Vissza a tartalomjegyzékhez

SOMORJAI LÁSZLÓ, PÉCSI TIBOR
Pénz nélkül maradt a Politikatörténeti Intézet

Miközben az MSZMP párttörténeti intézetének helyén létrejött Politikatörténeti Intézet tíz éves „menetelés” eredményeképpen közhasznú társasággá alakult, s a Politikatörténeti Alapítvány tulajdonába került, vezetői azon dolgoztak, hogy az utódpárt MSZP árnyékából mind inkább kikerüljenek. A jelenlegi kormány azonban egyetlen tollvonással megszabadította az intézetet az 50 millió forintra tervezett 1999. évi állami támogatás teljes egészétől. Földes György igazgató szerint az intézet a nemzet kultúráját gazdagítja, a történelemtudományt szolgálja, és nem létezik bal- vagy jobboldali levéltár, könyvtár vagy tudomány.

„Egy párttörténeti intézetet a saját pártjának kell eltartania” - jelentette ki a televízió hírműsorában Schmidt Mária történész, a miniszterelnök tanácsadója. Földes György szerint azonban intézetük nem az aktuálpolitikával foglalkozik, hanem nyitva áll bármilyen világnézetű érdeklődő, kutató számára, és állampolgári jogon, ellenszolgáltatás nélkül nyújt segítséget. Az intézet az évente publikált könyvek, Politikatörténeti Füzetek mellett eddig ösztöndíjakkal segítette a kutatásokat. A Múltunk című tudományos folyóirat megjelentetésével mintegy kétszáz tanulmányt publikáltak. Értékes dokumentumokat tároló levéltára, 125 ezer kötetes könyvtára, folyóirat-olvasója révén pedig az egész magyar kultúrát gazdagító, közhasznú tevékenységet végez.
Egy 1989-es, az MSZP és a Magyar Köztársaság közötti megállapodás értelmében éves kötségvetési támogatásban kellene részesülniük. Ettől eddig csak az Antall-kormány fosztotta meg őket három éven keresztül. A mostani pénzelvonás is politikai döntés eredménye, mint ahogyan az ’56-os Intézetet is politikai alapon fosztották meg a tervezett évi költségvetés 90 százalékától. A „megtakarított összeg” egy részét átirányították a Magyarok Világszövetségének, amelynek támogatása 166 millióról 466 millió forintra ugrott ebben az évben, illetve egy új, „kormánypárti” kutatóintézet számára, melynek várható vezetője a kormányfő egyik tanácsadója lesz. Ezzel egyidejűleg az Orbán-kormány - amely egyik fő célkitűzésének a „szellemi Magyarország” kialakítását szabta meg - jelentősen növelte a kultúrára fordított összegeket. A könyvtárak, múzeumok, levéltárak és a közművelődés költségvetési támogatása például az 1998-as 364 millió forinttal szemben az idén több mint 800 millió forint.
Az intézet „Felhívás a Politikatörténeti Intézet jövőjéért!” címmel felhívást tett közzé, melyet hetvenkettő magyar tudós írt alá. Az általuk képviselt tudományok palettája széles: a történelemtudománytól a matematikáig sokféle szakterület kutatóit vonultatja fel. Az egységes állásfoglalás Földes György szerint komoly szolidaritást fejez ki, és bátorítóan hat rájuk. Véleménye szerint ez a felhívás nem fog egy, a Demokratikus Chartára emlékeztető tömegmozgalmat létrehozni, viszont a civil kurázsi erőteljes megnyilvánulásának tartja. Minden esetben figyelemre méltó, ha az értelmiség elitje valamilyen ügyben felemeli a hangját, illetve artikulálja a véleményét.
Rainer M. János, az - ugyancsak állami támogatástól megfosztott - ’56-os Intézet vezetőjének véleménye szerint a magyar tudóstársadalomban törésvonalakat nem lehet felfedezni. Véleménye szerint inkább tagoló tényezőkről van szó. Ezek szerinte a meglévő versenyhelyzet nyomán állnak fenn. A másik tényező, hogy milyen legyen a tudomány viszonya az államhoz. A következő ok a módszertani különbségekben rejlik. Mint lapunknak elmondta, a liberális-konzervatív ideológiai megosztottság inkább a társadalomtudományokkal foglalkozó értelmiségre jellemző.


A tudósok nyilatkozatainak egyébként érdekes története van hazánkban. 1955-ben ötvenkilenc értelmiségi (mind a Magyar Dolgozók Pártjának tagja) Értelmiségi Memorandumot adott ki az MDP vezetőségének címezve. A következő 1969-ben, az abortuszügy kapcsán született meg. Ekkor ezt a típusú orvosi beavatkozást igyekeztek szigorítani, ami ellen tiltakoztak az értelmiségiek. 1977-ben a Charta 77 nevű csehszlovák értelmiségi mozgalmat támogatva harminhét magyar értelmiségi (köztük Heller Ágnes) adott ki nyilatkozatot. 1979-ben, amikor Václav Havel és tátsait elítélték, újabb nyilatkozat jelent meg, amit kettőszáz ötvenen írtak alá. A Bős-Nagymarosnál épülő vízlépcső építésével szemben népszavazást követelő felhívást legalább kétezren írták alá 1982-83-ban. Az évtized közepén a német Die Presse című újságban jelent meg egy egész oldalas, fizetett hirdetés, amit a magyar tudományos élet jeles képviselői írtak alá, és a vízlépcső megépítése ellen tiltakoztak.
1987-ben, amikor Grósz Károlyt kinevezték miniszterelnöknek, megszületett a 100-ak nyílt levele a Minisztertanácsnak. 1987-ben egy aláírásgyűjtési akció gyümölcseként született meg a Szabad Kezdeményezések Hálózata is. A nyolcvanas évek végén több esetben, egyedi ügyekben történtek tiltakozások és aláírásgyűjtések (például Demszky Gábort megverték a rendőrök, és emiatt tiltakozó nyilatkozatot adtak ki). Az Antall-éra első éveiben, amikor Surányi Györgyöt elbocsátották, a Népszabadságban egész oldalas hirdetés formájában tiltakoztak ez ellen. 1993-ban neves értelmiségiek egy felhívással hívták életre a Demokratikus Charta mozgalmat, ami az Antall-kormány kultúrkampfjával szemben lépett fel.