A pünkösd megünneplésére készülő keresztény világ napjainkban jelentős változáson
megy keresztül. A pünkösdről alkotott, az eseményben főleg ünnepnapot és az Egyház
születését látó hagyományos szemlélet megváltozása ma már szinte valamennyi
felekezetre hatást gyakorol. Az ünnep modern felfogásában nem a történelmi esemény,
hanem a Szentlélek jelenkori kiáradása és a keresztény életben, szolgálatban való
jelenléte, működése áll a középpontban. A pünkösd nemcsak múlt, hanem izgalmas
jelen és csodálatos jövő egyre több hívő számára.

A Jordán. „Aki hisz bennem, annak bensőjéből élő vizek folyamai fakadnak”
A hagyományos felfogásban elsikkadt a Szentlélek személyes jelenléte a hívők egyéni
és közösségi életében. Ehelyett a vallási szokásoknak való megfelelés került előtérbe.
A XX. századi pünkösdi-karizmatikus mozgalom hatására egyre többen ismerik föl,
hogy a hitre jutás után szükséges a kereszténnyé válás folyamatában az úgynevezett
második lépés megtétele, vagyis a Szentlélek keresztségéből való részesedés. A
XX. századi keresztény szellemi tapasztalat azt igazolta és igazolja folyamatosan, hogy
a pünkösdi megtapasztalás keresztény tömegek számára élő valóság. Egyre több
keresztény állítja magáról, hogy a Szentlélekkel személyesen találkozott, és természetfölötti
élményben részesült.
Ezek a modernkori karizmatikus megtapasztalások számos teológust, egyházi személyiséget
a Szentlélek szerepének újragondolására késztettek. A pünkösdi-karizmatikus
mozgalom egyik fontos célkitűzése a pünkösdkor született egyház helyreállítása.
A mozgalom a XX. században szinte a semmiből indult el, és vált a XXI. század küszöbén
a keresztény világ legdinamikusabban fejlődő és legnagyobb hatású irányzatává.
Számos szakértő kísérletről beszél, amely még közelről sem érte el kitűzött célját.
A mozgalomról azonban bebizonyosodott, hogy életképes, a működését kísérő
zavarok, ellentmondások fölé tud emelkedni, saját hibáit képes korrigálni. Az elmúlt
évek, évtizedek azt is igazolták, hogy a pünkösdkor született egyház helyreállítása
a XX. században egy ellentmondásokkal tarkított folyamat, amely minden bizonnyal a XXI.
században teljesedik ki és lesz a kereszténység meghatározó, domináns tényezőjévé.
Milyen egyház és kereszténység született pünkösdkor?
Az evangélium a názáreti Jézus életét, földi szolgálatát, valamint halálát és
föltámadását tartalmazza. A karizmatikus teológia kiemeli Jézus szolgálatában a
Szentlélek szerepét. Álláspontjuk szerint a Szentlélek korszaka valójában már a Názáreti
galileai és júdeai tevékenysége által elkezdődött. Jézus mintegy harminc évig névtelen,
törvénytisztelő zsidó emberként élt. Nagy valószínűség szerint Názáretben
nevelőapja foglalkozását űzte. Keresztelő János prófétai működése jelentős
befolyással bírt rá. A Jordánban való megkeresztelkedése után részesedett Szentlélek-keresztségben,
majd negyvennapos pusztai tartózkodása után tért vissza szűkebb hazájába, Közép-Galileába,
hogy Isten Országát hirdesse.
Az evangéliumok beszámolója szerint Jézus szinte azonnal kortársai érdeklődésének
középpontjába került. Akkoriban számos nagy hírű és tudású rabbi tevékenykedett
Júdeában, egy fiatal rabbinak nagyon nehéz volt tömegbefolyásra szert tenni. Jézusnak
ez első nyilvános fellépésével sikerült. A teológusok szerint azért, mert a kortárs
rabbikkal ellentétben Jézus igehirdetése a Szentlélek erejére és Isten hatalmára épült.
A Jézuson keresztül megnyilvánuló Szentlélek gyakorolt hatást a hallgatóságra. Az
evangéliumi csodákat - mint például a démonok kiűzését, a betegek meggyógyítását,
a halottak föltámasztását - a Szentléleknek a Názáretin keresztül történő
megnyilvánulásaiként értelmezik. Többen rámutattak, hogy Szentlélek nélkül Jézus
nem lett volna képes csodatevésre, mert Krisztus a megtestesülése előtt, ön-kiüresítése
(Fil 2,7) során csodatevő képességéről is lemondott.
Jézus földi szolgálata alatt gondoskodott arról is, hogy művét folytassák a földön
tanítványai, akiknek megígérte, hogy elküldi nekik a Szentlelket: „De én az igazat
mondom néktek: jobb néktek, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok
a Vigasztaló; ha pedig elmegyek, elküldöm azt tihozzátok” (Jn 16,7). Sőt, Keresztelő
János azt állította a Messiásról, hogy Ő lesz az, aki „Szentlélekkel és tűzzel
keresztel majd titeket” (Mt 3,11b). Jézus a földi szolgálata során köztudottan
senkit nem keresztelt meg Szentlélekkel. A tanítványok képzésében az Isten országáról
való tanítások és az Isten erejének demonstrációja játszották a főszerepet.
János hangsúlyozza Evangéliumában, hogy a Szentlélek eljövetelének természetfölötti
feltétele Jézus felmagasztalása az Atya által. A feltámadástól pünkösdig tartó
időben foglalta el Jézus a mennyben kiváltságos pozícióját, amikor is Isten Úrrá
kiáltotta ki Őt minden teremtmény és teremtett dolog fölött. Ezt az időszakot a tanítványok
várakozással töltötték Jeruzsálemben. A feltámadás utáni ötvenedik napon, pünkösdkor
százhúszan voltak együtt, amikor „lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy
sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, ahol ültek. És
megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek, s ült mindegyikre azok közül, s megtelének
mindnyájan Szent Lélekkel és kezdének szólni más nyelveken, amint a Lélek adta nékik
szólniuk” (Csel 2,2-4).
Ezt az eseményt nagy zaj kísérte, ezért is gyűltek több ezren köréjük, hogy
megtudják a jelenség okát. Az Apostolok cselekedetei könyvének beszámolója alapján
a kíváncsiskodókat megosztotta az, amit láttak és hallottak. Egyesek csodálkoztak, mások
a kiváltó okot kutatták, egy harmadik csoport pedig a Szentlélekkel betöltekezett tanítványokkal
kapcsolatosan nagyon is markáns, pejoratív véleményt fogalmazott meg: „édes bortól
részegedtek meg”.
Péter apostol a történtek után lépett először Jézus Krisztus tanítványaként a
nyilvánosság elé. Pünkösdi beszédében világosan leszögezte, hogy a Szentlélek
eljövetele a Földre azt igazolja, hogy Jézus feltámadt a halálból, Isten Őt
felmagasztalta, Úrrá és Krisztussá tette. Ezekkel az üdvtörténeti tényekkel
kapcsolatosan az emberek helyes magatartása a következő: „Térjetek meg és
keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatjára,
és veszitek a Szentlélek ajándékát” (Csel 2,38). Péter apostol pünkösdi felhívását
mintegy háromezer ember fogadta el azon a napon és csatlakozott a százhúsz tanítványhoz.
Az eredeti pünkösd üzenetének lényeges részei a következők: a föltámadott Jézust
az Atya Krisztussá nyilvánította, Jézus Krisztus megkeresztelte Szentlélekkel a tanítványokat,
a hívők pedig átmentek a kereszténnyé válás három alaplépésén: a megtérésen,
a vízkeresztségen és a Szellem ajándékainak vételén. Mindezek Jóel próféta előrejelzése
alapján az utolsó napok jelei. Ezen mennyei és földi események által született meg
az apostoli Egyház.
A jeruzsálemi közösség megtartotta a pünkösdkor nyert szellemi erőt. Sőt, az újszövetségi
beszámoló alapján Isten erejében és hatalmában folyamatosan növekedett a korabeli
államvallás vezetőinek ügyködései ellenére is, akik mindent megtettek, hogy Jézust
a felejtés homályába taszítsák, valamint művének földi folytatását meghiúsítsák.
Lukács leírása szerint a jeruzsálemi gyülekezet és különösen az apostolok ténykedése
egyre inkább Jézus tetteire emlékeztetett. Az Apostolok cselekedeteinek szerzője világossá
teszi, hogy a tanítványok szolgálatát a Szellem megnyilvánulásai tették sikeressé,
hatékonnyá. Jeruzsálem utcáit újra megtöltötték Jézus tanítványainak, valamint
betegségekből, démonoktól megszabadult embereknek az örömkiáltásai: „úgyannyira,
hogy az utcákra hozták ki a betegeket, és letették ágyakon és nyoszolyákon, hogy az
arra menő Péternek csak az árnyéka is érje valamelyiket közülük, és a szomszéd városok
sokasága is Jeruzsálembe gyűlt, hozva betegeket és tisztátalan szellemektől gyötretteket,
kik mind meggyógyulának” (Csel 5,15-16).
A pünkösd utáni időszakban az apostolok kizárólag zsidóknak hirdették az evangéliumot,
s nagy meglepetést okozott a korai egyházban Péter apostolnak egy pogány ember,
Cornelius százados házába történt látogatása és igehirdetése. A legnagyobb megdöbbenést
az okozta, hogy az apostol igehirdetése alatt a hallgatóságra rászállt a Szentlélek:
„És álmélkodának a zsidóságból való hívők, mindazok, akik Péterrel együtt
mentek, hogy a pogányokra is kitöltetett a Szent Lélek ajándéka” (Csel 10,45). A
Cornelius házában történt karizmatikus megtapasztalás több mint élmény: korszakváltó
esemény, amely az Ábrahámtól Jézus Krisztus haláláig tartó korszakot zárta le, és
elindított egy újat, az Egyház korszakát. Ez azt jelenti, hogy az üdvtörténelembe
Isten Izrael mellett bekapcsolta a nemzeteket is. Ezután a zsidókereszténység
tudatosan tett eleget Jézus utasításának, mely szerint „elmenvén azért, tegyetek
tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a
Szentléleknek nevében” (Mt 28,19).
Az Apostolok cselekedetei könyve alapján a korai Egyház szilárdan hitt Jézus föltámadásában
és magában az egyetemes föltámadásban is. Az első keresztények Jézus Krisztus által
Szentlélekkel és hatalommal fölkent személyiségek voltak, akiknek tettei hasonlóak
voltak Jézus földi tetteihez. A korai Egyház igehirdetése erőteljes és energikus
volt. A tanítványképzés mellett nagy hangsúlyt helyeztek az úgynevezett evangélizálásra
is. A hívők szellemi-lelki egységben éltek egymással, és a világi magatartásformáktól
bibliai szellemi-erkölcsi alapon elkülönítették magukat. A korai Egyház tagjai halálraszánt
emberek voltak, akik készek voltak életüket föláldozni hitükért és egymásért is,
ha
Isten úgy kívánta.
Kísérlet a pünkösdkor született kereszténység helyreállítására
Számos hívő teológus szerint a kereszténységet eltorzította az állam és az Egyház
fúziója. Az Egyház éltető ereje, a Szentlélek helyére a feudális hatalom és
hierarchia lépett, s ez egy öntörvényű tradíciót dolgozott ki, melynek semmi más célja
nem volt, mint az egyháztagok lojalitásának kiépítése és fenntartása a vallási-világi
hatalmasságok iránt. A kereszténységet egyfajta hatalmi-politikai ideológiává és
rendszerré alakították át, amely az idő haladtával egyre kevesebb hasonlóságot
mutatott a korai kereszténységgel.
Az Isten szellemi erejétől való elidegenedés szükségképpen maga után vonta a
kinyilatkoztatott igazságok háttérbe szorítását is a vallási tradicionalizmusban. A
szokások, hagyományok térhódítása ajtót nyitott különböző okkult, kultikus
gyakorlatok előtt is, amelyek az évszázadok során elfogadottakká váltak a névlegesen
keresztény vallásgyakorlatban. Ez a folyamat odáig jutott, hogy a Biblia hosszú évszázadokig
indexre került. Életével fizetett, akit bibliaolvasáson, netalán a Biblia nemzeti
nyelvre történő fordításán értek tetten az inkvizítorok.
Ugyanakkor a tradicionális kereszténységnek a művelődéstörténetében, az európai
nemzetek felemelkedésében játszott szerepét e negatívumok ellenére sem lehet
elvitatni. A kinyilatkoztatás szemszögéből nézve azonban ezek az évszázadok doktrinálisan
és spirituálisan egyaránt a kereszténység elsötétedését jelentették. Az egyháztagok
zöme előtt ismeretlen volt a Biblia és a Szentlélek személye és ereje. Ezeket babonás,
okkult szokásokkal és ezek követésével azonosították.
A kereszténység megreformálásának igénye régi keletű. Egyidős az Egyház
folyamatos történelmi degenerációjával. Európa a kereszténység eredeti tartalmán
alapuló reformtörekvések történelmi kálváriájának a temetője lett. Hatalmas
ember- és véráldozatok után sikerült csak a reformációnak meggyökereznie kontinensünkön.
A keresztény hit Luther és Kálvin általi megreformálásának szellemi jelentősége
rendkívüli. Újra a figyelem középpontjába került a Szentírás, Isten Igéje. A
protestantizmus jótékony hatása a kapitalizmus kialakulására, a polgárosodásra és
a nemzeti államok létrejöttére ma már szinte közhelynek számít.
A reformátorok első nemzedéke a katolicizmuson nőtt fel, melynek tévelygéseit egyháztisztogató
buzgalmukban túlreagálták. A zarándoklatokkal, ereklyék imádásával és ezekhez
hasonló praktikákkal kapcsolatos visszaéléseket kíméletlenül ostorozták, hogy a
pogány miszticizmustól megtisztítsák az egyházat. Szent buzgalmukban „a ló túlsó
oldalára estek”, amikor is azt állították, hogy a gyógyulás és a Szellem ajándékai
kizárólag az apostoli Egyházban működtek. A karizmák (a Szentlélek természetfeletti
megnyilvánulásai, ajándékai) megszűnéséről szóló elméletet Luther és Kálvin
egyaránt magáévá tette. Kálvin írásaiban többször is állást foglalt a karizmák
ellen, szerinte a szellemi erők csak az apostoloknak adattak: „azzal most már nekünk,
akikre ilyen erők nem bízattak, semmi dolgunk” - írja az Institúciókban.
A gyógyulások és csodák megszűnéséről vallott nézetét a későbbi reformátorok
a Szentlélek-keresztségre is kiterjesztették. A szélsőséges szesszacionizmus (az
apostoli kor csodáinak megszűnését tanító elmélet) szerint a jelenkori hívők
semmilyen szellemi megtapasztalást nem kaphatnak. A protestáns felfogásban a keresztény
élet központi megtapasztalása csupán a megtérés lett. A reformátorok szerint az
ember a Szentírás olvasásán keresztül, valamint szellemének belső tanúságtétele
által ismerheti fel Isten akaratát és hangját. Szerintük kizárólag a bibliai személyek
kaphattak kijelentéseket elragadtatások, álmok, látomások útján. Az Egyház korszakára
vonatkozóan a szellemi megtapasztalásokat az ördög csapdáinak, rajongásnak minősítették.
A protestáns hagyományban a Szentlélek kijelentése által szerzett megismerés helyett
az öt érzékszervre építő empirizmus lett az egyedüli megbízható ismeret forrása.
A természettudományos ismeretszerzés törvényszerűségeit terjesztették ki tévesen
az istenismeret szellemi törvényszerűségeire, ami által a keresztény életbe, világnézetbe
a pünkösdi megtapasztalás helyére a realizmust és a materializmust építették be.
Az Isten ismeretében a Szentírás szerint az ember szíve, szelleme játssza a főszerepet,
ezzel szemben a keresztény materializmusban a józan ész lett a domináns, amely a
keresztény hitet még a bibliai csodáktól is meg kívánta tisztítani.
A szellemi ajándékok megszűnése
elméletének következményeképpen alakult ki a bibliai és az apostoli kor csodáinak
tagadása is, amely a szesz-szacionizmusnak arra a gyengéjére épített, mely szerint,
ha jelenleg nem láthatunk csodákat, akkor azok nyilvánvalóan soha nem is léteztek.
Ennek a felfogásnak egyik szélsőséges képviselője Rudolf Bultmann német teológus
volt, aki a Biblia „demitologizálásának” szükségességéről beszélt. A teológus
a bibliai csodákat is legendáknak, mítoszoknak minősítette. A XIX-XX. században a
megszűnési elmélet a hitetlenségig, materializmusig jutott, aminek következtében a
kereszténység elveszítette a gondolkodó, alkotó értelmiségi réteget. A bibliai
csodákat védelmező protestáns evangéliumi hívőket ezután egyre inkább értelmiség-
és tudományellenesnek tartották.
A materializmus térhódításának ellensúlyozásaként a kinyilatkoztatott igazsághoz
ragaszkodó hívők között megújulási és ébredési mozgalmak jöttek létre. Ezek a
kezdeményezések a bibliai hit védelmezésén túl a kereszténység természetfölötti
tartalmához is ragaszkodtak. Ezek az úgynevezett ébredések elsősorban az angolszász
világban tettek szert jelentős társadalmi befolyásra; Európában az ideológiákra épülő
államhatalom, összefogva a tradicionális és a materialista kereszténység klérusával,
kriminalizálta és rendőrségi ügyként kezelte e mozgalmakat.
A XX. század elején indult útjára az úgynevezett pünkösdi mozgalom, amely az
istenismeretben, a keresztény életben és szolgálatban a Szentlélek bibliai szerepének
helyreállítását célozta meg. A mozgalom alaptétele Jóel próféta kijelentése,
amely szerint: „lészen az utolsó napokban, azt mondja az Isten, kitöltök az én
Szellememből minden testre: és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, és a ti
ifjaitok látásokat látnak, és a ti véneitek álmokat álmodnak. És az én szolgáimra
és szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban az én Szellememből és prófétálnak”
(Csel 2,17-18). A pünkösdi mozgalom elutasítja a keresztény materializmust és a
megszűnési elméletet. Álláspontjuk szerint továbbra is a Szentlélek korszakában élünk,
s ennek az időszaknak a jelentőségét a keresztény idealizmus nézőpontjából lehet
felismerni és értékelni. Ezért szerintük az idealizmus valósághűbb képet fest a
világról, mint a materializmus. Az Isten megismerésében, a kereszténnyé válás
folyamatában, továbbá a keresztény szolgálatban, így az igehirdetésben is a Szentlélek
megelevenítő és Istennel való közösségteremtő ereje, valamint a kijelentése általi
ismeret válik mérvadóvá. A pünkösdi mozgalom szerint tévedés a pünkösdben csupán
ünnepnapot látni, mert Jézus Krisztus ma is Szentlélekkel keresztel.
(A tanulmányt következő számunkban folytatjuk)