Hatalmas lelkesedés, három nap eufória és felfokozott remények a pápalátogatás
után is Romániában: II. János Pál és Teoctist pátriárka valóban történelmet írt.
A jelek szerint a katolikus és az ortodox egyház között tényleg megtört az évezredes
jég, a kapcsolatfelvételt mindkét részről úgy ítélték, mint ígéretes kezdetet
az egyházegyesítés folyamatában. Természetesen egyik fél sem számol belátható időn
belül azzal, hogy a Vatikán és az ortodox világ egyesül, de nyilvánvalóan elképzelhető
az együttműködés, köny-nyebb lesz az érdekek összeigazítása. És noha a látogatás
igazi célzottja, Moszkva továbbra is hallgat, a moszkvai pátriárka nem reagál, a
bukaresti történések komoly hatással lehetnek az egyházakon túl a világpolitikára
is.
Az egyik legfontosabb tényező talán az, hogy a pápa látogatása és a katolikus
egyház közeledése hozzájárul egy bizonyos félelem feloldásához. Nemcsak Romániában,
hanem más kelet-európai országokban is erősen él az a gyanakvás, amit az elmúlt évtizedek
néhány nem túl szerencsés történészi teóriája is erősített, miszerint a nyugati
világ határa azonos a nyugati kereszténység határával, azaz a demokrácia és a
piacgazdaság terjedésével. Kétségtelen, hogy az ortodoxiának vannak komoly felfogásbeli,
gondolkodásbeli hatásai, amelyek valamiképp közrejátszanak ennek a régiónak a fejlődésében,
és amelyek valóban nem kedveznek a nyugati típusú fejlődésnek. De ha ezt a teóriát
az ember elfogadja örökérvényűnek, akkor Kelet-Európa reménytelenül el van vágva
a nyugati típusú fejlődés esélyeitől. Márpedig ez a fajta érvelés - Romániában
legalábbis - épp azok számára fegyver, akik igazából nem akarják az ország európai
integrációját. Tehát mennél inkább hangsúlyozza a nyugat a két kereszténység közti
áthidalhatatlan szakadékot, annál inkább erősíti keleten a demokrácia-ellenes
posztkommunista erőket. A pápa látogatása ezeknek az erőknek nagyon nem kedvezett: a
románok - három napra legalább - úgy érezhették, hogy bekerültek a nyugati világ
spirituális érverésébe.
Ez a mámorító érzés, ez a hatalmas eufória azonban Románia esetében komolyan
visszaüthet. Az az ország, amelynek Európától való lemaradása jelentős részben épp
annak köszönhető, hogy nehezen tud szembenézni saját kihívásaival, becsapja a saját
orra előtt Európa ajtaját, ha megint elhiteti magával, hogy a pápa három napja már
át is lendítette mindenfajta szakadékon. Ha a szimbólumok gazdag világa, ami ezt a három
napot jellemezte, nem alakul át konkrétan megfogalmazott feladatok listájává, ha a
lapok öntömjénezése („a románok az egyházi egység akarásával Isten választott
népe lettek”) megint csak a hamis illúziók uralmát állandósítja, akkor Románia
ugyanúgy becsapja magát, mint 1997-ben a NATO-tagság kapcsán. Emlékezetes és társadalomtudósok
számára feltehetően sok izgalmas kutatnivalót takaró jelenség volt, amikor Romániában
kibontakozott egy öngerjesztő NATO-kampány, aminek végül is az lett a lényege, hogy
Romániát azért kell felvenni a NATO-ba, mert a román nép ezt nagyon szeretné. Márpedig
azt, hogy ez a valósággal és az igazi követelményekkel nem számoló népmozgalom
mennyire felszínesen érintette meg a románokat, jól jelzi, mennyire könnyedén fújta
semmibe a korábbi NATO-eufóriát a jugoszláviai háború első néhány napja.
Egyébként pedig a pazar külsőségek és a szívmelengető szimbólumok mögött és
alatt egyelőre nem tudni, mekkora az igazi változás. Volt néhány fontos momentum, például
hogy néhány nappal a látogatás előtt a kormány ismét elrendelte néhány elkobzott
ingatlan visszaadását az egyházaknak, illetve közösségeknek. Ennek a lépésnek az
értékét viszont csökkenti, hogy a kabinet már tavaly is hozott ilyen döntést, de azóta
is csak egy-két ingatlan került vissza valójában a tulajdonoshoz: hatalmas ez ügyben
az ellenállás - a jelek szerint a román adminisztráción belül is. A pápalátogatás
során egyébként sokszor előkerült a katolikusok és az ortodoxok konfliktusa a
templomok körül - és hogy ezt a konfliktust békésen kell rendezni -, de a római
pápa bukaresti megjelenése nem hozta reflektorfénybe a római katolikusok gondjait,
akiknek vagyonát nem az ortodoxoktól kell visszavenni, hanem maga az állam kellene,
hogy visszaszolgáltassa. Hogy ez mennyire nehezen megy, arra jó példa a nagyváradi
katolikus püspökség épülete, amely ma múzeum, és noha egy tavalyi döntés azt is
visszaszolgáltatta a tulajdonosnak, a valóságos visszaadásra csak az ad némi reményt,
ha Magyarország új épületet finanszíroz a múzeumnak.
Nem valószínű, hogy az a néhány szó, amit a pápa a bukaresti katolikus misén
magyarul is elmondott, egycsapásra feledtette volna az erdélyiek csalódását, amit az
okozott, hogy az ortodoxok feltételeinek engedve, nyilván a történelmi esélyek kedvéért
nem látogatott el oda, ahol hívei túlnyomó többsége él. Talán a pápalátogatással
is összefügg, hogy a bukaresti szenátusban a koalíciós pártok meglepő mód
betartották a sokadik és korábban sűrűn felrúgott egyességet, és két nappal a
nagy esemény után megszavazták a helyi közigazgatási törvény legkényesebb
pontjait: a kétnyelvű feliratokat, és az anyanyelvhasználat lehetőségét ott, ahol a
kisebbség meghaladja a húsz százalékot. Csakhogy a törvény végszavazása még hátra
van, és kétséges a további sorsa is, hiszen a tanügyi törvény is a szenátus és a
képviselőház között rostokol mostanság, végeláthatatlan egyeztetések eléggé kevés
reménnyel kecsegtető folyamatában.
Nem igazán jó jel, hogy amikor a pápa a három nap alatt egyetlen rövid bekezdést
szentelt Erdélynek és a kisebbségi jogok betartásának az államfő fogadásán, az élő
közvetítések lezártával ezt a részt egyetlen tévéállomás sem idézte vissza,
egyetlen újság sem emelte ki. A pápa távozása után derült ki, hogy II. János Pálnak
végül mégiscsak volt kiállása a visszaszolgáltatásért, mégiscsak megemlítette a
mártírok között a magyar Márton Áront is, mégiscsak volt vigasztaló gesztusa az
erdélyi hívek felé - de mindez szigorúan zárt körben, a nyilvánosság teljes kizárásával
történt.
És az sem igazán jó jel a felekezetközi béke eluralkodására, hogy miközben a pápa
és a pátriárka Bukarestben az egyházak együttélésének új alapjait próbálták
megteremteni, néhányszáz kilométerrel arrébb, egy határon túli román közösség
ortodox papjai arra tüzelték egy falu lakosait, hogy romboljanak le egy félkész
baptista templomot. Bár ez nem Romániában történt, hanem a Moldova köztársaságban,
az egyház mégiscsak ugyanaz az ortodox egyház, amelynek ottani metropolitája a
bukaresti tévében enyhe félmosollyal kommentálta a történteket: nem értett egyet az
erőszakkal, de érzékeltette, hogy egy szektával szemben nem lehet másképp eljárni…
Azt hiszem a dolog lényegét illetően annak a magyarországi elemzőnek van leginkább
igaza, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy ezer évnyi konfliktust - plusz ötszáz évet:
az egyházszakadás előzményét - nem lehet sem három nap, sem három hét, de még három
év alatt sem nyom nélkül felszámolni. Érdemes örülni annak, hogy a törekvés legalább
létezik, és hogy a tolerancia, a felekezeti és etnikai béke legalább követelményként,
kötelező szlogenként jelen van a két nagy egyház gondolatkörében. Ez épp az elmúlt
évezred és a múlóban lévő évszázad történéseinek fényében tűnik komoly vívmánynak,
még ha a Vatikán és Bukarest egymás iránti türelme egyelőre nem is terjed ki a Romániában
élő magyar katolikusokra.