melynek értelmében az egész országban szüneteltetni kellett az egyházi szertartásokat. Az idegenek hivatalviselését támogató udvari főtisztségviselőket pedig személy szerint is kiközösítette az egyházból, így magát a nádort, s egy korábbi főtisztviselőt is.
Ezt követően a király elhúzódó tárgyalásokat kezdett a pápával és az érsekkel arról, hogy miként lehetne eltekinteni az interdictumtól és a kiközösítéstől, miközben továbbra sem hajlandó elbocsátani nem katolikus tisztségviselőit. A pápa végül úgy dönt: külön pápai követet küld a magyar királyhoz, hogy rábírja a pápa követeléseinek teljesítésére. András azonban nem várta be a pápai küldöttet, hanem csapatai élén külföldi hadjáratra indult. Ám a pápai legátus utána lovagolt, s a határszélen a beregi erdőben utol is érte a királyt. Itt kényszerítette ki tőle a beregi eskü néven ismert megegyezést 1233. augusztus 20-án. Ebben a magyar király esküvel kötelezte magát, hogy ezentúl egyetlen zsidót sem állít egyetlen közhivatal élére sem, és semmiféle állami tisztség viselését sem engedi számukra. Megfogadta, hogy intézkedni fog a zsidók jellel történő megkülönböztetéséről. A megegyezésbe azt is belefoglalták, hogy tilos zsidóval akár házasság formájában is együtt élni. Akik ezt megszegik, azok büntetése teljes vagyonelkobzás, s a királynak a keresztények örökös rabszolgájává kell tennie őket.
András azonban ezek után sem teljesített mindezekből semmit, ezért a pápai követ a következő év tavaszán a királyt és tanácsosait kiközösítéssel fenyegette meg, az egész királyi udvart pedig interdictum kimondásával. András azonban még ezek után sem volt hajlandó tényleges engedményekre, azt követően sem, hogy néhány hónap múlva tanácsosaival együtt kiközösítették a római egyházból, s egész udvarára kimondták az egyházi tilalmat. Álláspontját a következő évben történt haláláig sem módosította. Fia, IV. Béla végül engedett a pápai nyomásnak, s elbocsátotta zsidó és izmaelita tisztségviselőit. Mindez azonban olyan katasztrofális hatásokkal járt az ország gazdasági életére nézve, hogy a király 1239-ben külön kéréssel fordult a pápához: hadd alkalmazza újra kiváló szakembereit. Sőt, a tatárjárást követően széles körű jogi védelemmel és különböző kedvezményekkel látta el őket.
Alig egy évtizeddel Béla halála után ismét Róma kezdeményezte az újabb zsidóellenes törvények kibocsátását. Az 1279-ben Magyarországra érkezett Fülöp pápai követ a király határozott tiltása ellenére zsinatot hívott össze. Ennek 125. pontja egyrészt aprólékos szabályozással igyekezett felszámolni mindenféle érintkezést zsidók és nem zsidók között, továbbá előírta, hogy a zsidók felső ruhadarabjukon megkülönböztető jelzésként mellük bal felén kötelesek vörös posztóból készült kört viselni.
(A szerző történész)


Tüntetés a Vatikánban

Hetek-összeállítás

Katolikus kegytárgyakat árusító zsidó kereskedők tiltakoztak a Vatikán körül, miután a római városi tanács megtiltotta számukra, hogy karácsonykor, és a Szentév megnyitásával kapcsolatos ünnepségek alatt nyitva tartsanak a Szent Péter-bazilika környékén.
Mintegy száz utcai eladó gyűlt össze, hogy kifejezze felháborodását, mivel véleményük szerint a rendelet az utcai standokon árusító, zömmel zsidó vallású kegytárgyárusok megkülönböztetésére született. A tiltakozók sárga Dávid-csillagot ábrázoló plakátokat tűztek a bazilikához vezető oszlopsor márványoszlopaira „1939-1999. A történelem ismétli önmagát”, illetve „A Vatikán megnyitja a szent kaput, de előttünk bezárja azt” feliratokkal.
Az árusok általában rózsafüzéreket, feszületeket, és más kis méretű kegytárgyakat kínálnak alkalmi standjaikon a Szent Péter-bazilika látogatói számára. A keresztény millennium kezdetével kapcsolatos ünnepségekre érkező sokezres turistatömegre, és II. János Pál pápa sorozatos nyilvános szerepléseire való tekintettel a római rendőrség a december 24. és január 9. közötti időszakra biztonsági okokból bezáratta az árusítóhelyeket.
A szándékosságot panaszló árusok arra hivatkoznak, hogy sokuk árusítási engedélye több generáción át öröklődött. „Az egyetlen különbség köztünk és a többiek között, hogy mi asztalokról árulunk, nekik meg boltjaik vannak. Látható, hogy az egész ellenünk irányul. A bárok, üzletek és újságárus standok is nyitva lehetnek, csak mi nem dolgozhatunk” - mérgelődött Enrico Moreschi, az egyik tiltakozó árus, akinek engedélye 110 éves. - „Itt voltam az 1950-es Szentévben is, itt voltam 1975-ben, és 1983-ban.”
A római városi tanács illetékesei megerősítették, hogy a rendőrség csakis biztonsági okokból vezette be a tilalmat, és semmilyen csoportot nem kívánt hátrányosan megkülönböztetni.