Hetek - II. évfolyam, 52. szám, 1998. december 31

„Kiálltunk játszani a Sugár elé Vivaldit, Bachot. Estig szinte semmit sem kerestünk. Másnap egy szakállas hajléktalan odajött hozzám, és azt mondta: »Fiam, olyan tehetséges zenészek vagytok, akkor miért nem a Schneider Fánit játsszátok, meg ilyeneket? Ennek örülnének az emberek. Hidd el nekem.« Miután a következő napokban sem álltak meg az emberek egy pillanatra sem, elgondolkoztam azon, amit a Samu, ez a hajléktalan mondott. Körülbelül egy hétig készültünk, és megtanultuk ezeket a számokat. Egyszer csak kiálltunk vele. A metró megérkezett, és tudod, jöttek fel az aluljáróból az emberek nagy tömegben. Rázendítettünk a Majd ha nékem sok pénzem lesz kezdetű nótára. És egyszer csak minden megváltozott. Az emberek úgy dobálták, adták a pénzt ezekért a nótákért, hogy hirtelen a sírás és a nevetés határán voltunk.“

Galambos Lajos. „Én azt gondolom, nagyot tévednek azok, akik a jóléttől könyörtelenné és közömbössé válnak” Fotó: Somorjai László

- Kedves Galambos Lajos, hogyan lettél Lagzi Lajcsi? S aztán hogyan lettél a legnézettebb és a legsikeresebb műsor kitalálója és vezetője? A Dáridót 3,8 millió ember nézi. Szilveszteri műsorodat előzetes becslések szerint 7,5 millió ember fogja nézni. Induljunk el onnan, hogy 15 évvel ezelőtt elvégezted a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolát. Trombitaművész lettél.
- Az én nagypapám az akkori időszak egy jelentős művészembere volt, rengeteg díjjal tüntették ki. Ő fújta többek között a Tenkes kapitányát, a tévéhíradó szignálját és sok olyan dalt, amin te is, én is felnőttünk. A pécsi zeneművészeti főiskola tanszékvezetője, egy igazi zenepedagógus volt. Hároméves koromtól tizenhét éves koromig (akkor halt meg) ő tanított a zenére, tehát nem feltétlenül trombitára, hanem zenére - és ez a fontos. Igazából a család azt várta volna el tőlem, hogy egy középszerű szimfonikus zenekar karmestere legyek. Egy frakkban esténként - talán egy kis vidéki városban - meghajoljak egy csekély számú közönség előtt. Aztán én elmondtam a családnak, hogy amíg Magyarországon arra a fajta zenére, amit én képviselnék, összesen egy százaléknyi, azaz körülbelül százezer ember kíváncsi, addig ez engem nem izgat. Az az igazság, hogy az utca viszont igen. Az emberek, az emberekkel való kapcsolatteremtés, a piacok, a kofák, a kifőzdék, a piti kis seftesek - ez a világ már akkor is izgatott. Szóval nagyon jól éreztem magam az utcán. Akkoriban emiatt engem mindenhonnan kinéztek és lenéztek. Még ha csak a nevemet valaki egy „jobb helyen” megemlítette, az is ciki volt. Ma már persze ez nem így van. Ugyanazok az emberek most nem tudják, hogy udvaroljanak és kényeztessenek. Fuj! Lassacskán a család megértett engem, a közvélemény persze nem.
- Tulajdonképpen még most sem válaszoltál. Tehát egy diplomás trombitaművész, azaz te, hogyan jutott el a „Csipkés kombinéig”.
- Erről beszélek. Tehát ilyen előzmények után, tizennégy évvel ezelőtt négyen, főiskolát végzett diplomás művészek, kiálltunk egy aluljáróba zenélni. Ez most természetes, no de akkor! Gondolj csak bele! Egy késő őszi, kora téli napon kiálltunk játszani a Sugár elé. Vivaldit, Bachot játszottunk. A Sugár Csemege áruházból feketén kértünk egy kis áramot, hogy a mikrofonunk szóljon. Semmink nem volt, mind a négyen csórók voltunk. Elkezdtünk játszani. Órák teltek el, és semmi hatása nem volt. Az emberek maximum egy megvető pillantást vetettek ránk, és továbbmentek, látszott, hogy nem érdekli őket. Estig játszottunk, és szinte semmit sem kerestünk. Másnap egy szakállas hajléktalan odajött hozzám, és azt mondta: „Fiam, olyan tehetséges zenészek vagytok, akkor miért nem a Schneider Fánit játsszátok, meg ilyeneket? Ennek örülnének az emberek. Hidd el nekem.” Mondom neki: „Nem biztos, hogy az jó lenne.” Azt mondja: „Próbáljátok csak meg, sokkal több pénzetek lesz, és az emberek is meg fognak állni.” És elment. Abban a pillanatban azt gondoltam, milyen hülyeségeket beszél ez az ember. Aztán, miután a következő napokban sem álltak meg az emberek egy pillanatra sem, elgondolkoztam azon, amit a Samu mondott. Merthogy így hívták ezt a hajléktalant. Gondoltam, nincs mit vesztenünk, próbáljuk meg. Körülbelül egy hétig készültünk, összeírtuk és megtanultuk ezeket a számokat, meg azokat is, amiket a Samu felírt nekem. Nem voltam ismerős ebben a műfajban. Egyszer csak kiálltunk vele. És jött a metró, és tudod, jöttek fel az aluljáróból az emberek nagy tömegben. Na, és akkor elkezdtük. Rázendítettünk a „Majd ha nékem sok pénzem lesz” kezdetű nótára. És egyszer csak minden megváltozott. Az emberek olyan mértékben dobálták, adták a pénzt ezekért a nótákért, hogy hirtelen a sírás és a nevetés határán voltunk. Egy-két óra alatt ezer forint jött össze. Na most, tizennégy évvel ezelőtt vagyunk, úgy számolj! Semmi szabály-, vagy törvényellenes dolgot nem csináltunk, de mégis lelkiismeret-furdalásunk volt. Akkor még közterület-fenntartók sem voltak, akik elkergettek volna. Pontosan azt csináltuk, amit a Samu mondott, és az élet őt igazolta. Pár nap múlva azt mondta nekem a Samu, csináljatok kazettát, az emberek meg fogják venni. Abban az időben kazettát hivatalosan csak a Hungarotonon keresztül lehetett csinálni. Én hát bementem hozzájuk, elmondtam, hogy mit szeretnék énekelni, de el se jutottam a Boros Jenőig, már a szerkesztőségből is páros lábbal rúgtak ki. Ezután akkor megcsináltuk svarcban, engedély nélkül. Megvásároltunk háromszáz üres kazettát, kértem kölcsön pénzt, vettem három decket, és hosszas munkával lemásoltuk a háromszáz kazettát, aminek még címkéje sem volt. Arra gondoltam, hogy most van november eleje, jön a december, a karácsony, meg minden, év végéig biztosan elfogynak a kazetták. Óriási izgalomban voltunk, a kazettákat letettük a földre, és jöttek az emberek a metróból. Százhúszért adtunk egy kazettát, és nekünk negyven forintba volt. Hatalmas profit volt ez akkor. Ezt már szinte tisztességtelen haszonnak tartottuk, de azzal vigasztaltuk egymást, hogy ezzel a háromszáz kazettával úgyis telítődni fog a piac.
- Úgy tudom, most közel hárommillió kazettánál tartasz.
- Igen, rövid időn belül meglesz a hárommilliomodik, de a piac még most sem telítődött. De hadd térjek vissza a sztorira. Ahogy jöttek a metróból az emberek, szinte megrohantak minket. Egy-két órán belül elfogyott mind a háromszáz kazetta. Az élet néha nagyon különös. Aznap harmincezer forintot kerestünk. Ez elképesztő összeg volt akkor. Papírtízesekből egy olyan halom pénz jött össze, hogy csak egy zsákban, egy hangszerzsákban fért el.
- Mi van Samuval?
- Istenem, egyetlenegy forralt bor volt az, amit elfogadott tőlem. Az első kazettát is neki adtam, de visszaadta azzal, hogy nincs magnója, úgysem tudja hallgatni. Mostanában a Story újságtól kezdve, ahol csak tudom, tévében, rádióban keresem őt. Hirdetéseket adok fel, hogy keressen meg. Ha megtalálnám, élete végéig nem lennének anyagi gondjai, de úgy érzem, hogy már meghalt.
- Innen hogyan jutottál odáig, hogy műsoroddal Friderikuszt is megelőzd, hogy az idei szilveszteri műsorban legtöbben rád lesznek kíváncsiak?
- 1991-től Pintér Dezsőék bérelték a házamat. Ez lett akkor a TV2 központja. Így baráti viszonyba kerültünk. 1993-ban volt egy koncertem - két előadásom - a Kongresszusi Központban. A barátaimmal léptem föl. Semmilyen reklámot nem csináltunk, de még a lépcsőn is ültek. Erre a koncertre én meghívtam Pintér Dezsőt, a Tolvaj Ferit, velük meg eljött a Habsburg György, a Csaba von Ferenczy - azóta sajnos ő meghalt -, és a tévé vezetői közül egy páran. A műsor után megkérdezték, hogy hol volt ez reklámozva. Mondtam, hogy sehol. Akkor azt mondták ők, ha nekem ez ilyen lazán és könnyedén működik, meg kéne próbálkoznom a tévében is ilyenfajta műsorokkal. És én megpróbálkoztam. Az első műsortervemet még a Vitraynak adtam le, aki azt mondta: jó, nagyon jó - és leváltották. A másodikat Hankissnak és Bányainak, nekik is tetszett a műsor, de - mit tesz Isten - őket is leváltották. Különben Hankiss nagyon jó fej volt. És milyen az élet, Bányai Gábor az egyik legjobb munkatársam, ő a TV2 promóciós igazgatója.
- Érzed a súlyát, felelősségét annak, hogy hetente vagy kéthetente három-négymillió embert befolyásolsz, hogy akarva-akaratlanul is hatást gyakorolsz rájuk?
- Egy héttel ezelőtt György Péter is pontosan ugyanezt kérdezte tőlem. Igen, érzem. Olyannyira érzem, hogy például a „Csipkés kombinét” nem énekeltem el a műsorban soha. Soha nem fogok lemenni kutyába. Egy dolgot szeretnék: egy rangos műsort csinálni a szórakoztató műfajon belül, amit esetleg négy-öt millió ember is megnéz. Szeretnék fiatal, ismeretlen tehetségeket felfedezni és bemutatni. Kinyitni számukra azokat az ajtókat, amelyek előttem mindig zárva voltak. Ezt meg lehet tenni az obszcén vagy a pikáns dalok nélkül is. Viszont a romantikát, az érzelmeket és adott esetben még a giccsesebb dolgokat is felvállalom. Az emberek mára nagyon kifáradtak és kiszáradtak. Nagyon hálásak, ha az érzelmi „csatornájukat” átmossa valami. Természetesen én tisztában vagyok azzal, hogy ennek mennyi a zenei értéke. A Bánk bán mellé nem tudom odatenni a „Van nekem egy csíkos gatyámat”. Akkor alulmaradok. Szóval, ez elsősorban nem egy művészi produkció akar lenni, hanem amennyire lehet, színvonalasan szórakoztatni akar. És tudod, mi a furcsa? Abban az időben még négy ember sem hallgatta meg tőlem, ahogy Vivaldit vagy Albinonit trombitáltam, most pedig akár négymillió ember is meghallgatja tőlem ezeket a klasszikusokat a trombitán.
- Lajos, mit kéne tennem, csinálnom, vagy mondanom, vagy mennyit kéne fizetnem neked ahhoz, hogy valakit bejuttassak a műsorodba? Még egyértelműbben és durvábban kérdezve, hogyan tudnálak megvesztegetni téged? Szerintem vagy most akkora sztár, hogy nyugodtan lehetsz őszinte velem.
- Valóban őszinte leszek. Én nagyon sokszor fizettem azért embereknek - ha így jobban tetszik: pénzért megvesztegettem őket -, hogy a céljaimat elérjem, hogy egy-egy ajtón bejussak. És mindig át is vágtak, ahogy kell. A pénzt elfogadták, az ajtó meg nem nyílt ki. Ezek után egy életre megfogadtam, hogy én nem leszek ilyen soha. Bármennyi pénzt ajánlanának. Annyit tudnál elérni, hogy az illető produkcióját megnézzem. Ha jónak tartom, azonnal beteszem a műsorba. Egy fillér nélkül. Ha nem tartom jónak, tehát ha nem tetszik, még ötvenmillióért sem fogom képernyőre vinni. Ha hiszed, ha nem, az ország legnevesebb művészei, énekesei, miniszterek és a pártok vezetői - ki finoman, ki otrombán - ott kopogtatnak nálam, hogy a Dáridóba valahogy bekerülhessenek. Múltkor Orbán Viktorral voltam együtt valamilyen fogadáson vagy bemutatón, nevetve mondta, hogy szomorúan tapasztalja, hogy a gyerekei az én kazettáimat és műsoraimat hallgatják legszívesebben.
- Hogy éled meg és hogy oldod meg azt a helyzetet, hogy azok az emberek, akik előtted becsukták az ajtókat, sőt megvetéssel néztek rád, most teljes mellbedobással barátkoznak veled? Befolyásos ember lettél.
- Szinte minden ilyen embert - sok volt - meghívtam a műsoromba. Mindegyik zavarban volt, nem értették a helyzetet. De valahogy jó érzés volt jót tenni azzal, aki velem rosszul bánt. Olyan elegáns érzés volt. Egy-egy műsor után több ezer levelet kapok. Tudod, mikor nekem rosszul ment, én sok fele írtam sok levelet, de egy levelemre sem jött egyetlen válasz sem. Én most megfogadtam, hogy minden levélre válaszolok. Erre egy egész titkárságot rászerveztem. Legtöbb esetben próbálok segíteni, de ha nem, azt is megírom, hogy nem áll módomban segíteni, de senkit nem hagyok bizonytalanságban. Most ugye, itt a Fórumban beszélgetünk, de én most sem változtam meg. Igazából nem ez az én világom. Én az utcán most is jobban érzem magam. Nekem jólesett, hogy a Samu beszólt, hogy ez itt most nem jó, most melléfújtál. Érted? Beszólt játék közben, hogy rosszul játszok valamit, és jólesett. És jólesett, ahogy a halaskofákkal elbeszélgettem, és jólesett, amikor egy hamburgert kaptam tőlük ajándékba, ha úgy trombitáltam, hogy tetszett nekik. És nagyon rosszul esik azt látni, hogy a magyar nyugdíjasoknak abból áll az élete, hogy elmegy az SZTK-ba, belepisil egy üvegbe, és reménykedik, hogy nem ír fel gyógyszert az orvos, mert úgysem tudná kiváltani. Az előző kérdésedre válaszolva: nagyon is érzem a felelősségem súlyát, de nem csak olyan szempontból, ahogy te kérdezted, hanem például anyagilag is. Pár évvel ezelőtt, mikor először segítettem a szegényeken, a csöveseken (gulyásleves, meleg ruha, pogácsa stb.) előzőleg körbetelefonáltam a gazdag barátaimat, tehát, akiknek ötvenszer vagy akár százszor nagyobb a vagyona, mint nekem. Azt mondtam nekik: „Én a 365 napból kettőt bevállalok. Te hányat vállalsz be?” - kiröhögtek. Szó szerint nevetett az egyik a telefonba. Azt mondta: „Ne viccelj már, a hajléktalanok nem vásárlóerő.” Mellesleg, ez a srác, aki belenevetett a telefonba, jó haverom, és az ország egyik leggazdagabb embere volt.
- Hogyhogy csak volt? Összevesztetek?
- Nem, februárban lelőtték. Szóval, tudod ki állt mellém? Egy háromgyerekes anyuka sütött otthon pogácsát, hogy: Lajcsi, pénzt nem tudunk adni, de add oda a rászorulóknak a gulyás után. Aztán odajött csinnadrattával a Vöröskereszt, meg a Máltai Szeretetszolgálat, de nem csináltak semmit, nekik csak a reklám kellett, hogy az ő nevük is ott legyen. Azóta ezeket az akcióimat titokban csinálom. Nahát, ezeket csak azért mondtam el, hogy a Dáridó műsorokból, a Dáridó haknikból, előadásokból gyorsan és azonnal tudunk milliókat adni. Mikor mire kell: az árvízkárosultak megsegítésére, vakok támogatására, leukémiás gyerekek gyógyítására. Én azt gondolom, nagyot tévednek azok, akik a jóléttől könyörtelenné és közömbössé válnak. Ebben a kis országban nem élhetünk úgy, mint egy burában. Össze kellene tartani az embereknek. Én ennek az összefogásnak szeretnék egy vezéregyénisége lenni. Ez lehet, hogy kissé patetikusan hangzik, de nem baj, ezt is vállalom.
- A következő évedről mondanál valamit?
- Csak annyit, eddigi életem legszebb éve elé nézek. Apa lettem. Tegnapelőtt megszületett az első gyermekem: Galambos Boglárka Anna. A világ legszebb gyermeke. Emiatt még szinte egy rózsaszínű ködben élek. Ennél szebb karácsonyi ajándékot nem kaptam még az élettől.
- Lajos, sok boldogságot, sok sikert és sok örömöt kívánok a következő évre!
- Ugyanezt kívánom én is neked és a Hetek minden olvasójának is. BÚÉK!