A karácsonykor egyidejűleg több mint ötven országban bemutatott „Egyiptom
hercege” című film újra reflektorfénybe állította a zsidóság máig legnagyobb
prófétájának tartott Mózes alakját. Világlapok öles cikkekben kutatták az
„igazi” Mózes kilétét, megszólaltatva a bibliai régészet, a történettudomány
és a teológia jeles képviselőit. Alábbi cikkünkben ott folytatjuk Mózes
történetét, ahol a film abbahagyta: a Kivonulást követő negyven éves pusztai
vándorlásnál. A kérdés aktualitását egy nemrégiben magyarul is megjelent -
szenzációsnak reklámozott - felfedezés adta. Két amerikai kutató nem kevesebbet
állít, mint hogy megtalálta a valódi Sínai-hegyet: Mózes oltárát, a tizenkét
zsidó törzset jelképező oszlopokat és az aranyborjú talapzatául szolgáló
kőrakást - Szaúd-Arábiában.

A kivonulás fáraója
A Biblia szövegében több helyütt is találunk pontos kormeghatározásokat, így a
zsidók Egyiptomból történt szabadulását illetően is. A Királyok első könyve
szerint az exodus 480 évvel az első jeruzsálemi Szentély felépítése előtt ment
végbe, vagyis ha a Templom építését kb. i. e. 950-re tesszük, akkor a kivonulás
időpontja i. e. 1430 körülre jön ki, Mózes életét pedig kb. 1510-1390 közöttre
datálhatjuk. Ez a történettudomány mai állása szerint a XVIII. egyiptomi uralkodó
dinasztia: I-III. Amenhotep fáraó idejének felel meg.
Hogyan lehetséges akkor - tehetnénk fel a kérdést - hogy a tudomány és a
közvélemény is a csaknem kétszáz évvel később élt II. Ramszeszt tartja a
„kivonulás fáraójának”? Ennek az az oka, hogy a XIX. század második felétől
rohamléptekkel fejlődő ókortudomány számos ponton ellentmondásokat vélt felfedezni
az általa feltárt dokumentumok és a Bibliában leírt események között. Így volt ez
a kivonulást illetően is. Mózes első könyvének első fejezete szerint egy meg nem
nevezett fáraó zsidó rabszolgákkal - Mózes kortársaival - építtette fel két
városát, Pithomot és Ramszeszt. Egyiptomi dokumentumokból tudjuk, hogy az előbbi
város újjáépítését II. Ramszesz (i. e. 1290-1224) szorgalmazta, és Per-Ramszeszt
is ő építette ki katonai bázis céljából - mint azt a hildesheimi múzeum
régészei kimutatták a kilencvenes évek elején végzett feltárásaikon. További
érvként szolgált eddig a késői (Ramszesz-kori) kivonulás mellett az, hogy a tudósok
szerint Kanaán földjén ekkor még nem léteztek a Mózes könyvében említett
filiszteusok, akik a „tengeri népek vándorlásával” (i. e. XII. század) telepedtek
be Izrael tengerparti vidékeire. A kivonulás útvonalába eső Edom és Moáb pedig -
állították a történészek - csak a IX-VIII. században állt össze egységes
királysággá. Ezeket az ellenvetéseket a szakirodalomban mindmáig tényként
kezelték, amit az is mutat, hogy az amerikai rajzfilmben szereplő fáraó (akit az
alkotók, élve művészi szabadságukkal, Mózes „mostohatestvéreként” tüntettek
fel) egyértelműen II. Ramszesszel azonosítható.
E történeti érvek azonban - és ezt fontos figyelembe vennünk - különféle
értékű forrásokra alapozott hipotézisek, amelyek érvényességét egyrészt újabb
dokumentumok előkerülése, másrészt az interpretációs módszer megváltoztatása is
megkérdőjelezheti. Nézzünk erre két példát a kivonulással kapcsolatban. A múlt
század vége óta ismert az az egyiptomi sztélé, amelyet Merneptah fáraó i. e.
1207-ben abból az alkalomból állított fel, hogy csapatai elfoglalták és
végigpusztították az akkori Kanaán legnagyobb részét, köztük Izraelt is: „Izrael
népe elpusztíttatott, magja nincs többé” - mondja a szöveg. Először is:
Merneptah állítását arról, hogy Izrael elpusztíttatott, természetesen nem kell
komolyan venni, hiszen Izrael ma is létezik. Másrészt egyiptológusok kimutatták, hogy
a „magja nincs többé” nem metaforikusan, hanem szó szerint értendő: „vetései,
fái és termése felprédáltatott”. Mi következik ebből? Az, hogy ha a kivonulás
valóban II. Ramszesz korában, vagyis valamikor i. e. 1290-1224 között ment végbe,
aligha lehetséges, hogy Merneptah seregei egy emberöltővel később már egy egységes,
letelepedett életmódot folytató (földet művelő!) Izraellel találták volna magukat
szemben. A kivonulás és a honfoglalás befejezése, vagyis Izrael végleges
letelepedése között ugyanis több száz év telt el, ami csak a „korai” kivonulás
esetén teljesül. (Izrael 300 évig lakott Hesbonban és az Arnon-folyó völgyében a
moabitáktól elfoglalt városokban - mondja az egyik izraeli bíra, Jefte az
ammonitáknak a Bírák könyvében.)
Az elmúlt évek kutatásai választ adtak a filiszteus-kérdésre is. A Biblia több
helyütt is megemlíti, hogy a filiszteusok Kaftórból, vagyis Krétáról származtak.
Mózes ötödik könyve is kaftoreusokként, vagyis „krétaiakként” említi őket. Az
Égei-tenger vidéki befolyást egészen a legutóbbi évekig valóban nem lehetett
kimutatni Palesztina területén az i. e. XII. század előttről. Ekkor azonban német,
osztrák és izraeli régészek mind a Nílus-deltában (Tell ed-Daba), mind az izraeli
tengerparton (Tel Kabiri) eredeti krétai stílusú szentélyeket találtak az i. e. XV.
századból, vagyis a kivonulás feltételezett „korábbi” idejéből. Nagyon is
valószínű, hogy a többi kérdés megoldásában is történik még előrelépés a
jövőben.
Az átkelés helye
A bibliakritika másik kedvenc vesszőparipája a zsidó és keresztény hagyományban
„Vörös-tengeri átkelésként” rögzült exodus cáfolata azon az alapon, hogy a
héber szöveg szerint a zsidók nem is a Vörös-tengeren, hanem a Jám Szúfon, azaz a
„Nádas-tengeren” haladtak keresztül, amely minden bizonnyal valamiféle mocsár
lehetett csak. E nyelvészeti érvekre alapozott teória szögesen szemben áll a bibliai
hagyománnyal, amely szerint az átkelés nem egy bokáig érő gázlón ment végbe.
Közvetlenül az események után Mózes így emlékezett meg a drámai eseményről: „A
fáraó szekereit és hadát tengerbe vetette, válogatott harcosai a Vörös-tengerbe
fúltak. Mélység borította be őket, kőként merültek az örvénybe. (…) Haragod
szelétől tornyosult a víz, gátként megálltak a futó habok. Megmerevedett a
mélység a tenger szívében. (…) Ráfújtál szeleddel, a tenger elborította őket.
Elmerültek, mint ólom a hatalmas vízben. (…) Amikor a fáraó lovai a harci kocsikkal
és a lovasokkal együtt a tengerbe értek, visszafordította rájuk az Úr tenger
vízét, de Izráel fiai szárazon mentek át a tenger közepén.” Mindez aligha lett
volna lehetséges egy mocsárban…
Az egyiptomi papiruszforrások pa-csuf néven említik a Nílus keleti deltájában mai
napig is megtalálható Manzelah-tó területét, amelyet az ókorban Hórusz-tónak
neveztek. Ez nyelvészetileg és topográfiailag is megfeleltethető a kivonulás helyén
található Jam Szúffal. Az egyik forrás azt is elárulja, hogy a mély vízű tó
Per-Ramszesz közelében volt. A Hórusz-tó (egyiptomi nyelven si-Hór) neve egyébként
nem volt ismeretlen a későbbi zsidó irodalomban sem. Jesaja (Ézsaiás) mondja a
föníciai kereskedővárosról, Türoszról: „Sihór veteménye és a Nílus aratása
volt jövedelme”. A héber Jam Szúf elnevezés tehát a Manzelah-tóra
vonatkoztatható, amely nem a Vörös-tenger, de nem is egy sekély vízű mocsár!
Egyes feltevések szerint a kivonulás délebbre, az Akabai-öbölnél történt. Ennek
ellentmondani látszik az, hogy a Biblia szerint a kivonulást követően a zsidók csak
három helyen álltak meg a pusztában: Szukkótnál, Ethámnál („a puszta
szélén”), majd visszafordultak, és tábort ütöttek „Pi-Hahirót előtt, Migdol
és a tenger között, Baál-Cafón előtt, azzal átellenben, a tenger mellett” (2Móz
13,18-14,2). Ennél pontosabb topográfiai megjelölést ma sem lehetne adni! Ráadásul
azt is tudjuk, hogy a Baál-Cafón (Észak Ura) hegy - amely a kanaáni mitológiában
fontos szerepet töltött be -, pontosan itt, Kanaán és Egyiptom határán volt
megtalálható. (A Sínai-félsziget a történeti adatok alapján nem képezte Egyiptom
részét ebben az időben, afféle „ütközőzónaként” szolgált a nomádok lakta
sivatag és a fáraók királysága között.) Az átkelés ily módon alig néhány
nappal a kivonulás után mehetett végbe (a zsidó hagyomány szerint azért kellett hét
napig enni a kovásztalan kenyeret, mert ennyi idő alatt érték el a kivonulók a
Jám-Szúf partját), míg az Akabai-öbölhöz aligha érhetett volna el ilyen hamar a
Bibliában említett több százezres tömeg.
A törvényadás helyszíne: Hóreb
Izrael fiai az Egyiptomból történt szabadulás után három hónappal érkeztek a
Szináj (Sínai) pusztájába: „És táborba szállottak a pusztában, a heggyel
átellenben. Mózes pedig felment az Istenhez és szólt hozzá az Úr a hegyről…”
- olvasható a kivonulás könyvében. A Szináj-hegy, amelyet a Biblia Hórebnek, vagy
„Isten hegyének” is nevez, az Ószövetség egyik központi jelentőségű
eseményének, a törvényadásnak színhelye, s mint ilyen, rendkívül fontos szerepet
játszik a zsidó vallástörténetben. A hegy pontos helyét azonban a mai napig sem
sikerült egyértelmű bizonyossággal megállapítani, ami természetesen semmit nem von
le a bibliai elbeszélés hitelességéből. E bizonytalanságok miatt azonban újabb és
újabb - néha minden alapot nélkülöző - elképzelések kapnak szárnyra a Szináj
azonosítását illetően.
A legrégibb és legelterjedtebb hagyomány a Sínai-félsziget déli csücskénél
található Dzsebel Musza (arabul „Mózes-hegy”) nevű heggyel azonosítja a helyet.
Ennek az azonosításnak a története egészen Nagy Konstantin koráig (i. sz. IV.
század) nyomozható vissza, amikor Heléna császárnő - aki módfelett érdeklődött
a Szentföld vallási jelentőséggel bíró helyszínei iránt - 330 körül a hegy
lábához telepített egy monostort, hogy az ott tanyázó szerzeteseket megvédelmezze a
nomádok támadásaitól. A sivatagi aszkéta szerzetesek saját elmondásuk szerint
azért választották ezt a helyet letelepedésük számára, mert a hagyomány szerint
Mózes ott hallotta Isten szavát az égő csipkebokorból. Justinianus császár később
megerődítette a kis kolostort, amely a középkorban felvette Alexandriai Szent Katalin
nevét. Fontos megjegyeznünk, hogy egészen 1845-ig (Karl Richard Lepsius egyiptomi úti
leveleinek megírásáig) kizárólag a Dzsebel Muszával azonosították a Hórebet! A
hegy azonosítása azonban nemcsak a keresztény tradícióban szerepel. A bibliai
földrajz egyik neves tudósa, a cambridge-i Graham Davies azzal érvelt, hogy már a
tannaita korban (i. sz. II-III. század) keletkezett rabbinikus iratok 36 mérföldben
határozták meg a Párán pusztája és a Szináj közötti távolságot, amely pontosan
egyezik egy IV. századi francia szerzetesnő, Egeria útibeszámolójának adatával.
Arra is vannak bizonyítékaink, hogy már az I. század végén zsidó zarándokok is
felkeresték a törvényadás helyének tartott Dzsebel Muszát. Az azonosítás további
érveként szolgál, hogy a Sínai-félsziget déli részén, Serabit
el Kadem környékén, a XIX. század első negyedében az egyiptológia úttörője,
William Flinders Petrie ókori rézbányákat fedezett fel. A bánya falán megtalálták
a kanaániták és zsidók által használt legősibb betűírás maradványait is,
amelyeket az i. e. XV. századra kelteznek. A rézbányák jelenléte egyezik azzal a
biblikus hagyománnyal, hogy Mózes rokonai, a kéniták/keneusok (kovácsok) ebben a
térségben laktak, mielőtt - a Bírák könyve szerint - beolvadtak volna Izrael
közösségébe. A hivatalos katolikus történetírás mindmáig a jelenleg egyiptomi
fennhatóság alatt álló Dzsebel Muszát tartja az eredeti helyszínnek: néhány éve
maga a pápa vetette fel azt a - hivatalosan a mai napig vissza nem vont -
kezdeményezést, hogy 1999/2000 szilveszterét a zsidó és az iszlám vallások
vezetőivel a Sínai-hegyen szeretné megünnepelni.
Néhányan javasoltak azonosítást a Sínai-félsziget északi részén is. Legerősebb
érvük úgy hangzott, hogy a pusztai vándorlás idején történt „fürjcsoda” miatt
Izraelnek a Sínai északi részén kellett vándorolnia, mert ez esett a fürjek
vonulásának útjába. Másik érvük szerint Izrael csak itt hadakozhatott az
amale-kitákkal, mivel azok e területen éltek. Mondanunk sem kell, igencsak gyenge
lábakon álló érvelés ez, hiszen az égből hulló fürjek epizódja - éppen annak
„csoda” jellege miatt - bárhol, így a madarak vonulási útjától távol is,
megtörténhetett. Az amalekitákról pedig csak annyit tudunk, hogy a Negev-sivatagban
élő törzs volt, amely nomád állattenyésztő jellegénél fogva ide-oda vándorolt.
A másik igen elterjedt alternatíva a Szaúd-Arábia északnyugati csücskében, az
Akabai-öböllel átellenben lévő vulkanikus terület. (Lásd keretes cikkünket!) Az
évezredes rejtély eldöntése nem pusztán az archeológusokon és
vallástörténészeken múlik: az iszlám világ legfontosabb emlékhelyeit felügyelő
szaúd-arábiai kormány ugyanis biztonságpolitikai okokra hivatkozva elzárkózik
attól, hogy külföldi szakemberek vizsgálják a területén fekvő feltételezett
bibliai helyszíneket. Nem kizárt azonban, hogy mégis folynak régészeti kutatások az
arab országban: egyes hírek szerint az ezredforduló alkalmából látványos
felfedezéseket bemutató kiállítás készül a szaúdi fővárosban.
Egy tavaly megjelent, és gyorsan magyar kiadásban is napvilágot látott bestseller
(Howard Blum: Az exodus aranya - az igazi
Sínai-hegy felfedezése, JLX Kiadó) szerzői azt állítják, hogy sikerült bejutniuk
arra a szigorúan őrzött szaúd-arábiai katonai bázisra, amely a törvényadás
bibliai történetének valódi helyszínét rejti. Két amerikai, a milliomos szenátorjelölt
Larry Williams és egy nyugalmazott rendőrtiszt, Bob Cornuke azzal a céllal indult az
Arab félszigetre, hogy ott az izraeliták Egyiptomból történt kivonulásának a
nyomait kutassa. Útjukkal nem a teológusok vitáját kívánták eldönteni, csupán azt
a mesés aranykincset keresik, amelyet állítólag a Sínai-hegy lábánál ástak el a
zsidók, miután elkészítették a frigyládát és a többi szent tárgyat.
Az Indiana Jones-sorozat váratlan fordulatait követő történet (a hasonlóság nem véletlen:
Hollywoodban a könyv alapján már készül a legújabb archeológiai kalandfilm) szerint
a kincskeresők tudtukon kívül egy világpolitikai sakkjátszma részesei is lettek. Szaúd-Arábia
ugyanis a Kínától vásárolt közép-hatótávolságú rakétái számára pontosan az
Arabia-félsziget északnyugati részén fekvő Dzsebel al Lawz, azaz a feltételezett
igazi Sínai-hegy környékét választotta ki arra, hogy itt építsen a fegyverei számára
szupertitkos támaszpontot. Már-már úgy tűnt, hogy az expedíció a szaúdi hatóságok
elzárkózása miatt kútba esik, amikor a felfedezők - tudtukon és akaratukon kívül
- váratlan segítséget kaptak az izraeli titkosszolgálattól, amelyet szintén élénken
foglalkoztatott a hegy környékén folyó lázas építkezés. Ettől kezdve láthatatlan
kezek egyengették útjukat, amelynek során egy éjszaka sikerült feljutniuk a gondosan
őrzött hegyre.
A helyszín akkora benyomást tett a kincsvadászokra, hogy még az exodus aranyáról is
elfeledkeztek, amikor megpillantották a feketére égett szirteket a hegy tetején. Larry
Williams és Bob Cornuke számára eldőlt a kérdés: a Dzsebel al Lawz valóban Isten
hegye, amelyet a Mindenható érintése perzselt meg. Meggyőződésüket még inkább erősítették
a hegy lábánál megtalált további bizonyítékok: a Mózes által elővigyázatosságból
a nép számára kijelölt határkövek, a tizenkét törzset jelképező emlékoszlopok,
és az aranyborjú oltára, oldalán az egyiptomi Ápisz-bikákat ábrázoló rajzokkal. Rábukkantak
annak a pataknak a kiszáradt medrére is, amelybe Mózes az összetört bálványszobrot
dobta. A két amerikainak sikerült még a hajnal beállta előtt elmenekülni a szaúdi
katonai tábor őrei elől, sőt még néhány fényképfelvételt is készítettek a távolból
a hegyről és környékéről, kincskeresésre azonban már nem maradt idő. A felfedezőknek
az elmaradt haszonért némi kárpótlást nyújthat a sikerkönyvért kapott honorárium.
A hegyet körülvevő szigorú őrizet miatt a nemzetközi szakértőknek azonban egyelőre
nem nyílt alkalmuk arra, hogy a nagy hírveréssel beharangozott, ám néhány bibliai és
archeológiai ténynek ellentmondani látszó felfedezést ellenőrizzék. Így továbbra
is szabad az út a képzelet és a forgatókönyvírók számára. (Morvay Péter)