Vagyis itthon mitől nem az? A hetvenes évek közepe óta Magyarországon egyre
hangosabb jelszó a profizmus. Közben játékunk egyre színtelenebb, íztelenebb, élvezhetetlenebb.
Minden idény elején a profizálódás jelszavával vágunk neki a bajnokságnak. A legtöbb
új koncepció a sportág továbblépésének a lehetőségét a labdarúgás körüli pénzek
néhány nagy csapat körüli koncentrálódásában látja. Labdarúgóink szép pénzekért
játszanak, profik, a legtöbbjük lelkiismeretesen dolgozik azért, hogy talán kikerül
valami jobb nyugati csapathoz, és ez sokaknak sikerül is.
De foci még sincs.
A klubokat körülvevő régi környezet, hangulat megszűnt, ha valaki keresi a régi
Fradit, Újpestet, nem találja. Hiányoznak a vagány, de ízes játékot produkáló,
meghatározó játékosok. Valahogy érződik, hogy ezek a mostani gyerekek megtanulták a
gépies cseleket a focisulikban, tanulják a sematikus játékot, nyomják az erőnléti
edzéseket, képzik a kis gépeket, akik aztán képtelenek a vagány játékra, az olyan
meghökkentő húzásokra, amikkel az elmúlt években egy Sztojcskov, Suker vagy
Gascoigne ajándékozta meg a focivilágot.
Az elmúlt egy évszázadban, a sportág elterjedése óta sokat változott a foci világa.
Nálunk a múlt század végén, amikor sorra alakultak a mai napig is meghatározó
klubok, a sport az angol mintákat követő polgárosodás része volt. Az egészséges, férfias
élethez tartozó nemes küzdelem, ahol fair, korrekt körülmények között zajlanak az
erkölcsnemesítő összecsapások. Az angol kollégiumokban ma is a nemes hagyomány része
a futás, az evezések, a boksz, a rögbi, a labdarúgás. Teljesen természetes, hogy a délelőtti,
szellemet fárasztó munka után fel kell frissíteni a testet, hogy utána legyen erő az
újabb tanuláshoz és az imádkozáshoz is. És mindez a „testnevelés” kissé
idegbajos eszméje nélkül.
Nálunk ugyanis a harmincas évek kissé totális légkörében fogant a „testnevelés”
eszméje, ami aztán a negyvenes és ötvenes évek gondolkodásmódjában tovább élt. Már
nem a polgári kultúra egyik eleme a sport, nem a felfrissülés, nemes összecsapások
színtere, hanem: „a test nevelése”. Cél a dolgozó munkaképességének megőrzése,
az általános testi fejlődés, hogy le ne maradjunk a népek közti vagy az
imperializmus elleni nagy küzdelemben.
Innentől nincs a tornaórákon foci, hanem lógunk a szeren.
A hetvenes évek hazai gulyásszocializmusa pedig kifejlesztette azokat a játékosokat,
akiknek minden mozdulatából süt, hogy valójában legbelül utálnak focizni, de ez egy
jó pénzkereseti lehetőség számukra. És itt nálunk ezt nevezik profizmusnak. A gulyásszocializmus
szinte észrevétlenül átfolyt gulyáskapitalizmusba, és mi nézhetjük ezt a sok
kelletlen „profit”.
Azért van néhány jó jel is, persze sajátosan magyar módon. Például itt van a
magyar Don Quijote, aki a puszta közepére épít egy 15 ezres hipermodern stadiont, a
kisbojtár, aki a nép közül kiemelkedve szeretett faluját megajándékozza egy
stadionnal, stadionnyitóra beleálmodva az AC Milant, egy ma élő Jókai- vagy Mikszáth-figura
kedélyességével, nagy álmával, a helyzet könnyfakasztó humorával. Nem véletlen,
hogy az ország futballszerető közvéleménye rögtön szívébe zárta Stadler Józsefet,
megbocsájtva neki még az esetleges adócsalást is, aki jelenleg talán legjobban
kifejezi a magyar néplelket. Csapatának pedig, a Stadler FC-nek egy egész ország
drukkolt saját kedves csapata mellett.
Vagy a Demecser, amely egy 3 ezres szabolcsi település csapataként végzett a profi másodosztály,
az NB I középmezőnyében, állítólag egy helyi lakos öttalálatos lottószelvényével
nyert összegből élve. A csapat vezetője azért elmondta, hogy itt nem a lottószelvény
(vagyis a pénz) fontos, hanem a szemlélet, ami náluk gyökeresen más, mint a „nagycsapatoknál”.
Ők megélnek évi 20-30 millióból, egy fővárosi nagycsapatnál ehhez egy évben körülbelül
500 millióra van szükség.
Említhetnénk még a Gázszer vagy a Tatabánya példáját is. Foci nem ott van, ahol pénz
van, hanem ott, ahol emberek örömmel csinálják. Egy-egy ember lelkesedése, munkája
komoly fellendülést hozhat, nemcsak a fociban, hanem bármely más területen is.
Erre példa az újpesti Várhidi Péter, aki úgy tartotta össze a tavaszi idényben a
csapatot, hogy egy fillért sem tudtak fizetni a játékosoknak. Az edző a napokban utasította
vissza a Tatabánya feltehetőleg anyagilag is kedvező ajánlatát, arra hivatkozva, hogy
addig nem hagyja el az Újpestet, míg akár egy kis halvány remény is van a klub
megmentésére, tudván azt, hogy ősszel szinte csak ificsapattal tudnak a bajnokságban
indulni.
A hazai kupa és a téli teremtorna eseményei is azt mutatják, hogy bajnokságunk talán
kezd hasonlítani az angol rendszerhez, ahol még egy harmad-, negyedosztályú csapat is
komoly ellenfele lehet a szuperkluboknak. Talán megjelenhet valami abból az előrevivő
gondolkodásmódból, amelyben az aktivitás, lelkesedés, lendület az igazi érték,
amelyik vert helyzetből is győzelemre viszi a legénységet, és talán ezt az egész,
korhadt labdarúgó-szövetségi rendszerünket is képes megváltoztatni, ahol
rendszeresen csak múmiák szócsatája folyik.
Az ISM bajnoki kiírásra vonatkozó 2×12-es javaslata a „profizmus” igézetében
pont ezeket a törekvéseket törné kettébe, és maradnának a rosszul gazdálkodó,
langyos vízben tapicskoló, szívtelenül játszó „proficsapatok”.