Bukarestbe olyan katolikus egyházfő látogatott, aki nem csupán a római világegyház
óriási tájékozottságának van birtokában, de egy kelet-európai viszonyok között
eltöltött élet tapasztalatai alapján tudja megítélni, hogy ebben a térségben
milyen gesztusok mit jelentenek. Pontosan tudja, hogy amennyiben romániai főpásztori látogatása
során felkeresi több millió magyar római katolikus és román görög katolikus hívét
püspökségeik székhelyén: Gyulafehérvárott, esetleg Nagyváradon és Balázsfalván,
akkor gesztust tesz a magyar kisebbségi törekvések felé és a román ortodox egyházhoz
képest felértékeli a görög katolikus egyházat. Ezzel elhatárolja magát a magyar
kisebbség asszimilálására törekvő román nacionalizmustól és a román ortodox egyháznak
attól a szándékától, amely szeretné a görög katolikusokat visszaterelni az ortodox
egyház táborába. Ha viszont lemond a látogatásról, akkor a román nacionalizmusnak
tesz engedményt magyar hívei rovására és az ortodox integralizmusnak görög
katolikus román hívei terhére. Tudjuk, a pápa a román nacionalizmus és a román
ortodox egyház javára döntött. Ez a tény megérdemli, hogy megpróbáljuk az okát
megkeresni.

Rosszul lett a pápa fogadására kirendelt dísszázad egyik tagja. Felfokozott várakozás
Fotó: MTI
Látszólag nincsen keresnivaló. A Vatikán szóvivője tájékoztatta a világ közvéleményét
arról, hogy a román autokefál (autonóm, vagyis más Románián kívüli ortodox egyházi
felsőségnek alá nem rendelt) ortodox egyház feje, Teoctist pátriárka feltételként
szabta, hogy a magas vendég csak a román fővárosba látogathat el, hívei egyházi székhelyét
az ortodox egyház tekintélyének emelése érdekében el kell kerülnie.
A kérdés így tehát az, hogy a pápa miért teljesítette ezt a feltételt. Természetesen
azért, mondja a Vatikán, mert az ezeréves egyházszakadás megszüntetése, a reformáció
előtti keresztény értékrendet továbbhagyományozó keleti és nyugati egyházak újraegyesítése
annyira fontos, hogy a hídverő gesztust a romániai katolikusok rovására is meg
kellett tennie. Ez nem magától értetődő. Teoctist pátriárka feltétele arrogáns.
Ha a pápa ilyen feltételt nem fogad el, akkor egyértelműen az ortodox felet terheli a
kapcsolat elhárításának ódiuma. Mindenki azt gondolja, hogy az ortodox fél nem
akarja nyíltan elutasítani a római gesztust, de burkoltan elutasítja azzal, hogy
teljesíthetetlen feltételt támaszt. Valóban teljesíthetetlent: hogyan lehet kifogásolni,
hogy a főpásztori látogatás során a pápa ne keresse fel ottani jelentős számú hívét.
Amennyiben a pápa nem fogadja el a feltételt és lemondja a romániai látogatást,
akkor látogatási szándékával megtette a megbékélő gesztust, kinyújtotta a
katolikus egyház kezét a keleti testvér felé és az eltaszította a kinyújtott kezet.
Nem magától értetődő, hogy az oly presztízsérzékeny Szent Szék ebben az esetben könnyen
elszenvedte a tekintélyén esett csorbát. Más okot kell keresni a pápa magatartásának
magyarázatára, mint a hídverés fontosságát.
Közelebb visz, ha figyelembe vesszük, hogy a pápa könnyen elkerülhette volna a kényes
szituációt, ha a gesztust olyan ortodox ország meglátogatásával teszi, amelyben nem
él római katolikus kisebbség. A kéznyújtás szimbolikus ereje is nagyobb lehetett
volna, ha olyan ortodox kultuszhelyen történik, mint a görögországi Athosz-hegyi
kolostor vagy a bulgáriai Veliki Tirnovo melletti nagy múltú klastrom, mint a tisztán
világi fővárosban, Bukarestben. A görög és a bolgár ortodox egyházak azonban a
konstantinápolyi pátriárka főségi körébe tartoznak, nem a moszkvai pátriárkáéba.
A világi támasz nélküli konstantinápolyi pátriárka nem csorbítja az autokefál
egyházak függetlenségét. A moszkvai patriarchátus az, amelynek hegemón törekvései
ellen az autonóm ortodox egyházak kétségbeesetten védekeznek. Vonatkozik ez sok
tekintetben a román ortodox egyházra is, de a román egyház mégis az autokefál
ortodox egyházaknak abba a körébe tartozik, amelyben a moszkvai pátriárka afféle
keleti pápának akarja magát elfogadtatni. A keleti keresztény egyházak ezer év óta
államegyházak. Nem bírnak olyan saját anyagi bázissal, mint a katolikus egyház és
nem tudják maguk mögött a világegyház nemzetközi központjának támogatását.
A volt népi demokráciák ortodox egyházainak Zagorszkhoz (ez a Moszkva melletti
agglomerációs városka a moszkvai pátriárka székhelye) való viszonyát országaik
világi hatalmi tényezői határozzák meg. Ez Teoctist pátriárkára igen nagy mértékben
vonatkozik. Az egyházközi kérdés ezzel világi szintre kerül át. A Vatikán azért
nyújtja Bukaresten át a kezét az ortodoxia felé, mert nem csak Zagorszknak, hanem a
Kremlnek is nyújtja. A pápa céljai végső soron vallásiak - itt most már nem a
katolikus-ortodox kiegyezésről van szó, hanem átfogóbb célokról -, de ezeket az
egyházfő jórészt politikai eszközökkel kívánja elérni. II. János Pál egész működése
arra mutat, hogy revideálni akarja a II. Vatikáni Zsinat reform vonalát, és vissza
akarja venni a modern világtól az Egyház számára, amit még lehetséges. XIII. Leó még
taktikai kompromisszumokat tett avégett, hogy a katolicizmus premodern értékeit átmentse.
XXIII. János volt az első egyházfő, aki végiggondolta, hogy a premodern értékek
jelentős része, amihez az Egyház világi hatalma és a világi hatalom által biztosított
- olykor már erodálódott és csak a felszínen látszó - befolyásának megőrzése
érdekében ragaszkodott, nincs összhangban a kereszténység normáival, viszont a
modern fejlődés sok olyat hozott, ami összhangban áll a kereszténységgel.
II. János Pál azonban a reformokat láthatóan elvtelen engedménynek tekinti és vissza
akarja állítani a premodern értékek érvényesülését. Ezek nagy része politikai
eszmeként is releváns: lokális tradíciók szemben a globalizmussal, az önző üzleti
szellem elutasítása, a fogyasztói társadalom elvetése. Ehhez az Egyház politikai szövetségeseket
keres. Az ellenség politikai ellenfélként az Egyesült Államokban ölt testet. Vele
szemben az egyházfő számára minden szövetséges jónak tűnik. A politikailag
romantikus antikapitalizmusnak is tekinthető premodern értékrend védelmére fel akarja
használni a bolsevizmus maradványainak marxista antikapitalizmusát és nyugatellenességét
is.
A pápa nem huny szemet semmiféle politikai erők által okozott szenvedés fölött, de
nem mér egyenlő mértékkel. Irak esetében a nyugati embargó által okozott szenvedés
ellen felemeli a szavát, míg a Szaddám Huszein-rezsimnek az iraki kurdok és síiták
elleni véres büntető expedíciói kevésbé érintik. A bukaresti látogatás ilyen -
és nem másféle - lebonyolításában is szerepet játszik a koszovói konfliktus. A pápa
és Teoctist pátriárka szolidárisak mind az elüldözött albánokkal, mind a bombázott
szerbekkel, de csak a NATO-t bélyegzik meg, Milosevics rendszerét nem. Pedig a keresztény
erkölcs kritériumai alapján egyértelműen különbséget lehet(ne) tenni. Az albánokat
tizedelő népirtás során szándékos emberölés folyik, a NATO-bombázás anyagi kárt
akar okozni, az emberéletet kímélni igyekszik. A két egyházfő békét követel, ami
nem biztosan jelenti az elüldözött albánok háborítatlan visszatérését szülőföldjükre,
de Milosivics hatalmának átmentését igen.
Mindezek figyelembe vételével érdemes visszatérni arra, hogy a pápa miért is teljesítette
a román pátriárka teljesíthetetlen feltételét. Még a román politikai körülmények
sem kényszerítették volna erre. A jelenlegi román kormánykoalíció meghatározó erőivel
valószínűleg el lehetett volna fogadtatni, hogy a pápa meglátogatja híveit és
gesztust tesz annak a magyar kisebbségnek is, amelynek politikai képviselete koalíciós
partnerként jelen van a jelenlegi bukaresti kormányban. Az ortodox egyház azonban nem
ennek a román tábornak, hanem az engesztelhetetlen nacionalizmusnak partnere. A keleti
viszonyokat élettapasztalatból ismerő pápa tudja ezt. Ezeknek az erőknek tett
gesztust, hogy erősítse körükben a NATO-ellenes érzelmeket és igyekezzen ezt a
hivatalos ortodox egyházon keresztül jól megszólítható tábort a NATO felől Moszkva
felé terelni. Megtette a gesztust hívei rovására. Hasonlót tett kubai látogatásakor
is, mikor nem kötötte ki feltételként, hogy engedjék szabadon odaérkezése előtt a
politikai foglyokat (máig is börtönben van nagy részük), mert sorsuknál fontosabb
volt számára, hogy a Castro-diktatúrát ne váltsa fel USA-barát rendszer.
A tizenkilencedik században jelentős gondolkodók, a század elején Csaadajev, majd a
nyolcvanas években Szolovjov rekatolizálni akarták a pravoszláv Oroszországot.
Burkolt törekvés volt ez arra, hogy megszabadítsák országukat a pétervári cár és
a moszkvai pátriárka zsarnokságától. Ma nem biztos, hogy Róma egy rekatolizált
Zagorszkot fel akarna szabadítani a Kreml uralma alól.
(A szerző történész)