Vissza a tartalomjegyzékhez

MÁRVÁNYI PÉTER, MAROSVÁSÁRHELY
A NATO zörgetett az ablakon

Románia - szokták errefelé mondani - a korlátlan lehetőségek hazája, ahol egymásnak teljesen ellentmondó politikai folyamatok is történhetnek egyidőben. Egyfelől újabb magyarellenes hullám horgadt fel az elmúlt hetekben, természetesen az ellenzék pártjainak vezetésével. Másfelől viszont szerdán a szenátusban olyan események zajlottak, hogy az edzett román sajtó inkább nem is nagyon értékelte a dolgokat. A fejlemény első pillantásra rendkívül zavarba ejtő, akárhonnan is nézzük.

Egy kisebbség számára az oktatás ügye nyilván azonos a létezése ügyével. Az RMDSZ koalíciós szerepvállalásának legfontosabb feltételei közé tartozott az 1995-ös, tehát az Iliescu-érában hozott, a kisebbségek számára súlyos megszorításokat tartalmazó tanügyi törvény újraalkotása, olyan törvényi garancia, amely kormányok változásától függetlenül teszi lehetővé az oktatást és intézményalapítást a kisebbségek nyelvén. Fontos volt még a szakoktatás és a felvételiztetés nyelvének kérdése, a történelem és földrajz oktatása, a magánegyetemek ügye, illetve hogy az egyházak fenntarthatnak-e világi iskolákat, és még rengeteg kisebb-nagyobb kérdés a kisebbségek oktatásával kapcsolatban - de egyáltalán nem csak ezért volt sürgető az új törvény megalkotása. Egy új vezetésű, Európába igyekvő Romániának mindenképp modernizálnia kell iskolarendszerét, különben nincs esélye nemcsak az európai oktatási normák teljesítésére, hanem arra sem, hogy integrációképes népessége legyen.
Azonban 1997 tavaszán elég hamar kiderült, hogy a nacionalista sajtó és az ellenzék szította közhangulatban a kormányprogramnak megfelelő ütemben és tartalommal nem lehet életbe léptetni a változásokat. Az akkor új vezetést pedig hajtotta az idő: zajlott a hatalmas NATO-kampány, és közeledett a madridi NATO-csúcs, amelyre fel kellett mutatni valamit, bizonyítandó, hogy Románia érett a belépésre, ezért a Ciorbea-kabinet úgynevezett sürgősségi kormányrendeletként léptette életbe a törvénytervezetet, abban a reményben, hogy majd a következő parlamenti ciklusban sikerül átvinni magát a törvényt is.
97 őszén az ellenzék már utcai tüntetéseket is szervezett a román nyelv védelmében: az egyébként hagyományos román nagyvonalúságot hirdető politikusok a román értelmiség túlnyomó többségének bevonásával szervezték a kampányt, és utasították el a legkisebb nyelvi engedményt is. Ilyen körülmények között kezdődött a tervezet parlamenti kálváriája. Az RMDSZ a koalícióból való kilépés határára sodródott, amikor a szenátusban a szakbizottság elnökének vezetésével szinte teljesen „kiherélték” a szöveget. Pruteanu szenátornak a fő kormányerő politikusaként épp az lett volna a feladata, hogy az eredeti program szerint az eredeti tervezetet szavaztassa végig, ehelyett-sok más kormánypárti képviselő támogatását élvezve - inkább értett egyet és inkább működött együtt a kritikus ügyekben az ellenzékkel. Hasonló válsághelyzet alakult ki a koalíción belül 1998 őszén a képviselőházi eljárás során, amikor is a Nagy Románia Pártba tartozó bizottsági elnök fogott össze kormánypárti képviselőkkel, sőt sokszor volt szoros egyetértés a kisebbségi pontok elutasításában az ellenzék és a kormány szakminisztere között! A kirobbanó koalíciós válságot megoldotta ugyan Radu Vasile az úgynevezett multikulturális egyetem felvetésével, de mind ez az intézmény, mind a törvény továbbra is csak botladozott, és a képviselőházban a kisebbségek szempontjából már kedvezőtlenebb formát öltött, mint a lecserélendő 95-ös.
Azonban mivel a román felsőház és az alsóház más és más formában fogadta el a jogszabályt, a procedúra nem zárult le: idén tavasszal került sor az úgynevezett egyeztető bizottság munkájára, amely a két verzióból egy közöset kellett hogy gyúrjon. És ekkor a törvény a nemzetiségi oktatás szempontjából kezdett életre kelni. A bizottság kormánypárti tagjai váratlan szolidaritással és soha nem tapasztalt fegyelemmel szavazták meg saját korábbi indítványaikat, amelyeket pedig korábban, bizottságban és plénumon egyaránt, a váratlan tartózkodástól a kiszámított hiányzásig sokféle eszközzel próbáltak elgáncsolni. A tervezetbe szinte valamennyi fontos pont viszszakerült, igaz, olykor az eredetihez képest nagyon is kompromisszumos változatban, de mindenképp megszűnt a plénumokban kialakult szövegek egyértelműen tiltó-megszorító jellege.
Ezt a legújabb, de az eredeti szelleméhez leginkább közelálló változatot küldte tehát vissza az egyeztető bizottság a parlament két házának jóváhagyásra. A képviselőknél átment a tervezet: a kormánypártiak az egyeztető bizottsághoz hasonló fegyelmezettséggel voksoltak. A szenátusban azonban több mint kétségesnek látszott a törvény sorsa, ugyanis a felsőházban a kormánytöbbség az elmúlt két évben egyszerűen elolvadt. Ráadásul egy korábban a koalícióhoz tartozó kisebb párt jelenleg független csapata, illetve annak örmény vezetője előre bejelentette, hogy a kisebbségi cikkelyek ellen szavaz, igazolva ezzel a Romániában is többször mutatkozó jelenséget, miszerint ha egy kisebbség túlságosan kicsi vagy gyenge, akkor képviselői olykor abban látják biztonságukat, ha románabbak lesznek a románnál, többségibbek a többséginél.
A szavazás reggelén aztán bekövetkezett a grandiózus meglepetés. A legnagyobb ellenzéki tömörülés, a Társadalmi Demokrácia Pártja, az az erő, amely 95-ben fő politikai szorgalmazója volt a megszorításoknak, még a voksolás előtt kompromisszumos javaslattal állt elő: kerüljön ki a szövegből a cikkely, amely a multikulturális egyetemeken garantálná a kisebbségiek vezető pozícióit, viszont kerüljön bele a multikulturális egyetemnek az a meghatározása, amely gyakorlatilag kötelezővé tenné román fakultás indítását is. Ennek fejében a legnagyobb ellenzéki párt megszavazza a törvény többi cikkelyét. Így is történt. Tehát egy, a saját körén belül sem létfontosságú momentum kedvéért az ellenzéki fő párt hagyta átmenni az egészet. Nem hiába nyilatkozta Markó Béla, hogy ez az RMDSZ koalíciós korszakának legfontosabb törvényhozási sikere, még akkor is, ha a törvény így sem egészen olyan, mint szerették volna vagy mint lehetett volna, például a történelem és a földrajz tanítása nyelvének ügyében. Az ellenzék meglepő engedékenysége mögött pedig a szövetségi elnök bizonyos „perspektivikus megfontolásokat” sejtett, de csak a találgatás szintjén.
A TDRP egyik szenátora úgy nyilatkozott, hogy a kompromisszummal a kisebb rossz árán akarták elkerülni a nagyobbat, de ez egyszerűen nem igaz: voltak olyan erősek, hogy az egész törvényt kibuktathatták volna. Inkább magyarázza a meglepő fejleményt néhány óvatos korábbi szöveg: Iliescu pártelnöknek például az a nemrég tett érdekes kijelentése - soha ilyet nem mondott korábban -, hogy a magyarok ellen, Magyarország ellen nem érdemes hadakozni.
Iliescu pártelnök, függetlenül erkölcsi megítélésétől, a térség egyik legtapasztaltabb, legdörzsöltebb politikusa - a szimata és előrelátása pedig egyenesen rendkívüli. Egyre szélesedő mosolya pontosan tükrözi a felmérések adatait egyre növekvő népszerűségéről, egyre nagyobb esélyéről visszatérésére az államfői posztra. De azt is nagyon jól tudja, hogy Románia mindenképp külső segítségre szorul, különben az ő vezetése alatt is összeomlik a gazdaság, és olyan zűrzavar fenyeget, amivel nem biztos, hogy megbirkózik. Ennek elkerülésére az ország saját erejéből nem képes: az elmúlt évek bebizonyíthatták Iliescu számára is, hogy hiába a régi igazi barátság Moszkvával, Oroszország gyenge szövetséges - nem tud segíteni gazdaságilag, a politikai segítsége pedig ebben a helyzetben nem ér sokat.
A Nyugat viszont Koszovóban keményen megzörgette az ablakot. Az üzenet primitív fordításban úgy szól, hogy mostantól ebben a régióban is én vagyok a főnök: én osztok bombát vagy kenyeret. Ami pedig Romániát illeti: az elmúlt évek azt is bizonyították, hogy a Nyugattól nemigen kaphat kenyeret az a vezetés, amely nem tud együtt politizálni a világszerte mérsékeltnek és mérvadónak elfogadott erdélyi magyar politikai szervezettel. Rövidre zárva a kört tehát: ha Iliescu hatalomra jut, szüksége van a Nyugatra, emiatt viszont így vagy úgy, de szüksége van a magyarokra is.
Nem lehet mindebből még biztos előrejelzést vagy akár trendet sem felállítani, mindez csak egyik lehetséges logikája a következő eseményeknek, a következő választásoknak. De semmiképp sem kizárható. Sőt, nem kizárható az sem, hogy az egyik legfontosabb politikus, aki minden szólama ellenére eddig Románia keleti orientációját képviselte, most belátta talán: a jövő mégsem az a posztkommunista, féldemokratikus, félpiacosodott szerkezet, amit 1996-ban, az elvesztett választások után maga mögött hagyott örökül, és amelyhez hasonló berendezkedés Milosevics kolléga alatt nem tudott ellenállni sem a belső, sem a külső nyomásnak. Ha ez a logika rémlik a bukaresti szenátus furcsa szavazása mögött - és persze ha Szerbiában valóban bekövetkeznek a változások -, akkor a NATO sokkal többet ért el az elmúlt tavasszal, mint egy népirtás megállítása: megrendítette az egy évtizeddel ezelőtti európai rendszerváltás legfontosabb akadályát, a visszarendeződés pillérét, a nacionál-kommunizmust. És ha ez valóban így van, akkor persze a NATO akciója is egészen más színben tűnik fel: nem egyfajta kalandor vállalkozás, hanem tudatos betetőzése a Varsói Szerződés felbomlásának, Európa átalakulásának.
A kilencvenes évek három jellegzetes nacionál-kommunista vezetője közül az egyiket Szlovákiában leváltották, a másik alól megpróbálták kibombázni a rendszerét - lehet, hogy a harmadik mindezt látva inkább átigazol a győztes oldalra?