December 24., péntek. A békásmegyeri piacon még sok az eladatlan fenyő. Az árusok
némelyike ingerült, hiszen mindjárt delet harangoznak, és az értékesítés esélye
egyenes arányban csökken az idő múlásával.
A sarkon idős bácsi tűnik fel. Nem vásárolni jött, csak szerencsét próbálni: hátha
talál néhány letört ágat, még az is jobb, mintha semmi nem emlékeztetné az idei
karácsonyra. Venne ő egész fát is, csakhogy elfogyott a nyugdíja, a gyerekei vidéken
élnek, felesége pedig két évvel ezelőtt meghalt.
Talán szerencséje van a bácsinak: egy három méter körüli fenyő alatt szép ágat
pillant meg a földön.
Lehajol érte, de felvenni már nem marad ideje. „Mit csinálsz, te szemét?!” - üvölt
rá a semmiből előkerült árus, és a bácsi válaszát meg sem várva ököllel az idős
ember arcába üt. A bácsit elönti a vér, az árus tovább ordít: „Tönkre akarta
tenni ezt a gyönyörű fát!” Az emberek döbbenten állnak, valaki mentőt hív, a vér
pirosra festi a járdát.
Lassan a Flórián téri fenyővásár is véget ér. Itt is sok fa maradt gazdátlanul,
akárcsak a korábbi években. A környék kispénzű nyugdíjasai titkon talán számítottak
is erre, meg arra, hogy a korábbi évekhez hasonlóan ingyen juthatnak fenyőfához. A
harminc-negyven idős ember türelmesen várakozik a hidegben, van, aki gondolatban már válogat.
Az idő múlik, de az elszánt tekintetű kereskedők még mindig a fenyők mellett állnak.
Miért nem indulnak haza? Netán várnak valakit?
Igen. Kevéssel három óra előtt kukásautó érkezik a helyszínre. A szemetesek fél
óra alatt az összes fát a darálóval ellátott kocsiba dobálják - a várakozó
emberek legnagyobb megrökönyödésére. Az árusok a kukások kifizetése után elégedetten
indulhatnak haza: a precíz munka eredményeképpen idén senki nem vitt haza ingyenfenyőt.
(Sz. F. - M. L. G.)