A „hetek” jelen esetben természetesen nem az újságot jelenti, hanem a hét
napos időközt. A „hetek ünnepe”, vagyis a pünkösd, onnan nyerte nevét, hogy
kezdete a húsvéttól számított hét hét utáni első, azaz az ötvenedik napra esett.
Az „ötvenedik” görögül pentekosztész: ebből a szóból lett az angol pentecost,
a német Pfingsten és a magyar pünkösd is. A „hetek ünnepe” az Ószövetség egyik
legjelentősebb nemzeti és vallási ünnepe volt - de az Újszövetség egyik meghatározó
eseménye is ezen az ünnepen történt. Ekkor áradt ki először a Szentlélek tüzes szélvihar
formájában Jézus Krisztus százhúsz tanítványára, egy olyan mozgalmat indítva útjára,
amely egy emberöltő alatt betöltötte az akkori lakott világot, s amelyet úgy nevezünk:
kereszténység.

Az első pünkösd: Isten leszáll a Szináj-hegyre, hogy kinyilatkoztassa a Tízparancsolatot
Az aratóünneptől a törvényadásig
Az ószövetségi rendtartás szerint a páska (húsvét) után két nappal, Niszán hó
16-án megtartott „első zsengék ünnepe” a tavaszi árpaaratási idény kezdetét
jelezte. Ettől fogva kellett hét hetet számolni, hogy az utána következő napon
(vagyis az ötvenediken) megtarthassák a búzaaratás kezdetét jelző „aratóünnepet”.
(A hetes szám a bibliai szimbolikában a teljességet jelképezi, a hét hét tehát a
teljesség teljességét.) A sávuót, vagyis a hetek ünnepe másik elnevezése tehát
„hág hakacír”, azaz „aratóünnep”, amely arra utal, hogy ez jelentette a nyári
aratási idény hivatalos kezdetét. Az ünnepet a későbbi hagyományban „zárásnak”
is nevezték, mert ez zárta le a húsvéttal kezdődő tavaszi ünnepkört. A sávuót
egyike volt Izrael három jelentős zarándokünnepének, amikor minden izraelita férfinak
meg kellett jelennie a jeruzsálemi Szentélyben, természetesen nem üres kézzel. Mózes
törvénye szerint az áldozat mellett szabad akaratból ajándékot kellett vinni a Szentélybe,
az egész családnak örvendeznie kellett az Úr előtt, valamint meg kellett emlékezni
az Egyiptomból való szabadulásról. A szombathoz és más ünnepnapokhoz hasonlóan a pünkösd
is „szent gyülekezés napja”, vagyis pihenőnap volt, amelyen nem volt szabad
dolgozni. A jeruzsálemi Szentély lerombolását (i. sz. 70) követően azonban új
helyzet állt elő: a vallási törvények egy részét - így az aratási ünnepet is
- lehetetlen volt eredeti formájukban megtartani, minthogy nem lehetett többé áldozatot
bemutatni a Templomban. Ezért 140-ben Usában (a mai Haifa közelében) a rabbik azzal a
javaslattal álltak elő, hogy a római hódítás következtében előállott új
helyzetben az ünnep mezőgazdasági jellege helyett domborítsák ki annak történelmi
vonatkozását, hogy maga az ünnep a Templom pusztulása ellenére is megmaradhasson. Így
lett sávuót modern értelmezésben „Törvényünk adásának ideje” (Zeman mattan
Toraténu), vagyis a rabbinikus judaizmus születésnapja. Sávuótra ma is zöld növényekkel
díszítik fel a zsinagógákat, egyes helyeken még a tórafülke elé is hímzett zöld
takarót akasztanak, vagy virágfüggönyt szőnek a bima, azaz a tóraolvasó állvány fölé.
Ezen az ünnepen olvassák fel Ruth könyvét, amely az aratás mellett arra is emlékeztet,
hogy egy moábita - tehát idegen - asszony származása ellenére ragaszkodott
elhunyt férje hazájához, Izraelhez; valamint az Ezékiel és Habakuk próféta könyveiből
azokat a részeket, amelyek Izrael Istenének dicsőségéről szólnak, akinek „dicsősége
elborítja az egeket, és dicséretével megtelik a föld. Ragyogása, mint a napé,
sugarak támadnak mellőle, és ott van az ő hatalmának rejteke. Megáll és méregeti a
földet, pillant és megrendíti a népeket, az örökkévaló hegyek szétporladnak, elsüllyednek
az örökkévaló halmok; az ő ösvényei örökkévalók!” (Hab 3,3-6)
Az Egyház születése
Időszámításunk szerint 30 körül, Sziván hó 6-án - a húsvét után számított
ötvenedik napon -, a kora reggeli órákban valószínűleg éppen Habakuk próféta imént
idézett szavait harsogták a felolvasók Jeruzsálem zsinagógáiban és a Templomban összegyűlt
zarándokok előtt, amikor egy váratlan, furcsa esemény történt. A Lukács evangélista
által lejegyzett Apostolok cselekedetei így írja le a történteket: „Hirtelen
hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat,
ahol ültek (tudniillik Jézus tanítványai). Majd valami tüzes nyelvek jelentek meg előttük,
amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szent
Szellemmel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni úgy, ahogyan a Szellem adta
nekik, hogy szóljanak.” A jelenséget olyan jelentős hang- és fényhatások kísérték,
hogy az ünnepre összegyűlt zsidók (ezeknek számát 120-180 ezer közé teszik) nagy
számban tódultak a tanítványok köré. Itt merül fel az a kérdés, hogy mindez hol
is történhetett. Lukács annyit mond, hogy a tanítványok „házban” (oikosz) tartózkodtak.
A katolikus hagyomány ezt a házat János Márk családjának otthonával azonosítja,
ahol Jézus és tizenkét apostola a páskabárányt is elköltötték. Csakhogy ezzel az
azonosítással több lényeges szempontból is baj van. Először is vajmi nehéz a kor körülményei
között olyan zsidó házat elképzelni Jeruzsálemben, amelynek egyetlen helyiségében
százhúsz ember elfért volna! Másrészt ha a tanítványok valóban házon belül
voltak, kívülről éppen úgy nem láthatták őket, ahogy ők sem szólhattak a kívül
levőkhöz. Lukács ráadásul arról szól, hogy a jelenséget tömegek látták, és Péter,
valamint a tizenegy apostol bizonyságtételét ugyancsak tömegek hallgatták. Kérdés,
hogy mindez hogyan történhetett meg, ha egy városi lakóházban ültek a tanítványok.
Jeruzsálem utcái ugyanis olyan szűkek voltak, hogy ott nemhogy ezrek, de néhány tucat
ember is már forgalmi dugót okozott volna. Akkor hát mi a megoldás? Valószínűleg
az, hogy Jézus és tanítványai nem egy házban, hanem a Templomban gyülekeztek össze.
Ezt alátámasztja, hogy valamennyien hívő zsidók voltak, akik biztosan eleget akartak
tenni ezirányú vallási kötelezettségüknek. Lukács evangéliumának utolsó verse is
ezt bizonyítja: „És (a tanítványok) mindenkor a Templomban voltak, dicsérvén és
áldván az Istent.” Lukácsnál egyébként öszszesen öt alkalommal jelenti az „oikosz”
magát a Szentélyt, amit héberül is közönségesen Bét Adonájnak, az „Úr házának”
hívtak. Ha ezek után arra gondolunk, hogy a tanítványok valahol a templomtéren, a nyüzsgő
sokaság közepette „telepedtek le”, máris érthetővé válik, hogyan csődült össze
köréjük oly hirtelen a tömeg, hogyan láthatták őket olyannak, mint „akik édes
bortól részegedtek meg”, hogyan hallhatták őket szólni olyan nyelveken, amelyeket
nyilvánvalóan nem tudhattak, hiszen egész öltözetükről lerítt, hogy Galileából jöttek.
A diaszpórából érkezett zsidók csodálkoztak is ezen: „»Íme, akik beszélnek, nem
valamennyien Galileából valók-e? Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga
anyanyelvén: pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában laknak, vagy Júdeában
és Kappadóciában, Pontuszban és Ázsiában, Frígiában és Pamfíliában, Egyiptomban
és Líbia vidékén, amely Küréné mellett van, és a római jövevények, zsidók és
prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten
felséges dolgairól.« Álmélkodtak mindnyájan, és nagy zavarban kérdezgették egymástól:
»Mi akar ez lenni?«” A rejtélyt maga Péter apostol oldotta meg, aki prédikációjában
az átélt eseményeket az ószövetségi próféciák és Jézus Krisztus ígéretei
beteljesedéseként értelmezte: a jelenségek kiváltó oka a Jóel próféta által megígért
Szentlélek elérkezése volt, akit halála, feltámadása és mennybemenetele után ötven
nappal küldött el követőinek a Messiás. Péter beszédének hatására még aznap több
mint háromezer ember merítkezett alá a közeli Siloám mikvéiben, azaz rituális fürdőiben.
A pünkösd előképei
Az ószövetségi aratóünnepből a II. század elején lett tehát hivatalosan is a törvényadás
ünnepe. De vajon milyen kapcsolat létezik e két esemény: az első búzaaratás és a Sínai-hegyi
törvényadás között, és van-e mindennek köze az újszövetségi eseményekhez? A
Bibliát igen alaposan ismerő rabbik nem véletlenül határozták meg ezen a napon a Tóra
ünnepét. Mózes második könyve szerint az első páskát (vagyis a húsvéti bárány
feláldozását) Niszán hónap 14-én tartották a zsidók, s aznap hajnalban indultak útnak
Egyiptomból Kanaán felé. A Biblia azt is közli, hogy mikor érkeztek meg a Szináj-hegy
lábához: „A harmadik hónapban Izrael fiainak kivonulása után Egyiptom országából,
ezen a napon elérkeztek Szináj sivatagába” (2Móz 19,1. Hertz J. fordítása). Mivel
Niszán volt a zsidó naptár első hónapja, a harmadik hónap Szivánt jelenti, az „ezen
a napon” kifejezésen pedig a rabbinikus írásmagyarázók a hó első napját értették.
Tehát Niszán elseje és Sziván elseje között két hónap (60 nap) telt el. Ebből
azonban le kell vonnunk a páskáig eltelt 14 napot, így marad 46 nap. A törvényadás
azonban a Sínai-hegyhez érkezést követő harmadik napon történt (2Móz 19,16),
vagyis pontosan kijön a hét hét, a 49 nap. A szabadulás első pillanatától a
szabadulás teljességének beteljesedéséig: a szabadság Törvényéig.
A törvényadás ünnepe és az újszövetségi pünkösd között további párhuzamok is
fellelhetők. A legfontosabb, hogy Isten tűzben szállt le a hegyre: „Az egész Sínai-hegy
pedig füstölgött, mivelhogy leszállt arra az Úr tűzben, és felment annak füstje,
mint a kemencének füstje, és az egész hegy nagyon rengett”. A kinyilatkoztatást különféle
hang- és fényjelenségek kísérték, amit mindenki hallott és látott („az egész nép
pedig látta a mennydörgéseket, a villámlásokat, a kürt zengését és a hegy füstölgését”).
Ezt a rabbinikus hagyomány (a III. századi Rabbi Johanan) úgy értelmezte, hogy a Tóra
mind a hetven nemzet saját nyelvén szólalt meg egyszerre. A Szentlélek pünkösdkor történt
kiáradása a bibliamagyarázók szerint Jeremiás azon próféciájának a beteljesedését
is jelenti, amely szerint Isten egy új szövetségben a Törvényt népének bensejébe
helyezi, szívébe írja majd (Jer 31,33). A törvényadás eseményén kívül további párhuzamok
fedezhetők fel a mózesi Sátor és a jeruzsálemi Templom felszentelése, valamint az újszövetségi
pünkösd között. Mindkét alkalommal azt olvassuk, hogy Isten dicsősége olyan erővel
töltötte be ezeket a helyeket, hogy Mózes nem mehetett be a Sátorba (2Móz 40,35),
illetve a százhúsz pap nem tudott állva maradni a Templomban (1Kir 8,11).
A fenti példákból is látható, hogy az Ószövetségben nem kevésbé „szellemi”
események történtek, mint amelyekről az Újszövetségben is olvashatunk. Isten dicsősége,
a sekina, hatalmas erővel volt jelen minden korszakváltásnál: a Szináj-hegyi törvényadásnál,
a mózesi Sátor felszentelésénél, és a jeruzsálemi Szentély felavatásakor,
valamint az újszövetségi Egyház születésénél is.