Végre egy nyugodt film. David Lynch eddigi alkotásairól ez nem mondható el,
azonban a kétszeres Oscar-díjas filmrendező, szakítva bizarr filmes múltjával, egészen
új oldalát mutatja be nekünk. Az alkotás az 1999-es Európai Filmdíj-gálán a
legjobb nem európai film díját nyerte el.
A film főhőse, a hetvenhárom éves Alvin Straight egy nap szomorú hírt kap: távolban
élő bátyja szívszélhűdést kapott. Alvin ugyan maga is kórházi kezelésre
szorulna, a hír hallatán mégis elhatározza, hogy mindenképpen meglátogatja beteg fivérét.
A gond csak az, hogy se pénze, se kocsija. Egyetlen közlekedési eszköz áll csak a fészerben,
egy kiöregedett fűnyíró traktor. A férfi ennek nyergében indul hát neki a távoli
országutaknak…
Aki a fenti sorok alapján valamiféle érzelgős, szentimentális történetet képzel
el, az nagyot téved, és alighanem lemarad az év egyik legjobb filmjéről. A mű mindvégig
fordulatos, a néző figyelmét tökéletesen lekötő mozi, tele csendes humorral, gyönyörűen
megkomponált képekkel, és szórakoztatóan groteszk jelenetekkel.
Alvin Straight történetét Mary Sweeney fedezte fel 1994-ben a New York Times- ot
olvasgatva. Megmutatta a történetet régi barátjának, John Roachnak, akivel rekonstruálták
a 350 mérföldes utat. Miközben megtették a távot, egyre jobban tisztelték a 73 éves
ember elszántságát. „Először tréfás dolognak látszott, hogy valaki a saját fűnyíróján
teszi meg ezt az útvonalat, de rájöttünk, hogy ez nem mindig volt biztonságos.
Belegondolva Alvin korába és kondíciójába, igazi kaland volt számára” - állítja
Roach.
A rendező, David Lynch szerint ez a történet az öregkorról, és az emberi életről
egyaránt szóló, megkapó történet. A száztíz perces alkotás tényleg unikum
napjaink filmtermésében. Sikerül elgondolkodtatnia a nézőt a kép eszközeivel, és
nagy eséllyel elérnie, hogy átértékeljük az életünket meghatározó dolgokat.
Befejezésül álljanak itt az 1996-ban elhunyt Alvin Straight szavai:
„Senki sem ismeri jobban az életed, mint a hasonló korú fivéred. Tudja, ki vagy, és
mindenki másnál jobban ismer a Földön. Amikor utoljára találkoztunk, a testvérem és
én sok megbocsájthatatlan dolgot mondtunk egymásnak, de ezeket megpróbálom magam mögött
hagyni. Ez az út felőrli a büszkeségemet. Csak remélem, hgy még nem késtem el.”