A mai (poszt)modern társadalmakban a különböző generációk együttélésének
ideje csökken: nagyszülők, szülők, unokák együttélése csupán néhány évre korlátozódik.
Szociológusok véleménye szerint abban a korban élünk, amikor az egyes generációk
egyre inkább saját maguknak kezdenek élni, egyre kevésbé támaszkod(hat)nak egymásra.
Népessésgcsökkenés ma Európában Magyarországon kívül csak Németországban fordul
elő. Írásunkban főképpen ezen két ország népességére vonatkozó adatokat vizsgáljuk.
Egyre messzebb esik a fájától
Egy nemrégiben napvilágot látott német közvéleménykutatás szerint a német polgároknak
több mint fele úgy véli, a jövőben fokozódó feszültség várható az egyes generációk
között: fiatalok és öregek egyre rosszabbul fogják egymást megérteni. A feszültség
főleg abból fakad, hogy a mostanában születő generáció időben túlságosan „messze
esik a fájától”, nagy időeltolódás van szülő és gyermek, nagyszülő és unoka
között. Vagyis egyre tömegesebb méreteket ölt az a jelenség, miszerint a húsz-harminc
éves korosztály gyermek nélküli életet él, a gyermekvállalás időpontját egyre későbbi
időpontra tolják ki. Mire a gyermekek megérkeznek, a nagyszülők már vagy nem élnek,
vagy túlságosan idősek ahhoz, hogy aktív szereplőként nézzék végig az utódok
felcseperedését.
Németországban nemigen lehet ma olyan gyermekét tologató édesanyával találkozni,
aki nem lépte át harmincötödik életévét. Pedig egybehangzó orvosi vélemények
alapján a legjobb kor amikor egy nő gyermeket vállal a harminc év alatti. A mai modern
társadalmakban a biológiai szempontot egyre többen hagyják figyelmen kívül.
A szóban forgó huszonöt-harmincöt év körüli generáció családszerkezeteit
tekintve plurális képet mutat. Jelentős hányaduk az Amerikában már mindennapossá vált
„singles” réteghez tartozik, akik jól képzett, jól kereső, az átlagnál jobban költekező,
egyedülálló fiatalok. Más részük élettársi kapcsolatban él valakivel, s egyátalán
nem szándékozik sem házasságban, sem pedig azon kívül gyermekeket vállalni. Ezen kívül
a házasságban élők között is egyre nagyobb méreteket ölt a tudatos gyermektelenség.
Kétségtelen, hogy a gyermektelenség oka a már jól bejáratott életformák felrúgásától
való félelem, vagy ahogyan Neményi Mária szociálpszichológus megfogalmazta, az egyes
generációk individualizálódása, önmagába fordulása.
A nagyszülő-jelöltek - unokák híján - nem vesznek részt az utódgondozásban,
saját elfoglaltságot keresnek. Akik megtehetik utaznak, pihennek, akik nem, munkát vállalnak.
Az idősebb párok és egyedülállók olyan jelenség, amellyel a társadalomnak egyre
inkább számolnia kell. Nem eldöntött kérdés, hogy ezzel a társadalom nyer vagy veszít.
Rövid távon az úgynevezett lifestyles-ipar, a pszichológusok, a szociális otthonok
mindenképpen hasznot húznak e jelenségből. Hosszú távon azonban az elöregedés és
népességcsökkenés azt jelenti, hogy egy nemzet sorvad, fokozatosan elhal.
Tudatos gyermektelenség
Már a nyolcvanas évek családvizsgálatai is kimutatták, hogy megfigyelhető az olyan házaspárok
arányának növekedése, akik már a házasságkötéskor sem terveznek egyetlen
gyermeket sem. Mára Németországban például ez az arány meghaladta a 20 százalékot.
Európa számos országában, főleg a Skandináv államokban nincs számottevő különbség
az élettársi kapcsolatok és a házasságok termékenysége között. Az olyan országokban
azonban - így hazánkban is -, ahol a közvélemény toleranciája nehezebben viseli
a házasságon kívüli gyermeknemzést, a házasodási kedv csökkenése hosszú ideig
maga után vonta a gyermekvállalás alacsony voltát is. E társadalmi elvárásnak
megfelelően Magyarországon a házasságon kívül született gyermekek aránya hosszú
évtizedekig hagyományosan alacsony volt (5-7 százalék), míg az utóbbi években ugrásszerű
emelkedés tapasztalható (több mint 15 százalék).
A gyermektelenség és a nem legalizált párkapcsolatok térhódítása mögött elsősorban
nem materiális okokat (például pénztelenség) kell keresnünk, hanem világnézeti változásokat.
Ilyen tényező például Pongrácz Tiborné szociológus szerint a posztmodern ideológia
egyéni és társadalmi hatása, amely „az ember érzelmeinek, vágyainak, céljainak a
szabadságát hirdeti, és elutasítja az egyén pillanatnyi önmegvalósításának kötöttségek,
ígéretek általi korlátozását”. Egy másik ilyen világnézeti változást jelent a
XX. század végi ember bizalmatlansága a jövővel kapcsolatban („ki tudja, hogyan
alakul majd?”), önmagával kapcsolatban („lesz-e erőm?”) és mindenkivel szemben („erre
a világra… minek?”). Ilyen világnézeti tényező még az individualizmus, amely
Cseh-Szombaty László családkutató véleménye szerint kizárja a „kölcsönösségen
alapuló partnerséget és a hosszú időn át áldozatot kívánó szülői szerepet”,
valamint a szekularizáció, amelynek során a családi stabilitás mindenáron történő
megőrzésének igénye és a gyermekvállalás csökkent értékű magatartássá válik.
Az a jelenkori tendencia, miszerint a generációk közötti nagy időeltolódás egyre
valóságosabb jelenséggé válik - aminek gyökere elsősorban az individualizáció,
a „szabad” életforma választása - maga után vonja, hogy az egyes korosztályok
egyre inkább magukba fordulnak, kölcsönös egymásra utaltságuk egyre kevésbé
jellemző, mindenkinek a maga lábán kell megállnia. Ennek nyomait már Magyarországon
is láthatjuk (tegyük hozzá: itthon az emberek inkább állami szereplőktől várják a
segítséget, s nem annyira az önállósodás a jellemző). Ezzel a tendenciával azonban
szembehelyezkednek, s továbbgondolásra késztetnek Tandori Dezső szavai: „Sose 'kívül'
élünk…”.