„Medúzák haragos-szeszélyesen tapadnak,
mint kallódó eke, rozsdás horgony mered -
három dimenziónk nyűgei elszakadnak,
s kitárulnak körül a világtengerek.”
(O. Mandelstam: Az admiralitás, 1913)
A korszak
Amióta a Kr. u. V. század elejétől fogva, az ókeresztény kor alkonyán
Augustinus, Orosius, illetve követőik a bibliai kinyilatkoztatáson alapuló történeti
gondolkodása felserdülni látta legkedvesebb teoretikus gyermekét, a korszakot, azóta
a nyugati kereszténység - illetve a globális méretekben hódító „keresztény”
európai kultúra - voltaképpen nem is képes másként közeledni átfogó, az egész
emberi nem sorsát érintő kérdésekhez, mint éppen a korszak-problémán keresztül.
Jóllehet a korszak (aión) kései antik felfogása csak részben igazodik az
Újszövetség szövegéhez - valójában különféle ókori tanok, vallások, valamint
a Biblia szemléletének együtteséből öszszetákolt fogalomról kell beszélnünk -,
mégis, a keresztény (világ) korszak elgondolása egészen a XVIII. század sikeresnek
mondható szekularizációs törekvéseiig tartotta magát; a Felvilágosodás
történetfilozófiai teóriái mossák el - szinte végérvényesen - a korszak és a
világ (koszmosz) közötti alapvető különbséget; ezentúl pedig annak a
felismerését is, hogy bizonyos krízishelyzetekben (amikor a veszély szinte
tapinthatóvá válik) a világ és a korszak fogalmai valóban konvertálhatóvá
válnak. Így történt ez - mindenki számára ismert módon - a náci
Németországban (ahol a faj és a vér mítoszán alapuló „új világ” tényszerűen
is „új korszakként” hirdette meg saját eljövetelét); de ugyanez történt az
elmúlt kétezer esztendő folyamán a különféle világvégeváró és önjelölt
messianisztikus mozgalmak esetében is.
Kevésbé látványos módon ugyan, de az imént említettekre utalnak azok a jobbára
csupán szimbolikus jellegű események is, amelyek a legújabb Új Kor(szak), a New Age
sajátos „üdvtörténetének” igazolására szolgálnak, s amelyek közül a
legtöbbször a beat-(rock-)korszak delelőjén született Hair című musical
betétdalával találkozhattunk, a „Vízöntő”-dallal, amely ezt a bizonyos New
Age-et jelenti be - a maga módján. Ám a hatvanas évek végén - amikor a
nagypolitika szintjén a hidegháborús hisztéria valamenynyire enyhülni látszott -
már egy másik, a fegyverkezési verseny arányait is felülmúló mozzanat osztja meg a
világot - furcsa módon azonban úgy, hogy egyúttal egybe is kapcsolja -, a korabeli
magyar sajtó nyelvén:
a „világűr meghódítása”. Valamennyi számbavehető különbözés dacára a Hair
hippi figurái éppúgy ama misztikus 1961. évről énekelnek, mint ahogy ebben az
esztendőben indult Föld körüli útjára az első emberirányította „szputnyik”:
„három dimenziónk nyűgei elszakadnak, / s kitárulnak körül a világtengerek.”
Valóban ez történt, s ami történt (akkor) „globális élménynek” számít(ott),
valamiféle, immár „kozmikus” jellegű egység ideáját csepegtetve a köztudatba.
Az örökkévalóság igézete
Az elmúlt évek során, a második milleneum közeledtével hozzászokhattunk ahhoz,
hogy jószerével minden, a korszak-kérdéssel kapcsolatos esemény, hír, ötlet
valamiképpen az ezredfordulóra utal; márpedig a főleg a II. világháború után
kiszélesedő New Age-mozgalom - mint ahogy már említettem - nem a III. évezred
kezdetétől számítja uralkodó jelenlétét a világban. Az Új Kor(szak)
„prófétái” szerint ugyanis - miután a vándorló tavaszpont a kereszténység
szimbólumának minősülő Halak csillagképből a Vízöntő jegyébe tolódott át -
a világ valamikor 1961 táján belépett egy új aiónba, a Nap-korszakba (Solar Age),
ahol a gnószisz, a „tiszta tudás” fénye világít majd.
Az iménti példából egyértelműen kiderül: a New Age szimbolikus nyelvét elsősorban
az asztrológia, illetve az asztrológiából kölcsönzött hasonlatok uralják; s ennél
a formanyelvnél maradva azt is mondhatnánk, hogy a néhány évtizednyi (egészen
pontosan 40 évnyi [sic!]) precesszió jelensége némiképp „szellemképessé” teszi
az amúgy is csak nagyon elnagyolt kontúrokkal meghúzható New Age fogalom körvonalait.
Miről is van szó valójában? Úgy tűnik, az Új Korszak manapság még - történeti
távlat híján - pontosan olyan fogalom-fantom, mint például a roppant divatos
posztmodern kifejezés, s csak nehezen egyértelműsíthető, hogy voltaképpen kicsoda,
mit és milyen szándékból jelöl vele? Jóllehet elsősorban vallási, szellemi
kontextusban helyezhető el, a New Age olyan, mint az a régész által feltárni vágyott
ásatási réteg, amelyet hihetetlen mennyiségű törmelék borít; a törmelék
szerepét jelen esetben a napjainkban uralkodó okkult szemétáradat tölti be:
asztrológia és boszorkányság, fehér és fekete mágia, teozófia, antropozófia,
agykontroll, parapszichológia, transzcendentális meditáció stb. Mégsem állítható,
hogy a fogalom kizárólag szubkultúrának minősíthető jelenségek közé sorolandó,
avagy hogy - a napjainkban úgyszintén rendkívül divatos -
„összeesküvés-elmélet” műfajával egyértelműen leírható lenne. Mint ahogy
fordítva is hasonló a helyzet, a New Age általánosítható formanyelve és
ideológiája liánként vagy más egyéb parazita növényként tekeredik rá a bibliai
kinyilatkoztatás tanítására és formanyelvére. Éppen ezért amikor a New Age
doktrinális jellemzőiről, szűkebben pedig messianizmusáról beszélünk, akkor
feltétlenül számításba kell vennünk, hogy ez az univerzális jellegű szellemi
mozgalom részint egy „rövidtávú” - mintegy száz évre visszamenő -, részint
pedig egy egészében kortalan tradícióvonulatra építi fel saját (nagyon gyakran
szimbólumként is értelmezett) gondolati piramisát. Az előbbi vonulat elsősorban a
teozófiai mozgalom történetét jelenti, az utóbbi viszont az ókori gnoszticizmus
örökségeképpen valamiféle gnosztikus típusú tudásként írható le, s mint ilyen,
valóban sok évszázados „formajegyeket” mutat.
A New Age szellemiségének - az imént érintett heterogenitáson túlmutató -
valódi koherenciateremtő váza voltaképpen egyetlen pontban megragadható:
szembehelyezkedés a bibliai kinyilatkoztatás üzenetével; ilyenformán pedig az
autentikus kereszténység és a New Age mögött megbúvó szellemi jelenségek közötti
konfliktus sem más, mint harc az örökkévalóság „birtoklásáért”, illetve a
spirituális mindenség kisajátításáért, pontosan úgy, ahogy ez az ókereszténység
és az antik gnószisz valóban gigantikus küzdelme során egyszer már megtörtént.
Ebben a küzdelemben pedig - amelyik sohasem a napi politka, a gazdasági és szellemi
élet első vonalában folyt, hanem eredendő okkult jellegéhez híven a kulisszák
mögött - úgy tűnik, minden eszköz megengedett.
Vallások globális offenzívája
A Halak, illetve a Vízöntő jegyével jelképezett „világkorszakok”, a
„kereszténység utáni kor(ok)” ideája - a dolgok hétköznapi logikájának
megfelelően is - azt feltételezi, hogy az így felfogott korszakok csupán egy
magasabb Egység megnyilvánulásai, s így a bibliai világmindenség (koszmosz, ólám)
határai is végesek - mind időben, mind pedig térben - amelyet, mint szigetet a
tenger, egyfajta magasabb fokú szellemi univerzum övez.
Az előbb említett „kereszténység utáni kor(ok)”, illetve a „magasabb egység”
kérdésével kapcsolatban első pillantásra is szembeszökő, hogy a Biblia az
„örökkévalóság”, valamint a „korszak” (gyakran egymásba folyó) fogalmainak
a többes számával él; a jól ismert „örökkön örökké” kifejezés (görögül:
„eisz túsz aiónasz tón aiónón”; latinul: „in saecula saeculorum”) például
nem jelent mást, mint: „a korszakok korszakaiig bezárólag”, vagy „a korszakok
korszakaira érvényesen” (héberül: „leólám vead”, „az örökkévalóságig
és tovább”). Ez - az antikvitás idején egyébként a különféle kultúrák és
nyelvek között teljességgel bevett - formula nem más, mint egyfajta
„biztosíték” a rivális örökkévalóság-felfogások közötti küzdelemben. De
még a most említett példában foglaltaknál is jobban árnyalja a képet, hogy a
Biblia, elsősorban is az Újszövetség, a „világban (koszmosz) való
megtartatásról”, ám a „(világ)korszaktól (aión) való elkülönülésről”
beszél. Jézus a János evangéliumában kijelenti: „Én ugyan nem vagyok többé a
világban (koszmosz), de ők a világban vannak” (Ján 17,11); majd pedig: „Nem azt
kérem, hogy vedd ki őket a világból (koszmosz), hanem hogy őrizd meg őket a
gonosztól.” (Ján17,15) Ezzel szemben például Pál apostol a Római levélben arra
inti kortársait, hogy „ne alkalmazkodjatok (idomuljatok) ehhez a világkorszakhoz”
(aión - Róm 12,2).
Szemmel látható, hogy sem a korszak-, sem pedig a világ-kérdés nem függ össze
okvetlenül az idő múlásának lineáris rendjével: a kereszténység világméretű
missziós terjeszkedése ellenére sem szüntette meg (és nem is szüntethette meg!) soha
a „pogányság világát” - a szellemi univerzum (újra) felosztásának vágya
váltakozó kimenetelű csatározásokat eredményezett az elmúlt kétezer év folyamán.
Alaposan belegondolva kiderül: az offenzív térítő tevékenységnek a múlt éppen
úgy célja, mint a jövő, s itt nem csak arról van szó, hogy a New Age mozgalom egyik
eszmei komponensét jelentő úgynevezett őshagyomány-elmélet - amely szerint a mai
nagy világvallások, illetve kultúrák egy hajdani nagy és öszefüggő szellemi
képződmény töredékes részei, (Magyarországon ennek az elgondolásnak a
legerőteljesebb és legszínvonalasabb propagátora mindmáig Hamvas Béla volt) - a
világtörténelmi kezdet és a vég pozíciójába egyaránt a Nagy Egység ideáját
helyezi, hanem arról is, hogy a XX. század második felében oly nagy népszerűségre
szert tett, magukat hindu, illetve buddhista gyökerűnek mondó különféle egyházak
illetőleg szekták - elvileg - szinte kizárólag csak a múlt felé
hagyományozhatnák saját ideológiájukat. A legjobb példa minderre a hinduizmus
szerepe. Miután a hinduizmusba csak beleszületni lehet, a „megtérés”, és a
„prozelita lét” lehetősége beláthatatlan teológiai nehézségeket okozott mindig
is; az úgynevezett suddhi szertartások (az egykor más vallásra tért vér szerinti
hinduk „visszatérítése”) elvileg nem vonatkozhatnak idegenekre, de ha ilyesmi
megtörténik (mert azért megtörténik), akkor a jelölt a szanátana dharmába, a
(lefordíthatatlan) „örök vallásba”, vagy „tanba” csatlakozik be; logikailag
azonban itt is az iménti őskultúra gondolat egyik lehetséges változatához
érkeztünk vissza. Mindezen elgondolások közös sajátossága az, hogy az ember kilép
az időnek alávetett történeti világból, és jövőjének, sorsának olyan
távlatokat tulajdonít, amelyek átlagos, hétköznapi pozícióból egyszerűen
beláthatatlanok.
Kozmikus távlatok
A magát Új Korszakként definiáló New Age-mozgalom egyik legfeltűnőbb logikai
paradoxona az, hogy nagy energiákat mozgósít a bibliai értelemben csakugyan perdöntő
fontosságú korszakprobléma eltüntetésére. Nemcsak a már említett Nagy Egység
ideája - és vele az őshagyomány-elv - ilyen, hanem jónéhány más, a
tradicionális vallásokból, valamint klasszikus kultúrákból kölcsönzött tan is.
Két példát emelve ki ezek közül: az egyik a korszak kozmikus mértékűvé történő
„tágítása”, a klasszikus brahmanizmus ama felfogása, miszerint a földi korszakok
Brahma isten „életének” kifejezhetetlenül rövid időközű szakaszai - az
úgynevezett Brahma-napokat is kozmikus léptékű periódusok, kalpák és jugák
jellemzik -, s itt, a szanszára nagy körforgásában a Biblia szerint Isten
képmásának nevezett ember csupán „kontempláló porszemmé” zsugorodik. (Csak a
filológiai hűség kedvéért: az imént jellemzett „időszámítás” alapján az
emberiség napjainkban Brahma életének második felében, az első kalpa 457.
világkorszakában, a kalijuga „hajnalán” él. Ennek a kalijugának - vagyis a
rossz, a gonoszság korszakának - a hajnala Krisna halálakor, egészen pontosan i. e.
3102. február 18-án kezdődött, de maga a kalijuga csak a 31 899. évben veszi majd
kezdetét. Nem közönséges türelem szükséges tehát ahhoz, hogy valaki mindezt
kivárja! De ha kivárja is, semmit sem ér, hiszen csak a világban hatványozottan
megsokasodó gonosz jelenlétét tapasztalhatja meg...) A másik példa a náci
Németország fajvédő ideológiájában fontos szerepet játszó germán mitológia
egyik eleme, az úgynevezett ragnarök, (a közismert Wagner opera magyar címét
kölcsönözve az „istenek alkonya”) gondolata; eszerint maguk a főistenek sem
igazán örökéltűek, egyszer a Wallhalla lakói is elpusztulnak, hogy azután új
életre kelve ott folytassák tevékenységüket, ahol vérszomjas alattvalóik körében
abbahagyták.
A tudás (megváltó törekvéseit bármely ideológia, vagy tudomány testesítse is
meg), a hatalom (az egypólusú, majd monarchikus világ elképzelése), valamint a
gazdagság (a gazdaságilag legfejlettebb országok elit klubja) eddig nem tapasztalt
koncentrációja a kiválasztottságtudat különféle rétegeit, illetve
megnyilvánulási formáit hívja életre, s ezek elvileg tetszőleges alapon - persze,
korántsem véletlenül - elegyedhetnek a két „ecclesia militans”, harcos egyház,
a kereszténység és az iszlám különféle irányzataival. A hatalomkoncentrációnak
szinte szükségszerű velejárója a vallási köntösben megjelenő
kiválasztottságtudat; ha nem így történik, s valamiféle vallások fölötti vallás
avagy ideológia kerül előtérbe, akkor szinte bizonyosan a „normális körülmények
között” szalonképtelen (pontosabban: miként a bolsevik pártvezérek asztrológusai
és boszorkányai esetében - csupán a színfalak mögött fölléptetett) okkult
szféra előrenyomulásával kell számolnunk. A Weimari Köztársaság Hitler hatalomra
jutását egyengető „tevékenységei” között nem csupán a gazdasági krízis
előidézése említendő, hanem a különféle okkult elgondolások legitimációja a
történelemtudományban, vagy a filozófiában. Az I. világháború után divatos
szellemtörténeti konstrukciók közül elég talán a szellem, illetve a természet
„világkorszakának” szembeállítását említenem. Az ősforrását illetően
valószínűleg Ludwig Klages nevéhez köthető gondolat, jelen van például Jaspersnél
is, Leopold von Zieglernél, vagy a magát Dzsingisz kán leszármazottának valló
Keyserling grófnál, aki a XX. századi teozófia történetének is jelentős figurája.
Eszerint a szellem világkorszaka (egy, a mainál is nagyobb horderejű „New Age”) az
i. e. VI. században vette (volna) kezdetét - amikor is a szellem „betört” a
természet rideg kozmoszába -, Buddha, Püthagórasz, Lao-ce, Konfuciusz, Zarathusztra
(feltételezett) századában, amikor az egymással történetileg nem érintkező
civilizációk körében valóban egyfajta nehezen rekonstruálható, ámde annál
fontosabb szellemi mozgás figyelhető meg.
A különféle félig vagy teljesen okkult ideológiák sorában - amelyek
karriertörténetük révén a New Age szellemi hatókörét csak szélesítik -
mindennapos jelenség az „őskeresés”; az autentikus szellemi forrás kimutatása (s
ezen a szinten az emberi fantázia leleményessége egyszerűen nem ismer határt!); az
őskeresés pedig - szükségszerűen - ismétlődő formákat eredményez, sőt, az
ismétlődést, a visszatérést, mint meghatározó formát (végső logikai szinten az
„örök visszatérés” sztoikus eredetű doktrínáját). Ezek között az
ismétlődő formák között pedig bizonyosan akad egy, amelyik mindennél hívebben
fejezi ki a XX. század végi New Age-mozgalom valódi szellemi arculatát, s ez a II.
századi római birodalomban a fiatal kereszténység legnagyobb ideológiai
ellenlábasának számító gnoszticizmus.
A New Age - mint neognózis
1986. október 27-én, Assisiben - II. János Pál pápa aktív közreműködésével
- nemzetközi béke-imanapot tartottak, a legkülönfélébb vallások, kultuszok
képviselőinek jelenlétében. (Az esemény, egyébként hasonló szereposztásban, a
következő év nyarán, egy Kioto környéki buddhista kolostorban folytatódott).
Mindaz, ami majd tizenkét esztendővel ezelőtt történt, nagy felháborodást váltott
ki - a keresztény világ egyik részében; a másik számára azonban az egész a
világ legtermészetesebb dolgának számított, és számít ma is. Kizárólag a
történtek gesztus értékére utalva: a történeti gnózis két fontos formai mozzanata
is tetten érhető az iménti mozzanatban - a pantheón-szemlélet, valamint a
(vallási) szinkretizmus.
A pan-theón („minden isteneké”) legfőbb jellemzője - Pál apostol areiopagoszi
beszédének megfelelően - elsősorban nem az, hogy sok, sőt adott esetben valamennyi
számbavehető „isten” lakó- illetve kultuszhelyéül szolgál, hanem az a készség
(vagy agresszív akarat), amely bármiféle ismeretlen istent képes „befogadni”, mi
több, kiemelten fontos helyet juttat az ilyen Agnosztosz Theoszoknak. Amiként a római
Pantheón képesnek bizonyult arra, hogy a birodalom valamennyi fontosabb
misztériumvallását, kultuszát integrálja - a Biblia Istenének kivételével -,
úgy ez a hajlandóság a mai New Age-mozgalom vallási, ideológiai integrációs
törekvéseiben is ugyanígy felfedezhető. S amennyiben egy-egy vallás vagy kultusz -
miként az assisi imanap példája mutatja -, hajlandó arra, hogy behódoljon ennek a
törekvésnek, egyúttal lemond a kizárólagosságon nyugvó szellemi mandátumáról;
amiként az említett szinkretikus kultuszban részt vállaló keresztény(nek mondott)
egyházak is lemondanak arról, hogy a kinyilatkoztatás, a megváltás eredeti üzenetét
közvetítsék híveiknek. Ennek megfelelően a szinkretizmus a legkülönfélébb
ideológiai elemek mozaikszerű együttesére vonatkozik, képletesen szólva olyan
„műalkotásra”, amelyik több önálló műtárgy részeiből került
összeállításra. (Ha belegondolunk abba, hogy a mózesi Törvény még a különböző
anyagból készült fonalak elegyítését is tiltja, akkor pontosan érthetővé válik,
mi is a szinkretizmus valódi szellemi tartalma!)
A New Age doktrinális jellemzői közül szinte mindegyik az imént említett keveredés
elvére, majd pedig a szinkretikus torzón fölülemelkedő egység gondolatára épül.
Az Új Kor(szak) jellemvonásait számba vevő - jobbára keresztény -
„apologetikai” irodalom gyakran és szívesen hasonlítja a fokozatosan
megnyilvánuló egységet kifejező gondolati építményt a piramishoz, mondván, hogy a
gúla csúcsa az egész idom kifejezte erőteret uralja. Azt hiszem, hogy ez a hasonlat
megtévesztő, a New Age szellemiségét jelképező gondolati építmény inkább
hasonlítható egy olyan mértani testhez, amelynek a súlypontja önmagán kívül
található; márpedig az ilyen testek jobbára amorf képződmények. Ez a kívül
elhelyezkedő „súlypont”-szerep a neognosztikus gondolati rendszerekben - szinte
kísértetiesen ugyanúgy, mint az antik gnoszticizmus legfontosabb vonulatainak
esetében, amikor is a keresztény tanításra liánként rátekerődző keverék
teóriák mindig valamiféle, a bibliain kívüli Istenre, világra és emberre utaltak
- a „tiszta szellem” birodalmára, annak transzcendens képviselőire, végül pedig
az iménti „új szellemiség” alapján újjászülető, természetszerűleg
kiválasztott emberiségre hárul. Különös paradoxon, hogy az új világ(rend)
kialakítói - akiknek lényegében véve az a funkciójuk, hogy lakályosabbá tegyék
az elmúlt világkorszak, a zsidó-keresztény aión által - úgymond - szinte
teljesen tönkretett, és a katasztrófa szélére sodort Földet - a Pál apostol
ostorozta „evilág”-nak (koszmosz hútosz) éppoly idegen polgárai, mint a magukat
bibliai hittel áthatottnak valló keresztények - csakhogy egészen más előjellel! A
legfontosabb kérdés tehát - az eddig érintettek fényében is - az, hogy pontosan
mit is jelent ez a fajta idegenség, különös tekintettel arra, hogy a világ mindkét
szembenálló szellemi szféra álláspontja alapján: megváltásra vár...
(Messianizmusról és antikrisztusokról szóló sorozatunkban a jövő héten
Rugási Gyula tanulmányának folytatását közöljük a New Age messianizmusáról)