Manapság azok a fiatalok vannak többségben, akiket szüleik nem tudnak saját
tulajdonú lakással útnak indítani, nincsenek millióik, és fizetésük sem olyan
magas, hogy egy-két év alatt összerakhatnák a lakásravalót. Vannak fiatal házasok,
akiket - jobb híján - a szülők fogadnak be, esetleg nekik jut a kisszoba, ám előfordulhat,
hogy még a nagymama is ott lakik… A generációk egymást érik ugyanazon az ötven-hatvan
négyzetméteren.

Sokak tapasztalata szerint a falragasz a lakáskeresés legjobb módszere
Fotó: Somorjai László
Van, ahol ez a kényszerű együttélés nem mindig felhőtlen, sőt akad, ahol
viharos. Az egyedüli kiút ilyenkor az albérlet, amit rendszerint a legfiatalabbak vállalnak
fel, már ha van miből kifizetniük. Az albérletekből kitörni nehéz, hiszen amiből
saját otthonra spórolhatnának, azt kiveszi a zsebükből a főbérlő. Így a legtöbben
csöndben várakoznak, jól fizető munkahelyre, főnyereményre, sokszor valamelyik közeli
hozzátartozó halálára - kimondatlanul is - a megöröklendő lakás reményében,
mondja Somlai Péter családszociológus.
Viszont a szakember szerint a megoldatlan lakáskérdés csupán egyike a generációs
feszültségeket okozó számos tényezőnek; nincs olyan szoros összefüggés a két
probléma között, mint azt első látásra gondolnánk. Azokban az országokban, ahol
sokkal jobb a lakáshelyzet, például a skandináv országokban (nem volt háború,
gazdagabbak), ott is szembetűnően élesek a szülő-gyerek ellentétek, a nemzedéki
konfliktusok, a válási ráta pedig magasabb, mint nálunk. Nem valószínű tehát, hogy
a lakáskérdés gyors, radikális megoldása látványosan orvosolná ezeket a
konfliktusokat.
A generációs feszültség mint természetes társadalmi jelenség, mindig megvolt, és a
jövőben is meglesz. Ezt nem szabad feltétlenül csak negatív, destruktív tényezőként
látni. A generációk között felmerülő problémákat az érintettek sokszor sikeresen
meg tudják oldani. Kialakulhatnak persze olyan súlyos feszültségek is egyes családokban,
amelyek megnyomoríthatják az embereket, de ez nem igazán általános, és nem törvényszerű,
hogy egy konfliktus idáig fajuljon. Ma Magyarországon a háromgenerációs együttélés
kevesebb mint egy százalék - folytatja Somlai -, és ahol ez megvan, ott nem feltétlenül
jelent rosszat. Sok tényezőtől függ, hogy mit látunk, amikor egy háromgenerációs
családot megnézünk. Függ az együttélés helyszínétől, hogy vidéken vagy városban,
családi házban vagy külvárosi panelben él-e a család, ezen kívül a gyermekek számától,
vagy akár a nagymama egészségi állapotától is.
Érdemes azonban odafigyelni új jelenségekre is. Egyre gyakrabban találkozunk olyan
esetekkel, amikor egy fiatalembernek vagy fiatalasszonynak tönkremegy a házassága, és
visszaköltözik a szülői házba, akár a gyerekével együtt is. Ez a jelenség
megfigyelhető nyugaton is, tehát nem csak azért tesznek így, mert nincs hova menniük.
Ez nem mindig volt általános. A hetvenes évekig az önállósodás legfontosabb követelménye
az volt, hogy el kell hagyni a szülői házat. Ha eljött az ideje, el is hagyták, és
nem volt jellemző, hogy problémás helyzetben oda visszatérjenek. A hazaköltözések
oka leginkább abban rejlik, hogy mára jellegében megváltozott, illetve időben kitolódott
a kamaszkor és az ifjúkor. A dolgok ma már jóval kevésbé véglegesek. Gondolok itt
arra, mondja Somlai Péter, hogy régen az volt a szokás, hogy miután valaki befejezte a
tanulmányait, elment dolgozni. Ez ma úgy néz ki, hogy az emberek hol tanulnak, hol
dolgoznak, hol a kettőt egyszerre teszik. Ugyanez vonatkozik a családok életére is.
Az, hogy valaki megnősül, gyereket vállal, nem feltétlenül jelenti azt, hogy vége az
ifjúkorának, esetenként akár a kamaszkorának. Szaknyelven ezt úgy mondják, hogy a
normál életmód megváltozott, és ez azzal jár, hogy az életformák pluralizálódtak.
Ha egy fiatalasszony elválik, és gyermekével a szülői házba visszaköltözik, ez ma
már nem ejt szégyenfoltot a becsületén. A normavilág, az értékrendek megváltoztak;
ez egy folyamat, ami azt mutatja, hogy sokfélék lesznek az életutak.
A családszociológus úgy látja, hogy nem abban különbözik a mai időszak a régitől,
és Magyarország a nyugati országoktól, hogy nagyobbak a generációs feszültségek. A
változások és a különbségek másban keresendők, a családi konfliktusok viszont
maradnak, ami elmondása szerint nem feltétlenül negatív jelenség.
„Szívességi lakáshasználók” - hivatalosan így nevezik a feketén
albérletezőket. Arról, hogy a lakosság hány százaléka él bérelt lakásban, nem készült
kimutatás, mivel az albérletek jelentős hányada úgynevezett fekete albérlet, azaz
nem bejelentett, nem adózó, ezeket kiszűrni pedig szinte lehetetlen.
Az albérletpiacra ma az a jellemző, hogy az árak ezen a területen is folyamatosan
emelkednek, sok bérlő legutóbb januárban érzett nagyobb bérleti díjemelkedést, ami
esetenként elérte a harminc-negyven százalékot is. Az olcsó lakásokra való kereslet
többszörösen meghaladja a kínálatot, az albérlet-közvetítők viszont több
tucatnyi „luxus albérlet” címet halmoztak fel, amit többnyire csak cégeknek,
illetve hazánkban tartózkodó külföldieknek ajánlanak fel - forintban számolva
mondjuk havi 200 ezerért.
Budapest területén ma a legolcsóbb albérletnek a „húszezer plusz rezsi” számít.
Ilyen árfekvésű lehetőségek leginkább a peremkerületekben találhatók. Az esetek többségében
panel, egyszobás garzon áll mögöttük, de nagy ritkán másfél szobás lakás is bérelhető
ennyiért. Az albérlet-közvetítők beszámolója alapján a bérbeadók legalább
hatvan-hetven százaléka kiköti, hogy csak gyermektelen családok számára adhatják ki
a lakását. Az albérletben élő fiatalok gyermekvállalását ezen felül még az is
nehezíti, hogy komoly anyagi hátrányt jelent egyiküknek otthon maradni, hiszen sokszor
egy egész fizetést fölemészt a bérleti díj kifizetése.