Amikor Koszovóban váratlanul bevetették az orosz deszantosokat, azt mondtam,
hosszú évek óta ez az első normális döntés, és annak pontos és jó a
végrehajtása - nyilatkozta a Novosztyi hírügynökségnek Borisz Gromov
vezérezredes, afganisztáni veterán, az ottani szovjet csapatkivonás vezetője,
később belügy- és honvédelmi miniszterhelyettes, ma az Állami Duma képviselője és
a Harci Testvériség veteránmozgalom vezetője. -Szerintem e lépés sikerét még az
is növelte, hogy a NATO kezdettől fogva semmibe vette Oroszországot… De nem ez a
lényeg: Oroszország és az oroszok nem veszíthetik el a Balkánon élő barátaikat.

Borisz Gromov, az Afganisztánban harcolt szovjet csapatok egykori parancsnoka (jobbra)
kezet fog egy háborús veteránnal a Kreml falánál tartott megemlékezésen
Fotó: MTI
Ha áttekintjük a balkáni és a környező országok helyzetét, kiemelten az 1956-os
magyar eseményeket, azt mondhatjuk, nem véletlen, hogy éppen Magyarország nem
engedélyezte nekünk a légifolyosó használatát, mint ahogy az sem, hogy éppen
Magyarország igyekszik minél előbb a NATO teljes jogú tagjává lenni.
Oroszországnak megvannak a saját balkáni érdekei, azokat meg kell védenünk.
Viszonyunk az észak-atlanti szövetséggel egyáltalán nem a bombázások megkezdése
után éleződött ki, hanem sokkal előbb - akkor, amikor a NATO keleti
kiterjesztéséről döntöttek.
Ami az orosz békefenntartók szerepét illeti, helyesnek tartom, ha elsősorban az albán
támadásoktól veszélyeztetett szerb lakosságú településeket ellenőrzik. A
muzulmán körzetekben a mi békefenntartóink túszul eshetnek, amiből Oroszország
részére semmi jó nem származna. Azt is gondolom, hogy az orosz katonáknak nem szabad
részt vállalnia az albán Koszovói Felszabadítási Hadsereg lefegyverzésében. A NATO
mindent tud alakulataikról, hadd határozzák meg ők, hogy az albán harcosok hol adják
le fegyvereiket.
Értékelve a konfliktust és benne a NATO szerepét, azt mondhatom, hogy a szövetség
egyetlen ponton sem érte el célját. A bombázással és rakétacsapásokkal megkezdett
feladatokat nem oldották meg. Milosevics hatalmon maradt, nem zúzták szét a jugoszláv
fegyveres erők vezetési rendszerét, a koszovói albánokat nem tudták megvédeni, sőt
el kellett menekülniük. Általában azt mondhatjuk, hogy a NATO-nak minden negatív
előjellel sikerült.
Ha megkísérelünk a jövőbe tekinteni, úgy tűnik, nem fog sikerülni holnapra
elsimítani a konfliktust. A nyugati szakértők szerint az legalább két évig eltart.
Én biztos vagyok benne, hogy inkább 7-8 éves távlatban kell gondolkodnunk, ha arra
gondolunk, hogy a békefenntartók már ötödik éve tartózkodnak Boszniában, ahol
sokkal kevésbé volt éles a konfliktus. Az orosz kontingens pedig, ha odament, maradjon
is ott. Úgy tűnik, hogy a szerbek nem egyhamar fognak Koszovóba visszatérni. Ahhoz,
hogy az emberek ki tudják törölni emlékezetükből a véres eseményeket, hosszú idő
kell. Ugyanígy van ez a világ bármely „forró pontján”, például a volt
Szovjetunió területén is. Koszovóban a helyzet azért bonyolult, mert hol az albánok,
hol a szerbek kényszerülnek elhagyni otthonaikat, így állandóan konfliktusba
kerülnek egymással. Ebben az értelemben fog folyamatosan rotyogni a balkáni kondér.
Oroszországban ezzel a konfliktussal kapcsolatban felmerült a problémák jugoszláv
típusú megoldásának lehetősége orosz területen, azaz esetleges rendcsinálás
külső erőkkel valamilyen szélsőséges fejlemény esetén. Szerintem - két okból
kifolyólag - ennek kevés az esélye. Egyrészt erővel soha semmit nem sikerült
megoldani, ezt a mostani jugoszláv példa is bizonyítja, másrészt a mi népünk
semmilyen körülmények között nem engedné meg, hogy valakik kívülről szedjék
ráncba. Ha - például a NATO országok - mégis megpróbálkoznának ezzel, úgy
vélem, beletörne a bicskájuk. Nem szoktak hozzá egy valódi háború veszteségeihez,
különösen nem a nagy veszteségekhez. A mi országunk és a mi hadseregünk pedig ebben
már száz százalékig kipróbált.