BOHÁCS ZOLTÁN
Ki fizesse az EU számláját

Komolyabb érdemi döntés nélkül zárult az Európai Unió állam- és kormányfőinek legutóbbi bécsi csúcstalálkozója. Mint várható is volt, nem történt előrelépés az EU egyik legfontosabb stratégiai kérdésében, a költségvetési rendszer reformjában. Az amúgy sem egyszerű helyzetet a német külpolitika irányváltása csak tovább nehezítette. Feltehetően ennek volt a következménye, hogy a számunkra meghatározó jelentőségű keleti bővítés kérdése érdemben még a napirendre sem került föl.

Viktor Klima osztrák kormányfő, az EU soros elnöke. Takarékosságra készülnek     Fotó: MTI

A csatlakozásra váró 11 tagjelölt országban nagy figyelemmel kísérték a bécsi eseményeket. Ám annak ellenére, hogy a belépni szándékozó országok kormányfőit és külügyminisztereit meghívták ugyan egy kis diplomáciai kirándulásra az osztrák fővárosba, az EU keleti kibővítésének kérdése érdemben nem került napirendre.
Az unió láthatólag saját sorainak rendezésével van elfoglalva - egyelőre nem sok sikerrel. Az EU jövője szempontjából - és tegyük hozzá, a kelet-európai országok csatlakozásának szempontjából is - az egyik legfontosabb kérdésben, a finanszírozás kérdésében továbbra sem sikerült az eddigi patthelyzetet feloldani. Sőt, a korábban is meglévő feszültségeket a németországi kormányváltás, ha lehet, még inkább kiélezte. A Gerhard Schröder vezette német kabinet ugyanis európai kérdésekben szemmel láthatóan kezd egyre határozottabb hangnemet megütni.
Ez természetesen közel sem azt jelenti, hogy Németország európai elkötelezettsége ennek nyomán csökkent volna. Ellenkezőleg. Csakhogy Schröderék a továbbiakban feltehetőleg inkább németekként, mint európaiakként szeretnének politizálni.
A német választásokat követően egyes elemzők joggal hívták fel a figyelmet arra, hogy a külpolitika tekintetében a legfontosabb változás alighanem maga a generációváltás lesz. Vagyis Németország vezetését most először veszi át egy olyan politikusnemzedék, amelynek a második világháborúval kapcsolatosan nem volt konkrét történelmi tapasztalata. Olyan politikusok kerültek tehát hatalomra Bonnban, illetőleg majd Berlinben, akik a jövőben deklaráltan történelmi lelkiismeretfurdalás nélkül, tisztán pragmatikus szempontok alapján kívánnak majd politizálni. A Schröder legutóbbi oroszországi útja során hangoztatott külpolitikai törekvések már újfent ebben a szellemben fogantak. E tekintetben az új kormány - történelmi bűntudat és felelősség nélkül - meglepően határozottan és rámenősen artikulálja a német érdekeket. A jövőben aligha lehet majd arra számítani - a keleti kibővítés tekintetében sem -, hogy Németország gáláns úriemberként rendezi majd Európa számláit.
Ez az irányváltás pedig az EU büdzséje szempontjából is új helyzetet teremt, hiszen Németország - mint nettó befizető - eddig az EU költségvetésének mintegy 70 százalékát fizette. Erre a továbbiakban Németország új szociáldemokrata kormánya aligha lesz hajlandó.
Az EU költségvetésének finanszírozása másrészről azért tekinthető patthelyzetnek, mivel a déli államok - élükön Spanyolországgal - hasonló határozottsággal igyekeznek európai bevételeiket nemcsak megtartani, hanem - ha lehet - növelni is. Spanyolország és a többi dél-európai ország nem venné jó néven, ha a jövőben bármilyen okból jelentősen elesne a strukturális alapokból és más forrásokból származó bevételektől. Az az osztrák javaslat, miszerint az EU költségvetését 2006-ig be kellene fagyasztani, és az itt elért megtakarításokat az újonnan jövők megsegítésére kellene fordítani, a spanyol vétón elbukott. Ebben a kérdésben néhány apróbb változtatástól eltekintve a bécsi csúcs sem hozott semmilyen érdemi döntést. Pedig amíg nem rendeződik megnyugtatóan az a kérdés, hogy Európa számláját végül is ki fogja fizetni, nemcsak hogy keleti kibővítésről, hanem még intézményi reformról sem igen lehet beszélni. Az igazi áttörést sokan a március 25-én Brüsszelben tartandó „reform-csúcsértekezlettől” várják. Kérdés, milyen sikerrel.