Vissza a tartalomjegyzékhez

KULCSÁR ÁRPÁD
Karácsony ünnepe

Ha valaki azt kérdezné, hogy az év számos ünnepe közül melyik az, amely a legszélesebb tömegeket képes megmozgatni, s amelyre az emberek messze a legtöbbet hajlandók költeni, a válasz kétségkívül a karácsony lenne. Széles körű elfogadottsággal rendelkezik, tekintélye szinte megkérdőjelezhetetlennek tűnik. Ha ez így van, akkor hogyan lehetséges, hogy a reformáció kori Angliában mégis eltörölték mint ünnepnapot, s egyszerű munkanappá nyilvánították? S épp azok a protestánsok, akik kortársaik közül a legbuzgóbban forgatták a Bibliát. Mert hisz sokak előtt máig úgy ismeretes a karácsony, mint Jézus születésnapjának ünnepe. S a kérdés innentől kezd érdekessé válni. Mert ha e nap nem Jézus születési dátuma, akkor vajon milyen ünnepet ülünk meg valójában?

A négy Evangélium közül kettő is beszámol Jézus születésének körülményeiről, magát a napot azonban egyik evangélista sem tartotta fontosnak följegyezni. Arról sem olvasunk, hogy ezt az egyébként is ismeretlen napot Jézus bármely tanítványa megünnepelte, vagy megünneplését szükségesnek tartotta volna. Csak generációkkal később kezdődtek a találgatások a születés dátumát illetően. A 200 körül élt Alexandriai Kelemen arról számolt be, hogy egyes egyiptombeli teológusok - számára különös módon - május 20-ára teszik Jézus születését. Mások április 19-re, illetve 20-ra, maga Kelemen november 17-re, egy 243-ban íródott munka március 28-ra. A történeti kutatások kimutatták, hogy nincs az évnek olyan hónapja, amelynek valamelyik napjára ne datálták volna Jézus születését. A sokféle álláspont közepette valóban nem lehetett egyszerű feladat kiválasztani az ünnep időpontját, és azt el is fogadtatni. Sőt sokáig az is kérdéses volt, hogy egyáltalán szükséges-e külön megünnepelni Jézus születésnapját. A kereszténység első három századában bizonyíthatóan nem is ünnepelték. Nem szerepelt a második század végén fellépő kiemelkedő egyháztanító, Tertullianus által felsorolt keresztény ünnepek között, csakúgy, mint ahogy a 202
-ben mártírhalált halt Iraeneus püspök által említettek közt sem. Sőt 245-ben a nagytekintélyű Origenész a leghatározottabban elutasította Jézus születése megünneplésének gondolatát. Több mint egy évszázadnak kellett ezután eltelnie, hogy az egyházra nézve számos területen súlyos kompromisszumokat hozó konstantini fordulat után a IV. század közepétől egyházi ünneppé váljon a karácsony. Először a 354-ben összeállított Philocalus Kalendáriumban szerepelt december 25-e, mint Jézus születésnapjának ünnepe. Elfogadtatása és elterjesztése korántsem volt zökkenőmentes. A Római Birodalom keleti területein működő Aranyszájú Szent János 380-ban azt írta: még tíz éve sincs, hogy megismerték ezt az ünnepnapot.

Jézus vagy a napistenség születésnapja?

Miért esett a választás mégis december 25-re, mely a Római Birodalom népei körében, s azon kívül is már évszázadok, sőt évezredek óta a sok néven tisztelt napistenség születésnapjaként volt ismert, mint az egyik legfőbb pogány ünnep. Nehezen feltételezhető, hogy a szűztől született napistenségnek egyes Jézusra emlékeztető vonásai - például hogy ő is kisdedként született - tévesztették meg az új ünnep szerzőit az időzítés tekintetében. Sokkal inkább a hagyományos pogány ünnepek igen nagy vonzerejével kell számolnunk, melynek nyomán sok keresztény szinte ellenállhatatlan vágyat és késztetést érzett, hogy ő is kivehesse részét az aktuális ünneplésből. Ez a vonzás már jóval a karácsony egyházi ünneppé válását megelőzően széles keresztény rétegeket ragadott magával, amit többek között a már említett Tertullianus is nagy ellenérzéssel kommentált a III. század elején. A bálványimádásról írt híres munkájában konkrétan is megnevezte azokat a pogány ünnepeket, melyeket leginkább kedveltek a keresztények. Köztük volt a szaturnália, és a téli napforduló ünnepe, épp azok, amelyeket majd a keresztény karácsony olvaszt magába és éltet tovább mindmáig. Sokan gondolták úgy: miért ne lehetne e pogány ünnepeket összeegyeztetni a kereszténységgel, s akár mint keresztény ünnepeket folytatni őket. Hasonlóval próbálkozott korábban az egyiptomi fogságból megszabadult zsidóság is, amikor a pusztai vándorlás során ismét megkívánták az egyiptomi ünnepeket. Névleg továbbra is szabadítójukat, Jahvét tisztelték, csak éppen aranyborjú felállításával, hamisítatlan egyiptomi kultuszok keretében.
A karácsony forrásául szolgáló pogány ünnepekről hasonlóképpen elmondható, hogy mindegyik szorosan kapcsolódik valamely pogány istenség kultuszához. S igazából az sem segít sokat, ha valaki úgy vesz részt bennük, hogy nem hisz ezen ünnepek pogány kultikus elemeiben. A pogány vallások többsége ugyanis, s így a jelen esetben fontos római vallás eleve nem várta el, hogy hívei higgyenek a vallás különböző elemeiben. Sőt még ezek pontosabb ismeretét sem kívánták meg. Amit igazán fontosnak és elengedhetetlennek tartottak, az a kultuszokban való részvétel volt. Tehát az volt a lényeg, hogy folyjon a kultikus szertartás, s hogy közben ki miben hisz, az teljesen másodlagos kérdésnek minősült.

A karácsonyi „átforduló”

A karácsony egyházi ünneppé tételével az ünnep keresztény színezetet kapott. A vékony máz alatt azonban csaknem minden a pogány eredetről és jellegről tanúskodik. Számos nyelvben már az elnevezésben is tetten érhető ez. Így pl. a magyar „karácsony” szónak semmiféle keresztény vonatkozása nincs, hanem egyértelműen a téli napfordulóra utal. A szláv „korcun” (= „átlépő”, „átforduló”) igenévből származik, ugyanis a napok hosszában ekkor történik jelentős fordulat. Az addigi fogyás helyett ezt követően lépésről lépésre nő a napok hossza.
A téli napforduló a különböző népeknél hagyományosan a napistenség születésének volt az ünnepe. Kultusza többnyire szorosan összekapcsolódott az anyaistennő erőteljes tiszteletével. Ez figyelhető meg már az ókori Babilónban is. Egyiptomban Hóruszként tisztelték, akit minden év téli napfordulójakor az örök szűz, Ízisz szült meg. Vonásait a keresztény „kisjézus” vette föl, aki minden esztendőben kisdedként jelenik meg ott, ahol várják. Hiszen fontos funkciója van. Ő hozza a karácsonyfát és az ajándékokat. Hóruszhoz hasonlóan minden évben kisdedként pihen meg anyja karjaiban, s a különböző korszakokban ebben a formában jelent meg híres katolikus szenteknek. Páduai Szent Antalnak, a híres ferences szentnek például annyira valóságosan, hogy karjaiba is vehette a kisjézust, s épp e nagy csoda miatt ábrázolják templomi szobrain mindmáig kisdeddel a kezében. A kisjézus pontosabb azonosítása végett annyit mindenképp érdemes megjegyezni, hogy a Bibliában két teljesen megegyező leírás is olvasható a feltámadás és mennybemenetel utáni Jézusról. János apostol és a mártírhalált halt István egyaránt dicsőséges testben lévő erőteljes férfiként látták Jézust az Atya jobbján.
A Római Birodalomban Sol Invictusként tisztelték a napistenséget. Születésének napját, december 25-ét Aurelianus császár (270-275) tette kötelező ünneppé az egész birodalomban. Ettől kezdve állami ünnepként szerepelt, miként napjainkban is.
Sokakban talán föl sem merül, hogy miért éppen karácsonykor érzik úgy az emberek, hogy az év minden más ajándékozását mennyiségben és értékben egyaránt sokszorosan felülmúlva kellene megajándékozni egymást? Miért nem történik ez újévkor, húsvétkor, vagy éppen pünkösdkor? Az ősi szaturnáliák ismerete nélkül nehezen találnánk magyarázatot a kérdésre. Ez esetben is a Római Birodalom egyik fontos kultikus ünnepének szívós továbbélését látjuk. A szaturnáliát december 17-23 között ünnepelték Saturnus isten tiszteletére. A mítoszok szerint ő egykor királyként uralkodott Itáliában. Ez volt az aranykor, a bőség és a jólét háborítatlan ideje. A szaturnáliák idején hatalmas ajándékozások folytak, elsősorban a kisgyermekek irányában, de hasonlóképp a felnőtt polgárok között is. Az emberek ajándéközönnel árasztották el egymást. Ehhez járult, hogy napokon át roskadásig megrakott asztalok körül mindenki kedvére ehetett, ihatott, lakomázhatott. Mindezzel a saturnusi aranykor bőségét igyekeztek visszaidézni egy rövid időre.

„Ó, szép fenyő, ó, jó fenyő”

A karácsony központi eleme, elválaszthatatlan tartozéka a fényesen földíszített karácsonyfa. Számos nép mitológiájának jelképrendszerét olvasztotta magába, jelentése rendkívül sokrétű. Mai formájában német hatásra terjedt el egész Európában a XVII. századtól kezdve. Érdekessége, hogy terjesztésében a német protestánsok jártak az élen, akik az addigi katolikus karácsonyozással szemben új alternatívát kerestek, és az ősi nemzeti hagyományokhoz fordultak.
A régi germánok pogány rítusaiban valóban fontos szerepet játszott a fenyő. Az a hiedelem élt körükben, hogy a téli napforduló idején a gonosz szellemek különösen élénk aktivitással működnek, mely ellen csak az nyújt védelmet, ha ilyenkor az ember az élet örök zöldje védelmébe a fenyőfa mellé húzódik. Mindezt jól illusztrálja a nálunk is széles körben énekelt karácsonyi dal, az O Tannenbaum szövege, melyben hiába keresnénk a legcsekélyebb keresztény utalást is, azt viszont egyértelműen bizonyítja, hogy a pogány fenyőkultusz menynyire nagy alkalmazkodó készséggel, milyen szívósan képes továbbélni napjainkban is: „Ó szép fenyő, ó jó fenyő / Ruhádtól hadd tanuljak! / Reményed és hűséged ád / Erőt minden időkön át.”
A karácsonyfa azonban messze több, mint puszta fenyőkultusz. Számos más kultusz elemeit is sokszorosan ötvözi. A fenyő például a görögök körében Artemisznek, a híres epheszoszi istennőnek is szimbóluma volt, akit a rómaiak Dianaként tiszteltek. A fenyőfán levő gyertyák, amiként a téli napforduló idején fellobbanó más tüzek is napszimbólumként a születő napistenség győzelmét hivatottak hirdetni, s egyben mágikus úton, tűzvarázslással elő is segíteni azt.
A karácsonyi ünnepkörhöz számos kisebb ünnep tartozik. Közös jellemzőjük, hogy a hozzájuk kapcsolódó ünnepi szokások lényegében a jóslás és varázslás különböző változatainak együttese. Legismertebbek közülük az egész magyar nyelvterületre kiterjedő Luca-napi szokások. E napon, december 13-án kezdtek a nevezetes lucaszék készítéséhez. Különböző részeit más-más fából egy-egy nap faragták ki úgy, hogy karácsony estére elkészüljön. Az éjféli misére az illető kezében a székkel, zsebében pedig mákkal indult el a templomba. E székről láthatta meg a falu boszorkányait. Hazafelé viszont szaladnia kellett és szórni a mákot, mert csak azt fölszedve érhették volna utol a boszorkányok. Fedél alá jutva menekülhetett meg, s a széket azonnal el kellett égetnie.