
Aki hosszútávon tervez, figyelembe veszi a kockázati tényezőket. Fotó:
S. L.
- Életrajzából kiderül: egy Békés megyei kistelepülés, Enrőd
tanyavilágában született. Ma a magyar biztonságpolitika egyik legmeghatározóbb
személye. Ebből fakadóan életpályája sikertörténetnek nevezhető: a „puszták
népe” közül a felső vezetésbe. Miként indult ez a pálya?
- Hatéves voltam, mikor a második világháború befejeződött. Kilencen voltunk
testvérek, én voltam a legkisebb a családban. Szokták mondani, hogy ahhoz, hogy valaki
ki tudjon szakadni egy ilyen tanyasi környezetből, papnak vagy katonának kellett
mennie. ’49 tájékán az előbbi foglakozás nem tűnt perspektivikusnak. Másrészt
gyermekként faltam a könyveket, rengeteget olvastam. Akkoriban a könyvek nagy része a
háborúról szólt. Így érdeklődésem a háború miatt a katonaság irányába
orientálódott. Ráadásul olyan tanáraim voltak már az általános iskolában is, akik
nagyon szerették a történelmet. Minden érdekelt a történelemben: az ókor, az
óvilág, az újvilág, a Biblia történetétől kezdve minden. És különösképpen a
különböző birodalmak változásai és azokban a fegyveres erők szerepe. A magyar
történelemben pedig Balassi, Thököly, Rákóczi, Zrínyi és a szabadságharcosok
hoztak izgalomba. Az én világom teljesen ráállt erre a vonalra, így az első és
legfontosabb célom az lett: befejezni a nyolc osztályt és elmenni katonának. Ebben az
időszakban alakult meg Magyarországon a kőszegi katonai reáliskola típusát,
hagyományait felelevenítő II. Rákóczi Ferenc Katonai Szakközépiskola. Minden
vágyam az volt, hogy ide bejussak. Ez rövid egyéves kitérővel meg is történt.
Az 56-os forradalom és szabadságharc ideje alatt negyedéves voltam, részt vettünk a
Petőfi Körtől kezdve az egyetemi ifjúság mindennemű megmozdulásában. Szerencsére
akkor olyan parancsnokunk volt, Oláh István (később a 80-as években honvédelmi
miniszter is lett), aki engedte, hogy részt vegyünk a történésekben. November 4-én a
bevonuló szovjet csapatok velünk is lerakatták a fegyvert. 1957-ben érettségiztem le,
de utána arra a katonatiszti pályára, amelyre én szerettem volna menni, repülősnek,
nem sikerült. Ugyanis 56-ban, 57-ben a magyar repülést teljes egészében
megszüntették.
Két évet dolgoztam Csepelen, majd 1958-ban jelentkeztem a Műszaki Egyetemre, amelynek
az autómérnöki karát végezhettem volna el a csepeli gyár támogatásával. Azonban
nem kaptam felmentést a honvédség alól, és mondták, hogy mindenféleképpen
elvisznek katonának, mégpedig 27 hónapra, határőrnek. Akkor jött a második
elhatározás: a tiszti iskolára jelentkeztem, egy évig voltam sorkatona, két évet
voltam tiszti iskolás, 1962-ben fölavattak tisztté: ejtőernyős felderítő tiszt
lehettem. Innentől kezdve hivatásos katonaként - tehát: kadett, sorkatona,
tisztiiskolás növendék és szakaszparancsnok-helyettes, majd hadnagytól az
altábornagyi rendfokozatig - végigszolgáltam közel negyven évet. Ha újra kellene
kezdeni, újra ezt választanám. Katonai pályám során meghatározóvá vált az a
családból, a szüleimtől tanult egyszerű elkötelezettség, szolgálatkészég,
amelyet én magam is továbbvittem. 1994. április elsejével - ekkor töltöttem be az
55. évet - nyugállományba helyeztek.
- Az Ön életpályáját tekintve érdekes momentum, hogy azon politikusok közé
tartozik, akiknek a szakértelmét pártállástól függetlenül mind a jobb-, mind a
baloldal elismeri és értékeli. Másrészt a rendszerváltást követően sokan -
olyanok is, akik pozíciókban voltak - igen hevesen „kommunistáztak”, mutogattak
másokra. Ön ezt soha nem tette. Minek köszönhető ez a mentalitás, illetve minek
tudja be, hogy ilyen elismerés övezi?
- Mindenféleképpen meghatározó volt a családi miliő: szüleim a
nagycsaládosok minden gondjával, problémájával megküzdöttek ahhoz, hogy
tisztességesen és becsületesen megéljenek. Ebből fakadóan filozófiám alapját
képezi az a gondolat: ha jót nem tudok tenni, rosszat nem teszek. Közel hatvan éves
leszek, de egész életemet ez alapján éltem, szolgáltam ügyeket és másokat. Egy
pártnak értelemszerűen tagja voltam az egypártrendszer ideje alatt, az MSZMP-nek, de
másképp a katonatiszti pályán nem lehetett volna megmaradni. A jelenlegi politikához
más okok alapján kapcsolódom: a fiataldemokraták még szakaszparancsnok koromból jól
ismertek. Ott szolgáltak, ahol én. Tisztként gyakran találkoztam a sorkatonákkal.
Életem javarészt közöttük éltem, ott éreztem jól magam. A „fiatalok” később
felkértek, hogy nyugállományba vonulásomat követően vállaljam el a Fidesz-frakción
belül a biztonsági és a védelmi politika területét. Kis gondolkozási idő után
igent mondtam.
Visszatérve a mentalitásra. Beosztásomnál fogva mind a két táborban, a Varsói
Szerződésen és a NATO-n belül is kellett dolgoznom. 1987-ben először vehettem részt
NATO-tábornokokkal együtt egy európai biztonsági és együttműködési,
bizalomerősítő gyakorlaton. 24 óra leforgása alatt a NATO-tábornokok elfogadtak,
mivel szakmailag tudtam mit letenni az asztalra. A 70-es évek közepétől voltam a
szolnoki ejtőernyős-felderítő alakulat parancsnoka, amellyel nemzetközi szintű
eredményeket értünk el. Tehát szakmai kérdésekben a szakmai megközelítést tartom
fontosnak és nem a pártpolitikait. A rendszerváltást előkészítő és az azt
követő időszakban számomra egy volt a lényeg: szakmailag hogyan tudok szolgálni.
Példaképeim ebben a „szolgálatban” Rákóczi, Zrínyi, Széchenyi,
Kossuth. Az ő „hangulatviláguk” pedig ilyen: emberként kezelik az embereket. Tehát
tisztelem minden ember vallását, meggyőződését, minden emberben embert próbálok
látni, s próbálok bízni bennük, hogy mi emberek tegyünk egymásnak jót. Talán ez
válasz a kérdésükre.
- És mi motiválja abban, hogy most éppen a NATO-ba való belépés
„menedzsere”?
- Egyet nagyon fontosnak tartok, ha már a történelem a huszadik században
végigjátszatta velünk azt a szerepet, amelyet végigjátszottunk. A mi generációnknak
nincs más kötelessége, mint hogy gyermekeinkért, de elsősorban unokáinkért mindent
megtegyen annak érdekében, hogy - elnézést, de idézem a már közismerté vált
mondást -„ne egy ideális Kánaánt, de egy reális Kánaánt hozzunk létre a
harmadik évezredben.”
- A Horn kormány is NATO-párti volt. A jelenlegi kormány és az előző között
milyen különbség van ezen a területen?
- A mi gondolkodásunk abból indul ki, hogy megszületik az ember a világra
egyénként, és szabad akar lenni. De elkezdődik kicsi korától kezdve egy fordulat:
megmondják neki, hogy mit nem tehet, azaz korlátozzák. De a korlátok között a
szellemi, azaz az abszolút értelemben vett szabad gondolkodását semmiféleképpen nem
szabad elveszítenie az embernek. Az én gondolkodásmódom és a korábbi kormány
gondolkodásmódja között az a különbség, hogy magyar emberként, magyar
választópolgárként gondolok arra, hogy az én szabadságom milyen formában
biztosítható. És ezután következik az, hogy mindez hogyan történjen. A
gondolkodásmódomban el kell jutni odáig, hogy olyan veszélyforrások vannak, melyek
ellen egyedül nem tudok védekezni. Ekkor kell összefognom a szomszédommal,
szomszédaimmal, Európa népeivel, a világ népeivel annak érdekében, hogy
biztonságot teremtsünk. Ha visszaemlékezik: az előző kormány összes dokumentumában
minden, amire hivatkoztak, az volt, hogy „mert az európai integráció tőlünk ezt
követeli”.
- Mi az oka, hogy sokan ellenzik a NATO-t? Az ellenzők egy jelentős része
egyfajta gyarmatosítást lát mögötte. Korábban a Szovjetunió „gyarmata” voltunk,
most pedig a Nyugat csatlósai leszünk - mondják némelyek.
- Körülbelül 30 évvel vagyunk lemaradva. Ezt a szót, hogy biztonság, a
nyugat-európai világ a hatvanas évektől jól érti, jól értelmezi, tudja, hogy a
biztonság nem csak katonailag értendő. Ez gazdasági stabilitást, szociális
jólétet, környezeti biztonságot jelent, mi pedig kimondottan csak a katonai oldalra
gondolunk. Érthető, hogy miért, hiszen a Varsói Szerződés egész története alatt
csak a katonai biztonság volt a meghatározó. És ez is el volt zárva a társadalom
elől, egy szűk politikai elit foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, hozzáteszem, hogy
még a parlament sem nagyon. A Politikai Bizottság, maximum a Központi Bizottság és
esetleg a Minisztertanács. A parlament pedig azt tette, amit követeltek tőle, vagy
parancsoltak tagjai számára. Az emberek nehezen tudtak változni, még mindig ez a
„forma” ugrik be számukra.
Annyira idealisták nem lehetünk, hogy azt gondoljunk: nincs semmi veszély. Itt az élő
példa: ’89-90-ben azt gondoltuk, nem csak mi, hanem a nyugat-európai világ egy
jelentős része is - tudósok, politikusok, diplomaták -, hogy elérkezett az az
időszak, amikor már könnyebb lesz. Béke lesz. Aztán ránk szakadt 1991, és
megdöbbenve láttuk, hogy a második világháborús koncentrációs táborokat
megszégyenítő kegyetlenséggel déli határszakaszunk 600 kilométeres részén,
tőlünk 150 kilométerre micsoda polgárháborús pusztítást végeztek, miként
gyaláztak meg tizenéves lányokat, hogyan csonkítottak meg, pusztítottak el ártatlan
civil embereket. Ezt ma már csak egyféleképpen lehet megoldani, ha a diplomácia
területén, a politika és a katonai erő - ahogy Albright asszony, az Egyesült
Államok külügyminisztere fogalmazott egy hónappal ezelőtt - megtalálja azt a
mechanizmust, amellyel az őrült politikusok vagy politikai irányzatok kezét vissza
lehet fogni. Miért veszélyes ma egy konfliktus? Azért mert a negyedik generációs
tömegpusztító eszközök elterjedése lehetővé teszi, hogy fanatikus politikai erők
elpusztítsák a világot. Elméletileg nagyon könnyen el lehet pusztítani az emberiség
kilenctized részét.
- Idén ünnepli ötvenedik születésnapját a NATO. Mint ismeretes, eddig az volt
a szövetség filozófiája, hogy mindenki egyért, egy mindenkiért. Tehát egymást
védték meg, ha valamelyiküket megtámadták, illetve fenyegették. Most Koszovóval
kapcsolatban az első olyan katonai akció készül, amikor nem egymást védik meg, hanem
bizonyos módon rendszerfenntartóként a határain túlra nyúl a NATO képzeletbeli
keze. Ez mindenképpen fordulatot jelent a NATO-ban, hiszen eddig soha nem avatkozott be
külső háborúba a szervezet hadserege. Ez új doktrínát jelent?
- Valóban egy új koncepció van kialakulóban Az köztudott, hogy a NATO áprilisban
nyilvánosságra fog hozni három dokumentumot, ezek közül a legfontosabb az 1949-es
washingtoni egyezmény alapjainak megtartása mellett egy új stratégiai koncepció.
Ebben öt lényeges elem található, melyek közül az egyik: valamennyi NATO-tagállam
nemzeti szuverenitásának biztosítása és védelme. A második a kollektív védelem
elve, amely alapjaiban nem változott. Ami viszont új feladat lesz: a nemzetközi
válságok kezelése. Az elmúlt tíz év azt bizonyította, hogy a válságok nem a
tagországok földrajzi, fennhatósági területein belül keletkeznek, hanem azokon
kívül. De hatásaik már a földrajzi területeken belül is jelentkeznek. Lásd a
délszláv válságot! Magyarországon még békében éltünk, csak néha repült át
egy-egy rakéta vagy egy repülőgép. A válság azonban közvetett módon behozta a
maffiát, a fekete- és a szürkegazdaságot a gazdaságba, az ország demokratikus
fejlődési folyamataiba. Ahhoz, hogy válságokat tudjon kezelni a NATO, a
preventivitást, azaz a megelőzést is fel kell vállalnia.
Az új koncepció teljesen új passzusa: a polgári veszélyhelyzet-tervezés, amely
természetes és mesterséges katasztrófákra „szól”. Erre Csernobil a klasszikus
példa, amely bemutatta, hogy ha nincs nemzetközi védelem az ilyen helyzetekre, akkor az
emberiség óriási veszélybe kerülhet. Végül az ötödik: a nemzetközi humanitárius
feladat.
- Ebben a „békeőr” szerepben mi Magyarország helye?
- Egyszerűen arról van szó, hogy mi, kis nemzetek, kis népek is szeretnénk
még a hatodik vagy a tizedik évezredre is megőrizni saját kultúránkat, tagjai lenni,
mondjuk, egy világmindenségnek. Tessék ránézni az eurázsiai térképre: Kaukázus,
Balkán, Mediterrán, Közel-Kelet. A világ energiatartalékának 80 százaléka, a
világ konfliktusainak pedig 90 százaléka ebben az övezetben van. És mi ehhez az
övezethez 2200 kilométeres államhatárszakaszunkból 1500 kilométeren kapcsolódunk.
Akkor tessék nekem megmondani, hogy ki gondolkodik felelősségteljesen? Aki hosszú
távon tervez, figyelembe véve ezeket a kockázati tényezőket, vagy pedig aki úgy
gondolkodik, hogy elég lesz nekem holnap, meg holnapután? Aztán, hogy egy év múlva
újabb 350 ezer ember pusztul el Boszniában, újabb 7 millió ember válik
hajléktalanná, azzal mit foglalkozik…
Ki foglalkozik az olyan problémákkal, mint például az, hogy a modern civilizált
világban folyamatosan naponta 2-3 fővel csökken a napi létszám, míg a gazdasági
nyomorban élő területeken naponta 3-4-szer annyi az újszülött? Ki gondoskodik
ezeknek az embereknek a megélhetéséről? Hol élnek majd ezek az emberek és miből?
Csodálatos ez a természet, még a levegő is tud tápanyagot termelni, de főleg a föld
és a víz. De ezt az emberiségnek meg kell őriznie. Ezt pedig ma csak abban az esetben
lehet megőrizni, ha nincsenek őrült politikai irányzatok, olyan vallási nézetek
hívei, akik feláldoznak akár nemzetiségeket, nemzeteket, vallásokat és az emberiség
akár jelentősebb részét, hogy egy idézőjelbe tett „megújulással” majd az
emberiségnek egy meghatározott hányada új életformában kezdjen egy harmadik kort.
Én ebben nem hiszek, nem is akarok hinni, én abban hiszek, hogy van reális lehetőség
arra, hogy az emberiség a harmadik évezred küszöbén olyan légkört tudna teremteni,
amely ezt a biztonságot képes lenne garantálni.

Elméletileg nagyon könnyen el lehet pusztítani az emberiség kilenctized részét.