Vissza a tartalomjegyzékhez

GRÜLL TIBOR
Isten hegye nyomában
Indiana Jones Arábiában

A karácsonykor egyidejűleg több mint ötven országban bemutatott „Egyiptom hercege” című film újra reflektorfénybe állította a zsidóság máig legnagyobb prófétájának tartott Mózes alakját. Világlapok öles cikkekben kutatták az „igazi” Mózes kilétét, megszólaltatva a bibliai régészet, a történettudomány és a teológia jeles képviselőit. Alábbi cikkünkben ott folytatjuk Mózes történetét, ahol a film abbahagyta: a Kivonulást követő negyven éves pusztai vándorlásnál. A kérdés aktualitását egy nemrégiben magyarul is megjelent - szenzációsnak reklámozott - felfedezés adta. Két amerikai kutató nem kevesebbet állít, mint hogy megtalálta a valódi Sínai-hegyet: Mózes oltárát, a tizenkét zsidó törzset jelképező oszlopokat és az aranyborjú talapzatául szolgáló kőrakást - Szaúd-Arábiában.


A kivonulás fáraója

A Biblia szövegében több helyütt is találunk pontos kormeghatározásokat, így a zsidók Egyiptomból történt szabadulását illetően is. A Királyok első könyve szerint az exodus 480 évvel az első jeruzsálemi Szentély felépítése előtt ment végbe, vagyis ha a Templom építését kb. i. e. 950-re tesszük, akkor a kivonulás időpontja i. e. 1430 körülre jön ki, Mózes életét pedig kb. 1510-1390 közöttre datálhatjuk. Ez a történettudomány mai állása szerint a XVIII. egyiptomi uralkodó dinasztia: I-III. Amenhotep fáraó idejének felel meg.
Hogyan lehetséges akkor - tehetnénk fel a kérdést - hogy a tudomány és a közvélemény is a csaknem kétszáz évvel később élt II. Ramszeszt tartja a „kivonulás fáraójának”? Ennek az az oka, hogy a XIX. század második felétől rohamléptekkel fejlődő ókortudomány számos ponton ellentmondásokat vélt felfedezni az általa feltárt dokumentumok és a Bibliában leírt események között. Így volt ez a kivonulást illetően is. Mózes első könyvének első fejezete szerint egy meg nem nevezett fáraó zsidó rabszolgákkal - Mózes kortársaival - építtette fel két városát, Pithomot és Ramszeszt. Egyiptomi dokumentumokból tudjuk, hogy az előbbi város újjáépítését II. Ramszesz (i. e. 1290-1224) szorgalmazta, és Per-Ramszeszt is ő építette ki katonai bázis céljából - mint azt a hildesheimi múzeum régészei kimutatták a kilencvenes évek elején végzett feltárásaikon. További érvként szolgált eddig a késői (Ramszesz-kori) kivonulás mellett az, hogy a tudósok szerint Kanaán földjén ekkor még nem léteztek a Mózes könyvében említett filiszteusok, akik a „tengeri népek vándorlásával” (i. e. XII. század) telepedtek be Izrael tengerparti vidékeire. A kivonulás útvonalába eső Edom és Moáb pedig - állították a történészek - csak a IX-VIII. században állt össze egységes királysággá. Ezeket az ellenvetéseket a szakirodalomban mindmáig tényként kezelték, amit az is mutat, hogy az amerikai rajzfilmben szereplő fáraó (akit az alkotók, élve művészi szabadságukkal, Mózes „mostohatestvéreként” tüntettek fel) egyértelműen II. Ramszesszel azonosítható.
E történeti érvek azonban - és ezt fontos figyelembe vennünk - különféle értékű forrásokra alapozott hipotézisek, amelyek érvényességét egyrészt újabb dokumentumok előkerülése, másrészt az interpretációs módszer megváltoztatása is megkérdőjelezheti. Nézzünk erre két példát a kivonulással kapcsolatban. A múlt század vége óta ismert az az egyiptomi sztélé, amelyet Merneptah fáraó i. e. 1207-ben abból az alkalomból állított fel, hogy csapatai elfoglalták és végigpusztították az akkori Kanaán legnagyobb részét, köztük Izraelt is: „Izrael népe elpusztíttatott, magja nincs többé” - mondja a szöveg. Először is: Merneptah állítását arról, hogy Izrael elpusztíttatott, természetesen nem kell komolyan venni, hiszen Izrael ma is létezik. Másrészt egyiptológusok kimutatták, hogy a „magja nincs többé” nem metaforikusan, hanem szó szerint értendő: „vetései, fái és termése felprédáltatott”. Mi következik ebből? Az, hogy ha a kivonulás valóban II. Ramszesz korában, vagyis valamikor i. e. 1290-1224 között ment végbe, aligha lehetséges, hogy Merneptah seregei egy emberöltővel később már egy egységes, letelepedett életmódot folytató (földet művelő!) Izraellel találták volna magukat szemben. A kivonulás és a honfoglalás befejezése, vagyis Izrael végleges letelepedése között ugyanis több száz év telt el, ami csak a „korai” kivonulás esetén teljesül. (Izrael 300 évig lakott Hesbonban és az Arnon-folyó völgyében a moabitáktól elfoglalt városokban - mondja az egyik izraeli bíra, Jefte az ammonitáknak a Bírák könyvében.)
Az elmúlt évek kutatásai választ adtak a filiszteus-kérdésre is. A Biblia több helyütt is megemlíti, hogy a filiszteusok Kaftórból, vagyis Krétáról származtak. Mózes ötödik könyve is kaftoreusokként, vagyis „krétaiakként” említi őket. Az Égei-tenger vidéki befolyást egészen a legutóbbi évekig valóban nem lehetett kimutatni Palesztina területén az i. e. XII. század előttről. Ekkor azonban német, osztrák és izraeli régészek mind a Nílus-deltában (Tell ed-Daba), mind az izraeli tengerparton (Tel Kabiri) eredeti krétai stílusú szentélyeket találtak az i. e. XV. századból, vagyis a kivonulás feltételezett „korábbi” idejéből. Nagyon is valószínű, hogy a többi kérdés megoldásában is történik még előrelépés a jövőben.

Az átkelés helye

A bibliakritika másik kedvenc vesszőparipája a zsidó és keresztény hagyományban „Vörös-tengeri átkelésként” rögzült exodus cáfolata azon az alapon, hogy a héber szöveg szerint a zsidók nem is a Vörös-tengeren, hanem a Jám Szúfon, azaz a „Nádas-tengeren” haladtak keresztül, amely minden bizonnyal valamiféle mocsár lehetett csak. E nyelvészeti érvekre alapozott teória szögesen szemben áll a bibliai hagyománnyal, amely szerint az átkelés nem egy bokáig érő gázlón ment végbe. Közvetlenül az események után Mózes így emlékezett meg a drámai eseményről: „A fáraó szekereit és hadát tengerbe vetette, válogatott harcosai a Vörös-tengerbe fúltak. Mélység borította be őket, kőként merültek az örvénybe. (…) Haragod szelétől tornyosult a víz, gátként megálltak a futó habok. Megmerevedett a mélység a tenger szívében. (…) Ráfújtál szeleddel, a tenger elborította őket. Elmerültek, mint ólom a hatalmas vízben. (…) Amikor a fáraó lovai a harci kocsikkal és a lovasokkal együtt a tengerbe értek, visszafordította rájuk az Úr tenger vízét, de Izráel fiai szárazon mentek át a tenger közepén.” Mindez aligha lett volna lehetséges egy mocsárban…
Az egyiptomi papiruszforrások pa-csuf néven említik a Nílus keleti deltájában mai napig is megtalálható Manzelah-tó területét, amelyet az ókorban Hórusz-tónak neveztek. Ez nyelvészetileg és topográfiailag is megfeleltethető a kivonulás helyén található Jam Szúffal. Az egyik forrás azt is elárulja, hogy a mély vízű tó Per-Ramszesz közelében volt. A Hórusz-tó (egyiptomi nyelven si-Hór) neve egyébként nem volt ismeretlen a későbbi zsidó irodalomban sem. Jesaja (Ézsaiás) mondja a föníciai kereskedővárosról, Türoszról: „Sihór veteménye és a Nílus aratása volt jövedelme”. A héber Jam Szúf elnevezés tehát a Manzelah-tóra vonatkoztatható, amely nem a Vörös-tenger, de nem is egy sekély vízű mocsár!
Egyes feltevések szerint a kivonulás délebbre, az Akabai-öbölnél történt. Ennek ellentmondani látszik az, hogy a Biblia szerint a kivonulást követően a zsidók csak három helyen álltak meg a pusztában: Szukkótnál, Ethámnál („a puszta szélén”), majd visszafordultak, és tábort ütöttek „Pi-Hahirót előtt, Migdol és a tenger között, Baál-Cafón előtt, azzal átellenben, a tenger mellett” (2Móz 13,18-14,2). Ennél pontosabb topográfiai megjelölést ma sem lehetne adni! Ráadásul azt is tudjuk, hogy a Baál-Cafón (Észak Ura) hegy - amely a kanaáni mitológiában fontos szerepet töltött be -, pontosan itt, Kanaán és Egyiptom határán volt megtalálható. (A Sínai-félsziget a történeti adatok alapján nem képezte Egyiptom részét ebben az időben, afféle „ütközőzónaként” szolgált a nomádok lakta sivatag és a fáraók királysága között.) Az átkelés ily módon alig néhány nappal a kivonulás után mehetett végbe (a zsidó hagyomány szerint azért kellett hét napig enni a kovásztalan kenyeret, mert ennyi idő alatt érték el a kivonulók a Jám-Szúf partját), míg az Akabai-öbölhöz aligha érhetett volna el ilyen hamar a Bibliában említett több százezres tömeg.

A törvényadás helyszíne: Hóreb

Izrael fiai az Egyiptomból történt szabadulás után három hónappal érkeztek a Szináj (Sínai) pusztájába: „És táborba szállottak a pusztában, a heggyel átellenben. Mózes pedig felment az Istenhez és szólt hozzá az Úr a hegyről…” - olvasható a kivonulás könyvében. A Szináj-hegy, amelyet a Biblia Hórebnek, vagy „Isten hegyének” is nevez, az Ószövetség egyik központi jelentőségű eseményének, a törvényadásnak színhelye, s mint ilyen, rendkívül fontos szerepet játszik a zsidó vallástörténetben. A hegy pontos helyét azonban a mai napig sem sikerült egyértelmű bizonyossággal megállapítani, ami természetesen semmit nem von le a bibliai elbeszélés hitelességéből. E bizonytalanságok miatt azonban újabb és újabb - néha minden alapot nélkülöző - elképzelések kapnak szárnyra a Szináj azonosítását illetően.
A legrégibb és legelterjedtebb hagyomány a Sínai-félsziget déli csücskénél található Dzsebel Musza (arabul „Mózes-hegy”) nevű heggyel azonosítja a helyet. Ennek az azonosításnak a története egészen Nagy Konstantin koráig (i. sz. IV. század) nyomozható vissza, amikor Heléna császárnő - aki módfelett érdeklődött a Szentföld vallási jelentőséggel bíró helyszínei iránt - 330 körül a hegy lábához telepített egy monostort, hogy az ott tanyázó szerzeteseket megvédelmezze a nomádok támadásaitól. A sivatagi aszkéta szerzetesek saját elmondásuk szerint azért választották ezt a helyet letelepedésük számára, mert a hagyomány szerint Mózes ott hallotta Isten szavát az égő csipkebokorból. Justinianus császár később megerődítette a kis kolostort, amely a középkorban felvette Alexandriai Szent Katalin nevét. Fontos megjegyeznünk, hogy egészen 1845-ig (Karl Richard Lepsius egyiptomi úti leveleinek megírásáig) kizárólag a Dzsebel Muszával azonosították a Hórebet! A hegy azonosítása azonban nemcsak a keresztény tradícióban szerepel. A bibliai földrajz egyik neves tudósa, a cambridge-i Graham Davies azzal érvelt, hogy már a tannaita korban (i. sz. II-III. század) keletkezett rabbinikus iratok 36 mérföldben határozták meg a Párán pusztája és a Szináj közötti távolságot, amely pontosan egyezik egy IV. századi francia szerzetesnő, Egeria útibeszámolójának adatával. Arra is vannak bizonyítékaink, hogy már az I. század végén zsidó zarándokok is felkeresték a törvényadás helyének tartott Dzsebel Muszát. Az azonosítás további érveként szolgál, hogy a Sínai-félsziget déli részén, Serabit
el Kadem környékén, a XIX. század első negyedében az egyiptológia úttörője, William Flinders Petrie ókori rézbányákat fedezett fel. A bánya falán megtalálták a kanaániták és zsidók által használt legősibb betűírás maradványait is, amelyeket az i. e. XV. századra kelteznek. A rézbányák jelenléte egyezik azzal a biblikus hagyománnyal, hogy Mózes rokonai, a kéniták/keneusok (kovácsok) ebben a térségben laktak, mielőtt - a Bírák könyve szerint - beolvadtak volna Izrael közösségébe. A hivatalos katolikus történetírás mindmáig a jelenleg egyiptomi fennhatóság alatt álló Dzsebel Muszát tartja az eredeti helyszínnek: néhány éve maga a pápa vetette fel azt a - hivatalosan a mai napig vissza nem vont - kezdeményezést, hogy 1999/2000 szilveszterét a zsidó és az iszlám vallások vezetőivel a Sínai-hegyen szeretné megünnepelni.
Néhányan javasoltak azonosítást a Sínai-félsziget északi részén is. Legerősebb érvük úgy hangzott, hogy a pusztai vándorlás idején történt „fürjcsoda” miatt Izraelnek a Sínai északi részén kellett vándorolnia, mert ez esett a fürjek vonulásának útjába. Másik érvük szerint Izrael csak itt hadakozhatott az amale-kitákkal, mivel azok e területen éltek. Mondanunk sem kell, igencsak gyenge lábakon álló érvelés ez, hiszen az égből hulló fürjek epizódja - éppen annak „csoda” jellege miatt - bárhol, így a madarak vonulási útjától távol is, megtörténhetett. Az amalekitákról pedig csak annyit tudunk, hogy a Negev-sivatagban élő törzs volt, amely nomád állattenyésztő jellegénél fogva ide-oda vándorolt.
A másik igen elterjedt alternatíva a Szaúd-Arábia északnyugati csücskében, az Akabai-öböllel átellenben lévő vulkanikus terület. (Lásd keretes cikkünket!) Az évezredes rejtély eldöntése nem pusztán az archeológusokon és vallástörténészeken múlik: az iszlám világ legfontosabb emlékhelyeit felügyelő szaúd-arábiai kormány ugyanis biztonságpolitikai okokra hivatkozva elzárkózik attól, hogy külföldi szakemberek vizsgálják a területén fekvő feltételezett bibliai helyszíneket. Nem kizárt azonban, hogy mégis folynak régészeti kutatások az arab országban: egyes hírek szerint az ezredforduló alkalmából látványos felfedezéseket bemutató kiállítás készül a szaúdi fővárosban.


Egy tavaly megjelent, és gyorsan magyar kiadásban is napvilágot látott bestseller (Howard Blum: Az exodus aranya - az igazi
Sínai-hegy felfedezése, JLX Kiadó) szerzői azt állítják, hogy sikerült bejutniuk arra a szigorúan őrzött szaúd-arábiai katonai bázisra, amely a törvényadás bibliai történetének valódi helyszínét rejti. Két amerikai, a milliomos szenátorjelölt Larry Williams és egy nyugalmazott rendőrtiszt, Bob Cornuke azzal a céllal indult az Arab félszigetre, hogy ott az izraeliták Egyiptomból történt kivonulásának a nyomait kutassa. Útjukkal nem a teológusok vitáját kívánták eldönteni, csupán azt a mesés aranykincset keresik, amelyet állítólag a Sínai-hegy lábánál ástak el a zsidók, miután elkészítették a frigyládát és a többi szent tárgyat.
Az Indiana Jones-sorozat váratlan fordulatait követő történet (a hasonlóság nem véletlen: Hollywoodban a könyv alapján már készül a legújabb archeológiai kalandfilm) szerint a kincskeresők tudtukon kívül egy világpolitikai sakkjátszma részesei is lettek. Szaúd-Arábia ugyanis a Kínától vásárolt közép-hatótávolságú rakétái számára pontosan az Arabia-félsziget északnyugati részén fekvő Dzsebel al Lawz, azaz a feltételezett igazi Sínai-hegy környékét választotta ki arra, hogy itt építsen a fegyverei számára szupertitkos támaszpontot. Már-már úgy tűnt, hogy az expedíció a szaúdi hatóságok elzárkózása miatt kútba esik, amikor a felfedezők - tudtukon és akaratukon kívül - váratlan segítséget kaptak az izraeli titkosszolgálattól, amelyet szintén élénken foglalkoztatott a hegy környékén folyó lázas építkezés. Ettől kezdve láthatatlan kezek egyengették útjukat, amelynek során egy éjszaka sikerült feljutniuk a gondosan őrzött hegyre.
A helyszín akkora benyomást tett a kincsvadászokra, hogy még az exodus aranyáról is elfeledkeztek, amikor megpillantották a feketére égett szirteket a hegy tetején. Larry Williams és Bob Cornuke számára eldőlt a kérdés: a Dzsebel al Lawz valóban Isten hegye, amelyet a Mindenható érintése perzselt meg. Meggyőződésüket még inkább erősítették a hegy lábánál megtalált további bizonyítékok: a Mózes által elővigyázatosságból a nép számára kijelölt határkövek, a tizenkét törzset jelképező emlékoszlopok, és az aranyborjú oltára, oldalán az egyiptomi Ápisz-bikákat ábrázoló rajzokkal. Rábukkantak annak a pataknak a kiszáradt medrére is, amelybe Mózes az összetört bálványszobrot dobta. A két amerikainak sikerült még a hajnal beállta előtt elmenekülni a szaúdi katonai tábor őrei elől, sőt még néhány fényképfelvételt is készítettek a távolból a hegyről és környékéről, kincskeresésre azonban már nem maradt idő. A felfedezőknek az elmaradt haszonért némi kárpótlást nyújthat a sikerkönyvért kapott honorárium. A hegyet körülvevő szigorú őrizet miatt a nemzetközi szakértőknek azonban egyelőre nem nyílt alkalmuk arra, hogy a nagy hírveréssel beharangozott, ám néhány bibliai és archeológiai ténynek ellentmondani látszó felfedezést ellenőrizzék. Így továbbra is szabad az út a képzelet és a forgatókönyvírók számára. (Morvay Péter)