1949. január 25-én Moszkvában megalakult a Szovjetunió és a kényszerrel köré
gyűjtött csatlósállamok gazdasági szervezete. A Kölcsönös Gazdasági Segítség
Tanácsa a mából visszatekintve leginkább olyan kísérleti kontrollcsoportnak tűnik,
amelyben a „baráti országok” akadozó együttműködése az idők folyamán kétség
nélkül bizonyította a kommunista gondolat életképtelenségét - méghozzá
nemzetközi méretekben.

A KGST fénykora. A magyar termékek 15-18 százaléka selejtes volt
Az egykori szövetségesek, az Egyesült Államok és a Szovjetunió a nácizmus
legyőzése után természetszerűleg lettek ellenségekké, hiszen egész lényegük a
másik rendszer totális tagadására épült. Miután - Churchill szavaival -
„leereszkedett a vasfüggöny” Európa közepén, a két szuperhatalom kialakította
saját katonai és gazdasági szövetségeit.
A szovjetizált Kelet-Európában ez idő tájt már mindenütt moszkoviták - Sztálin
feltétlen követői - kormányoztak, akik az alávetett népeket a készen kapott,
leegyszerűsített társadalmi modell szerint akarták átgyúrni.
E háttérrel és motívummal jött létre a KGST. Célja egy olyan önellátó, zárt
gazdálkodási rendszer működtetése volt, amely a tőkés világtól elszigetelve, a
csalhatatlannak hitt állami magaslatokból szabályozza a nyersanyag, a
munkaerő-szükséglet és a felvevőpiac összefüggéseit.
Mindez része volt az állam iránti odaadó - s a marxista gondolkodóknál
egyedülállóan magas hőfokú - csodálatnak és teljesen indokolatlanul
megelőlegezett bizakodásnak. A mindenkiről „szükségletei szerint” gondoskodó
államgépezet
marxi ideáljának nemzetköziesítése lett tehát a KGST gyakorlati feladata. Az
irányelv az volt, hogy mivel ezen társadalmi formációban (a kommunizmus felé
kitartóan menetelő szocializmusban) nincsenek kiáltó ellentétek, feszültségeket
keltő jövedelmi differenciák, az életszínvonalnak is szüntelenül emelkednie kell.
Az együttműködés természetszerű és hatékony lesz a nemzetek feletti,
proletár-internacionalista eszmeiséggel átitatott kelet-európaiak között.
Így a Szovjetunió nyomására és vezetésével Bulgária, Csehszlovákia,
Lengyelország, Magyarország, Románia alapította meg, később Albánia, Kuba,
Mongólia, az NDK és Vietnam bővítette e sajátos csoportosulást. Mai elemzők szerint
a szovjet dominancia minden résztvevő fél számára károk egész sorozatával járt.
A piaci viszonylatokat például előre megfontoltan - ideológiai alapokon -
száműzték messzire maguktól. Ez a fejletlenebb tagországoknak és a silány
termelési módnak átmenetileg persze kedvezett, hiszen máshol eladhatatlan termékeiket
volt hová szállítani. Színleg Magyarország is kétségkívül jól járt, amikor a
nagy olajárrobbanás után még öt évig a régi áron juthattunk a nélkülözhetetlen
ásványkincshez, mi több: a Szovjetunió továbbra is hatalmas és igénytelen
felvevőpiacnak mutatkozott (a magyar tégla 30-40, a bútor 13-18 százaléka volt
hibás!). Azonban pont a piaci verseny kiiktatása, a minőség, a produktivitás
legtermészetesebb hajtóerejének semmibe vétele eredményezte végül a tragikusan nagy
számlát (egyre nagyobb technológiai lemaradás a Nyugat mögött), amely így siettette
az egész rendszer lebomlását. Hiszen semmi sem ösztönzött a berendezések és a
gépek minél gyorsabb korszerűsítésére, a kisebb súly, fogyasztás, a hatékonyabb
működtetés elérésére, s ez az, amit egyetlen intézmény sem, még az önmagának
tetszelgő állami formáció sem engedhet meg magának hosszútávon.
A KGST első éveinek fagyos légköre a Szálin halála utáni enyhülés idején, a
Hruscsov-érában valamelyest változott. A kemény szovjet modellt például a
mezőgazdaságban éppen idehaza módosították leginkább. Kádár János, a
„helytartó” rendszerének idején, engedélyezték a háztáji gazdálkodást és
eltörölték a beszolgáltatást. Ez nemcsak a forradalmat eláruló gyűlölt személy
- hallgatólagos - elfogadását, az élelemtermelés és így az életszínvonal
javulását, de a magyar mezőgazdaság karrierjét és a táboron belüli kiugró
teljesítményét is megalapozta.
Az iparban kevesebb előremutató változás történt. Egyfajta mini globalizmus
jegyében kiépítették a szovjet kőolajat minden tagállamba elszállító Barátság
kőolajvezetéket, majd megindult a Kelet-Európát árammal ellátó nagyfeszültségű
gerincvezetékek kiépítése is. Az 1960-tól kezdődő évtizedben pedig elkezdték
felosztani a különböző termelési ágazatokat egymás között. A szénipar és a
vaskohászat leginkább a tábor „anyaországának”, valamint Csehszlovákiának és
Lengyelországnak, az alumíniumfeldolgozás Magyarországnak és a Szovjetuniónak a
szakterülete lett. Bőr és cipőtermelésben Csehszlovákiát, nyomdaipari termékekben
az NDK-t jelölték ki gyártóországnak. Ez az országonkénti szakosítás azonban a
hatvanas évek második felére a zavar és a kuszaság jeleinek széles skáláját
eredményezte. Megtörtént, hogy olyan hazai iparágakat kellett leállítani, amelyeknek
megvolt a sok évtizedes hagyományuk, de fejlesztésüket más országnak osztották ki,
majd később a visszametszett ágazatot ismét fel kellett építeni.
A hatvanas évek végére többször nyílt rés az addig megbonthatatlan pajzson. A
prágai tavasz Dubcek-féle reformjai engedtek nagyobb teret a szabadpiacnak az állami
árszabályozással szemben. Magyarországon pedig beindult az új gazdasági mechanizmus,
amely csökkentette a központi utasításokat, s így a vállalatok maguk dönthettek egy
sor olyan kérdésben, amelyeket eleddig a félve tisztelt, nagybetűs állam maga szabott
meg.
Mindkét reformhullám kiváltotta a konzervatív ellenreakciót. Csehszlovákiát a
„baráti országok” katonái szállták meg, idehaza pedig az apparátuson belüli
keményvonalasok húzták be a kéziféket.
Azonban a világpolitikai helyzet is módosult, 1972-ben tető alá hozták a SALT I.
szerződést, majd az enyhülési folyamat részeként Helsinkiben a szembenálló
táborok lényegében elfogadták a fennálló status quót, majd sor került a
szovjet-amerikai kapcsolatok jelentős fejlesztésére tudományos (közös
űrrepülések) és kereskedelmi területeken. Magyarország is nyitott az Egyesült
Államok felé. Első lépésként a magyar pártvezetők elismerték az USA háborús
követelését, és vállalták, hogy 18,8 millió dollárt fizetnek ki húsz év alatt.
Hamarosan megkaptuk a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt, ami a kommunista országokkal
folytatott kereskedésben szokásos számos szigorítás enyhítését jelentette.
Mindez azonban a KGST termelési színvonalát nemigen serkentette. Sőt a nyolcvanas
évek fegyverkezési versenye még inkább kimerítette a Szovjetuniót, amelyben a
gazdaság nagy része közvetlenül vagy közvetve a hadiipar szolgálatában állt. A
Ronald Reagan amerikai elnök által kezdeményezett, túlhajtott fegyverkezés a
nyolcvanas évek közepére a világ egyhatodát birtokló óriás gazdasági
összeomlásához vezetett. Ekkor jött Gorbacsov, és bár ő nem ezt tervezte, ettől
fogva nem volt megállás egészen 1989 „forró őszéig”, a kelet-európai
rendszerváltozásokig.
A KGST szép csendben szétesett, hiszen igazi belső összekötőerői sosem voltak, a
reformokban élen járó országok már a Nyugat felé meneteltek, oda ahonnét negyven
éve a jaltai békerendszer kiragadta őket. A fejletlenebbek ugyanide igyekeztek volna,
azonban először a gyors összeomlás és a hiperinfláció ellen kellett valamit tenni
- mégpedig a már-már elfelejtett tőkés pénzügypolitika húzásaival.
A KGST-re tehát már végképp nem volt senkinek sem szüksége. Így amikor 1991.
júniusában Budapesten feloszlatták a szervezetet, a tudósítások szerint könnyek
már nem hullottak.