Románia - szokták errefelé mondani - a korlátlan lehetőségek hazája, ahol
egymásnak teljesen ellentmondó politikai folyamatok is történhetnek egyidőben.
Egyfelől újabb magyarellenes hullám horgadt fel az elmúlt hetekben, természetesen az
ellenzék pártjainak vezetésével. Másfelől viszont szerdán a szenátusban olyan
események zajlottak, hogy az edzett román sajtó inkább nem is nagyon értékelte a
dolgokat. A fejlemény első pillantásra rendkívül zavarba ejtő, akárhonnan is
nézzük.
Egy kisebbség számára az oktatás ügye nyilván azonos a létezése ügyével. Az
RMDSZ koalíciós szerepvállalásának legfontosabb feltételei közé tartozott az
1995-ös, tehát az Iliescu-érában hozott, a kisebbségek számára súlyos
megszorításokat tartalmazó tanügyi törvény újraalkotása, olyan törvényi
garancia, amely kormányok változásától függetlenül teszi lehetővé az oktatást
és intézményalapítást a kisebbségek nyelvén. Fontos volt még a szakoktatás és a
felvételiztetés nyelvének kérdése, a történelem és földrajz oktatása, a
magánegyetemek ügye, illetve hogy az egyházak fenntarthatnak-e világi iskolákat, és
még rengeteg kisebb-nagyobb kérdés a kisebbségek oktatásával kapcsolatban - de
egyáltalán nem csak ezért volt sürgető az új törvény megalkotása. Egy új
vezetésű, Európába igyekvő Romániának mindenképp modernizálnia kell
iskolarendszerét, különben nincs esélye nemcsak az európai oktatási normák
teljesítésére, hanem arra sem, hogy integrációképes népessége legyen.
Azonban 1997 tavaszán elég hamar kiderült, hogy a nacionalista sajtó és az ellenzék
szította közhangulatban a kormányprogramnak megfelelő ütemben és tartalommal nem
lehet életbe léptetni a változásokat. Az akkor új vezetést pedig hajtotta az idő:
zajlott a hatalmas NATO-kampány, és közeledett a madridi NATO-csúcs, amelyre fel
kellett mutatni valamit, bizonyítandó, hogy Románia érett a belépésre, ezért a
Ciorbea-kabinet úgynevezett sürgősségi kormányrendeletként léptette életbe a
törvénytervezetet, abban a reményben, hogy majd a következő parlamenti ciklusban
sikerül átvinni magát a törvényt is.
97 őszén az ellenzék már utcai tüntetéseket is szervezett a román nyelv
védelmében: az egyébként hagyományos román nagyvonalúságot hirdető politikusok a
román értelmiség túlnyomó többségének bevonásával szervezték a kampányt, és
utasították el a legkisebb nyelvi engedményt is. Ilyen körülmények között
kezdődött a tervezet parlamenti kálváriája. Az RMDSZ a koalícióból való kilépés
határára sodródott, amikor a szenátusban a szakbizottság elnökének vezetésével
szinte teljesen „kiherélték” a szöveget. Pruteanu szenátornak a fő kormányerő
politikusaként épp az lett volna a feladata, hogy az eredeti program szerint az eredeti
tervezetet szavaztassa végig, ehelyett-sok más kormánypárti képviselő támogatását
élvezve - inkább értett egyet és inkább működött együtt a kritikus ügyekben az
ellenzékkel. Hasonló válsághelyzet alakult ki a koalíción belül 1998 őszén a
képviselőházi eljárás során, amikor is a Nagy Románia Pártba tartozó bizottsági
elnök fogott össze kormánypárti képviselőkkel, sőt sokszor volt szoros egyetértés
a kisebbségi pontok elutasításában az ellenzék és a kormány szakminisztere
között! A kirobbanó koalíciós válságot megoldotta ugyan Radu Vasile az úgynevezett
multikulturális egyetem felvetésével, de mind ez az intézmény, mind a törvény
továbbra is csak botladozott, és a képviselőházban a kisebbségek szempontjából
már kedvezőtlenebb formát öltött, mint a lecserélendő 95-ös.
Azonban mivel a román felsőház és az alsóház más és más formában fogadta el a
jogszabályt, a procedúra nem zárult le: idén tavasszal került sor az úgynevezett
egyeztető bizottság munkájára, amely a két verzióból egy közöset kellett hogy
gyúrjon. És ekkor a törvény a nemzetiségi oktatás szempontjából kezdett életre
kelni. A bizottság kormánypárti tagjai váratlan szolidaritással és soha nem
tapasztalt fegyelemmel szavazták meg saját korábbi indítványaikat, amelyeket pedig
korábban, bizottságban és plénumon egyaránt, a váratlan tartózkodástól a
kiszámított hiányzásig sokféle eszközzel próbáltak elgáncsolni. A tervezetbe
szinte valamennyi fontos pont viszszakerült, igaz, olykor az eredetihez képest nagyon is
kompromisszumos változatban, de mindenképp megszűnt a plénumokban kialakult szövegek
egyértelműen tiltó-megszorító jellege.
Ezt a legújabb, de az eredeti szelleméhez leginkább közelálló változatot küldte
tehát vissza az egyeztető bizottság a parlament két házának jóváhagyásra. A
képviselőknél átment a tervezet: a kormánypártiak az egyeztető bizottsághoz
hasonló fegyelmezettséggel voksoltak. A szenátusban azonban több mint kétségesnek
látszott a törvény sorsa, ugyanis a felsőházban a kormánytöbbség az elmúlt két
évben egyszerűen elolvadt. Ráadásul egy korábban a koalícióhoz tartozó kisebb
párt jelenleg független csapata, illetve annak örmény vezetője előre bejelentette,
hogy a kisebbségi cikkelyek ellen szavaz, igazolva ezzel a Romániában is többször
mutatkozó jelenséget, miszerint ha egy kisebbség túlságosan kicsi vagy gyenge, akkor
képviselői olykor abban látják biztonságukat, ha románabbak lesznek a románnál,
többségibbek a többséginél.
A szavazás reggelén aztán bekövetkezett a grandiózus meglepetés. A legnagyobb
ellenzéki tömörülés, a Társadalmi Demokrácia Pártja, az az erő, amely 95-ben fő
politikai szorgalmazója volt a megszorításoknak, még a voksolás előtt
kompromisszumos javaslattal állt elő: kerüljön ki a szövegből a cikkely, amely a
multikulturális egyetemeken garantálná a kisebbségiek vezető pozícióit, viszont
kerüljön bele a multikulturális egyetemnek az a meghatározása, amely gyakorlatilag
kötelezővé tenné román fakultás indítását is. Ennek fejében a legnagyobb
ellenzéki párt megszavazza a törvény többi cikkelyét. Így is történt. Tehát egy,
a saját körén belül sem létfontosságú momentum kedvéért az ellenzéki fő párt
hagyta átmenni az egészet. Nem hiába nyilatkozta Markó Béla, hogy ez az RMDSZ
koalíciós korszakának legfontosabb törvényhozási sikere, még akkor is, ha a
törvény így sem egészen olyan, mint szerették volna vagy mint lehetett volna,
például a történelem és a földrajz tanítása nyelvének ügyében. Az ellenzék
meglepő engedékenysége mögött pedig a szövetségi elnök bizonyos „perspektivikus
megfontolásokat” sejtett, de csak a találgatás szintjén.
A TDRP egyik szenátora úgy nyilatkozott, hogy a kompromisszummal a kisebb rossz árán
akarták elkerülni a nagyobbat, de ez egyszerűen nem igaz: voltak olyan erősek, hogy az
egész törvényt kibuktathatták volna. Inkább magyarázza a meglepő fejleményt
néhány óvatos korábbi szöveg: Iliescu pártelnöknek például az a nemrég tett
érdekes kijelentése - soha ilyet nem mondott korábban -, hogy a magyarok ellen,
Magyarország ellen nem érdemes hadakozni.
Iliescu pártelnök, függetlenül erkölcsi megítélésétől, a térség egyik
legtapasztaltabb, legdörzsöltebb politikusa - a szimata és előrelátása pedig
egyenesen rendkívüli. Egyre szélesedő mosolya pontosan tükrözi a felmérések
adatait egyre növekvő népszerűségéről, egyre nagyobb esélyéről visszatérésére
az államfői posztra. De azt is nagyon jól tudja, hogy Románia mindenképp külső
segítségre szorul, különben az ő vezetése alatt is összeomlik a gazdaság, és
olyan zűrzavar fenyeget, amivel nem biztos, hogy megbirkózik. Ennek elkerülésére az
ország saját erejéből nem képes: az elmúlt évek bebizonyíthatták Iliescu
számára is, hogy hiába a régi igazi barátság Moszkvával, Oroszország gyenge
szövetséges - nem tud segíteni gazdaságilag, a politikai segítsége pedig ebben a
helyzetben nem ér sokat.
A Nyugat viszont Koszovóban keményen megzörgette az ablakot. Az üzenet primitív
fordításban úgy szól, hogy mostantól ebben a régióban is én vagyok a főnök: én
osztok bombát vagy kenyeret. Ami pedig Romániát illeti: az elmúlt évek azt is
bizonyították, hogy a Nyugattól nemigen kaphat kenyeret az a vezetés, amely nem tud
együtt politizálni a világszerte mérsékeltnek és mérvadónak elfogadott erdélyi
magyar politikai szervezettel. Rövidre zárva a kört tehát: ha Iliescu hatalomra jut,
szüksége van a Nyugatra, emiatt viszont így vagy úgy, de szüksége van a magyarokra
is.
Nem lehet mindebből még biztos előrejelzést vagy akár trendet sem felállítani,
mindez csak egyik lehetséges logikája a következő eseményeknek, a következő
választásoknak. De semmiképp sem kizárható. Sőt, nem kizárható az sem, hogy az
egyik legfontosabb politikus, aki minden szólama ellenére eddig Románia keleti
orientációját képviselte, most belátta talán: a jövő mégsem az a posztkommunista,
féldemokratikus, félpiacosodott szerkezet, amit 1996-ban, az elvesztett választások
után maga mögött hagyott örökül, és amelyhez hasonló berendezkedés Milosevics
kolléga alatt nem tudott ellenállni sem a belső, sem a külső nyomásnak. Ha ez a
logika rémlik a bukaresti szenátus furcsa szavazása mögött - és persze ha
Szerbiában valóban bekövetkeznek a változások -, akkor a NATO sokkal többet ért
el az elmúlt tavasszal, mint egy népirtás megállítása: megrendítette az egy
évtizeddel ezelőtti európai rendszerváltás legfontosabb akadályát, a
visszarendeződés pillérét, a nacionál-kommunizmust. És ha ez valóban így van,
akkor persze a NATO akciója is egészen más színben tűnik fel: nem egyfajta kalandor
vállalkozás, hanem tudatos betetőzése a Varsói Szerződés felbomlásának, Európa
átalakulásának.
A kilencvenes évek három jellegzetes nacionál-kommunista vezetője közül az egyiket
Szlovákiában leváltották, a másik alól megpróbálták kibombázni a rendszerét -
lehet, hogy a harmadik mindezt látva inkább átigazol a győztes oldalra?